Skalpolnak, de nem indiánok
Dunai László 2009. szeptember 04. 12:25, utolsó frissítés: 14:46Ez Quentin Tarantino 10 éve dédelgetett álma, már a Jackie Brown című filmje bemutatója után (1997) beszélt róla. Megérte várni. #b#[kommentekkel]#/b#
Aki a film címe alapján azt várja, hogy a brigantik vannak a film középpontjában, téved, de nem csalódik. A Becstelen brigantyk öt fejezetre van osztva, viszont az alakulattal csak a film második fejezetében találkozhatunk. Tarantinora jellemzően a film műfaját nehéz behatárolni, leginkább második világháborús bosszúfilm, mely kis részben tartalmaz kémfilmes és spagettiwesternes elemeket.
Franciaországban Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) kénytelen átélni, amint a hírhedt zsidóvadász, Hans Landa (Chritopher Waltz) parancsára lemészárolják családját. A lány Párizsba menekül, ahol új identitást szerez és egy mozit kezd vezetni. Európa másik részén Aldo Lain hadnagy (Brad Pitt) egy csapat amerikai zsidó katonát toboroz, hogy nácikat gyilkoljanak, bosszúhadjáratuk végső állomása pedig a Shosanna által üzemeltetett mozi lesz, mert a véletlen úgy hozza, hogy a legújabb hazafias náci film bemutatója itt folyik. Így jelen lesz mindenki, aki számít az elit náci vezetésből.
A második fejezetben Aldo hadnagy elmondja a brigantik küldetését: fejenként 100 náci skalpot követel az alakulat minden tagjától. A csapatban több renegát is található, akik nemrég még az ellenséges, német oldalon álltak. Ez rendkívül fontos lesz a film későbbi részeiben, hiszen a szökevények német tisztként akarnak majd kémkedni.
Bár a küldetés első hallásra véresnek tűnik, nem az esztelen gyilkolászáson van a hangsúly: Tarantino a két fő szálat szinte egyenlő arányban mutatja, de ezek mellett több mellékeszálon is futnak az események.
Az időrendet ezúttal nem kavarja fel, mint például a Kill Bill-ben vagy a Kutyaszorítóban, inkább a flashbackek segítségével ugrálunk visszafele az időben, melyek nem holmi öncélú emlékezések, hanem a karaktereket színesítő, a történetetet magyarázó, kiegészítő epizódok. A skalpolások is csak ezekben a részekben jelennek meg, mint a múlt részei. A jelenben a brigantik a nagy cél felé haladnak, a Shosanna mozijában tartott náci film bemutatójára szeretnének bejutni, a lábukhoz erősített dinamittal.
A sokszor szétfutónak tűnő szálaknak köszönhetően néha nem tudjuk pontosan merre is tart a film, de végül összeáll a kép és mindez egy olyan grandiózusan megalkotott mozijelenetben összpontosul, melyben egyszerre tapadunk a székhez az izgalomtól és csodálkozunk a forgatókönyv zsenialitásán. A két fő cselekményszál a moziban ad találkát egymásnak, ami jelképes értékű is lehet: csak a moziban láthatunk ilyen történeteket.
A másik jó pont, hogy Tarantino kitűnően használja ki a háború többnyelvűségét, hiszen négy nyelven beszélnek a filmben: németül, angolul, franciául és olaszul. Egyik nyelvnek sem indokolatlan a használata, a nyelv-váltások pedig a szüszpansz malmára hajtják a vizet.
A zene pedig sokszor nem a kort idézi, inkább hangulati elemként, érzelmeket felerősítő, kiemelő motívumként van jelen, például David Bowie Putting out fire című száma is felcsendül a képsorok alatt. Egyébként jelen van még pár, a film fikció-jellegére való utalás: a kamera sokszor felülnézetből, falakon át követi a szereplőket és néhol magyarázó feliratok jelennek meg a vásznon, amelyeket sajnos nem használ következetesen a rendező.
A izgalmak a film előrehaladtával egyre fokozódnak, hiszen a brigantik és Shosanna terve párhuzamosan körvonalazódik, de azt, hogy segítik, semlegesítik, vagy gátolják egymást tervükben, most nem árulom el.
Sokszor magunk sem tudjuk eldönteni komolyan beszélnek-e a szereplők. Felváltva azonosulunk a szerencsétlen némettel, aki csak a gyermeke születésnapját ünnepeli és a brigantikkal, akik vérengzést rendeznek a kis kocsmában.
Mindezek ellenére kevés szereplőt ismerhetünk meg a nácigyilkos csapatából igazán, a katonák főleg a párbeszédek alapján vannak jellemezve. Ezek mégsem pótoltak mindent, ezért a brigantik néhol nem tűnnek többnek, mint nácikra szakosodott skalpoló- és gyilkológépeknél. Pedig a rendező meglibbenti előttünk a rendes karakterrajzok lehetőségét Hugo Stiglitz (Til Schweiger), a híres gestapo tiszteket gyilkoló katona személyében, de vagy nem sikerül kibontania, vagy más karaktereknél nem is próbálkozik ilyesmikkel.
A pörgős párbeszédek mutatják, hogy Tarantino így próbálta a szereplőábrázolást megoldani, azonban ezáltal háttérbe került a brigantik személyének a megismerése. Ugyanakkor a dialógusok viszik előre a cselekményt vagy feszítik pattanásig a néző idegeit.
A fentebb említett két történetszálnak csak egy közös pontja van: a hírhedt zsidóvadász Hans Lada, akit Christopher Waltz annyira jól formál meg, hogy az idei Cannesi filmfesztiválon Arany Pálmát kapott a legjobb férfi mellékszereplőnek járó alakításért. Nem hiába, hiszen szerepében sikerült egy karakterbe gyúrnia az gyermeteg gazfickót, az agyafúrt zsidóvadászt, a sóvárgó háborús hőst és a kegyetlen gyilkost.
Brad Pitt-et pedig karaktere, jelleme, beszéde, és nem utolsó sorban pimasz stílusa miatt lehet szeretni, a mellékszereplők pedig sokszor szó nélkül is, egy mozdulattal mosolyt csalnak az arcunkra.
Jól időzített poénok is akadnak bőven. Például a film felvezető fejezetében a zsidóvadász éppen egy menekülteket bújtató franciát kérdez ki, aki idegességében pipára gyújt. Ekkor Hans Landa is engedélyt kér a pipázásra és előhúz egy hatalmas pipár kabátzsebéből. Ezek a leheletfinoman felépített mozzanatok teszik világossá, hogy a film nem csak pusztán egy háborús történetet mesél el, hanem véleményt is formál. A Führert is úgy formálja meg Martin Wuttke, hogy az őrült diktátor nevetségessé válik.
Ez a nagyon finom irónia, mellyel Tarantino bohócot csinál a nácikból, nem teszi kétségessé, hogy milyen nézőpontot képvisel a film, hiszen nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy átírja a történelmet és a második világháború egy alternatív befejezési módját nyújtsa nekünk.