2017. március 28. keddGedeon, Johanna
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Müller Péter: Nem hoztam kardot magammal erre az életemre

kérdezett: Csirák Dalma 2009. szeptember 23. 16:31, utolsó frissítés: 16:31

A legtöbb kötetet eladó magyar író nemrég Erdélyben tartott teltházas előadásokat, és az Erdély FM-nek adott interjújában a disputázók kérdéseire is válaszolt.


- Hogy indult el ezen a spirituális úton, kik voltak a mesterei ebben?

Müller Péter: Most nem azt mondom el, hogy mit hoztam magammal eleve, mert biztos, hogy ez is benne van, de az én első mesterem az anyám volt. Mindazt, amit én tudok, azt első kézből tőle kaptam. És most ne arra gondolj, hogy minden anyuka ad a gyerekének, hanem ő valóban egy szellemi tanítómester volt, aki korán felfedezte, hogy én mit hoztam magammal, és nagyon finoman terelgetett engem. A kapcsolatunk is tulajdonképpen ilyen volt, és ezért van az, hogy az én egész mentalitásomban a Szófia, a női bölcsesség, a női tudás, a nők tisztelete mindig első helyen van.

>>Transfórum: Kérdezzetek Müller Pétertől>>

– Ezt sikerült megőrizni a saját gyerekeivel, továbbadni ugyanezt?


– Hát a természetem része lett, mondhatnám azt is, hogy a jó házasságomnak is ez lett aztán a titka, mert 1955 óta élek a feleségemmel, ami több mind fél évszázad. Értem a nőket, szeretem a nőket, becsülöm őket, fölnézek rájuk. Mondjuk ő most nem hallja ezt a beszélgetésünket, de ha hallaná, akkor utána elmondaná, hogy hol hibáztam, hogy hol tévedtem. Tegnap például Csíkban volt egy előadásom, és nem tartottam be az ő tanácsát, mert azt mondta, hogy legyek nagyon vidám, és ez a vége felé nem sikerült.


– Ezt hogy éli meg, amikor valami nem sikerül?

– Hát nem bántam meg, mert ugye a helyzet azt kívánta. Olyan mélységre ingerelt a közönség, annyira szomjasak voltak valami komolyabb tudásra, hogy csak erőszakosan tudtam volna a hangulatot átfordítani, és azt meg nem akartam.


– Egyébként ebben van különbség a magyarországi hallgatók vagy nézők és a csíkszeredai nézők között?

– Ezt még nem tudom megállapítani, mert ugye, ez az egy volt. Ezt még nem tudom megállapítani, ahhoz nagyon-nagyon sok előadást kéne tartanom, hogy ezt érzékeljem.

Itt megy a színdarabom, a „Szomorú vasárnap”, de sajnos most nem tudom megnézni, majd visszajövök. De mint hallom, gyönyörűségesen szépen és ugyanolyan jól fogadják, mint Pesten, vagy bárhol a világon.


– Említette a házasságát, és van egy olyan kérdés, hogy egy párkapcsolatban ha az egyikőjük spirituálisan elindul egy úton, a másik pedig nem, akkor ott megszakadhat valami.. Ezzel hogy van? Ezt hogyan lehet kezelni?

– Látom, hogy föl vannak írva ott kérdések... A gond ott van, hogy ezekre a kérdésekre nem lehet egy mondattal válaszolni, mert ahányan kérdezik, annyiféle felelet lenne érvényes, ha egyáltalán az ember tudja. Nem lehet egy emberi lelket sperhaknival kinyitni, ahhoz kell reszelni egy kulcsot, ami csak őt nyitja.

Önmagában ez a helyzet, hogy az, hogy spirituálisan érzékeny az egyik ember, és a másik nem, nem jelenti azt, hogy nem élhetnek jól együtt, nagyon sok ilyet láttam. Sőt, azt kell hogy mondjam, hogy az Isten össze is hoz ilyen embereket, mert egy nagyon nagy lehetőség egy olyan ember mellett élni, aki előbbre jár, mint mi, mert föl tud emelni bennünket.

A baj ott van, mikor fanatikussá válik bármelyik... tehát hogyha a spirituálisabb éberebb mondjuk. Általában azt tapasztalom, hogy a nők szoktak éberebbek lenni. A nő az érzékenyebb, a nőnek a lelkülete hallja a magasabb hangokat, ahogy ezt gyönyörűen megírta Madách Imre az Évában, hogy a végén azt mondja az Ádámnak az Isten az égből, hogy „hallgass az Évára, mert Ő az aki engem hall, te nem hallasz Engem, te süket vagy...” Erről szól Az ember tragédiájának szinte a végtanulsága...

Ezt én nagyon sok párkapcsolatban tapasztalom, hogy ez így van. De ott, ahol egy spirituálisabb, mondjuk éberebb és érzékenyebb nő él együtt egy férfival, ha az nyitott, ha az nem egy fanatizmust jelent, ha nem azt jelenti, hogy állandóan agitálja a férjét, hogy „térjen meg”, hanem egy jó feleség, egy jó anya, egy jó szerető, és a másik megéli mellette azt, hogy milyen jó egy ilyen mellett élni, és nem egy ideológiai háziképzést ad, egy kioktatást, akkor ez tud működni, és ugyanez a férfinál is, mert ha legyint, hogy „hülyeség, hülyeség” de ha nem egy ilyen fanatikus-materialista, hanem egy normális érzékeny ember, akkor jól tudnak egymással élni, ha szeretik egymást.

Ha szeretik egymást, akkor ez a fajta különbség áthidalható, és még termékeny is lehet. Ha nem, ha a világnézetük megcsontosodott és megköti őket, akkor az nagyon kellemetlen lehet, és mind a két ember magányban él.


– Említette a fanatizmust, és nekem meg eszembe jutott, hogy az interneten ahogy nézegettem az Önről megjelent írásokat, nagyon-nagyon sok olyan fórumot, blogot találtam, ahol istenítik Önt és idézeteket, az Ön mondatait élet-mottóként fogalmazzák meg. Ezt hogy lehet kezelni?


– Hát ezt... ez nem könnyű... ez nem könnyű...

Az egyik – ez egy nagyon személyes dolog, és ezt tegnap is elmondtam – hogy amit művelek, azt én is úgy kapom. Olyan vagyok, mint egy postás, aki hozott egy levelet... ha a háziasszonytól kapok érte egy puszit, akkor annak én nagyon örülök, de megmondom, hogy ki adta föl a levelet, és elmegyek, és adok neki én is, szóval nem esik bele az én lelki bugyromba ez a fajta dolog, hanem tudom, hogy itt működött valami.

A másik, hogy mindenhol, könyveimben is meg élőszóban is érzékeltettem az emberekkel azt, hogy ahogy Füst Milán mondta: „magamban is a töröttet szeretem...”– ez egy nagyon szép mondás, ott tudom magamat megszeretni, ahol bizonytalan vagyok, ahol depressziós vagyok, ahol nem működött, ahol úgy érzem, hogy elhagyott vagyok, ahol föl kell magamat emelni, ahol figyelnem kell egy magasabb sugallatra, ahol el vagyok zárva, ahol szorongásaim vannak. Ezek az én igazán termékeny nehéz óráim, nehéz napjaim. Nem vagyok egy könnyű természetű ember, még akkor sem, ha annak tűnök.

Tehát tudom azt, hogy a legszebb arcomat szeretik. Ha egy ilyen rajongó hozzám jönne feleségül, akkor az a házasság nem tartana sokáig, mert kiábrándulna belőlem.

De ugyanakkor mégis azt mondom, hogy ebben a fajta dologban van valami. Ha ezt én már meg tudom magammal oldani, olyan értelemben lehet termékenyítő egy-egy ilyen gondolat, vagy egy-egy ilyen eszme, hogy ráébrednek az emberek arra, hogy ezt ők is tudják.

Általában én azt szoktam visszakapni, hogy „ez már nekem is eszembe jutott, csak nem tudatosult bennem; ezt már én is írhattam volna; jé! hát ez átsuhant rajtam” Tehát kimondok helyette valamit, amit ő úgyis tud. Ez azt jelenti, hogy ha engem sokra értékel, és azt mondja, hogy ez egy ilyen zseni, vagy csodálatos ember, akkor önmagáról is ezt gondolja, mert hisz őt megérintette, érteni tudja, érzékeli, tehát az önértékét is növelheti. Ezek a pozitív dolgok.

Abban az esetben, ha ez eltorzul, és valakiben egyfajta bálványimádást idéz elő, az nagyon kártékony. De az ellen nem tudok mit tenni, ha valakiben ez egy bálvánnyá tud lenni – márpedig a mai ember hajlamos erre. A bálványimádásnak az a lélektana, hogy én gyenge vagyok, és kell egy erős, akibe belekapaszkodhatok, akár képzeletben is. Ha valaki így működik, az egy nagyon rossz működés, de én nem tudom leállítani, hiába mondom, hogy kérem, nem vagyok én bálvány, és darabokra török előtte, attól az ő hite nem változik meg.

Van egy gyönyörű dolog A Karamazov testvérekben, van egy mester, egy sztárec, s amikor meghal, akkor az imádói, a tanítványok azt tapasztalják, hogy ahogy ott fekszik kiterítve, bűzlik, s akkor ébrednek rá, hogy Úristen, hát ez is emberből van.


– A negatív kritikákat? A Dispután megjelentek ilyen kérdések is.

– Ennek két értelme van, az egyikkel egyetértek, mert az egyik nyilvánvalóan azt mondja, hogy teli van a világ áltanítókkal, áleszmékkel, különféle irracionális hülyítésekkel, és hogyha valaki ezt elutasítja magától, azt én nagyon helyeslem. Én nem vagyok ezoterikus író, itt most megy a „Szomorú vasárnap” című darabom, senki nem gondolja, pedig ha jobban belegondol, a darab arról szól, hogy valaki meghal, úgy kezdődik a darab, és a másvilágon egy öngyilkos rádöbben arra, hogy nem csinálta meg az életét, és újra visszajön az életének a fő színhelyére, és eljátssza újra azt az egész életét, ami az elrontáshoz vezetett, és újra meghal, és újra visszatér a másvilágba. A másvilágon indul a darab, a másvilágon fejeződik be, és lényegében ott játszódik az egész. Egy transzcendens mű.

Senki nem mondja, hogy én egy ezoterikus drámaíró vagyok, hanem csak azt mondják, hogy egy író. Na most ehhez azt tudom mondani, hogy a magyar irodalom színe-java mind az volt. Balassi Bálinttól kezdve Hamvas Béláig, Pilinszky-ig, Weöresig, Wassig....mind, mind ...Madách Imre, Vörösmarty, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, hát nem tudom fölsorolni sem. Mind spirituális emberek voltak, ilyen vagy olyan formában. Az egyik katolikus volt, a másik, Szabó Lőrinc inkább ezoterikus volt, a harmadik ilyen, a negyedik olyan. Lehetséges, hogy a mai materialista és racionalista szemlélettől ez idegen, és ez indulatokat szül, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Én abba a vonulatba tartozom, amely a magyar irodalom fő vonulata.


– A materialista világot említette, ezt a kifejezést használta, és olvastuk, hogy egy iskolában készítettek egy felmérést, a gyermekektől megkérdezték, hogy mi az, ami érték számukra, és nagyon sok anyagi, pénzzel kapcsolatos dolgot említettek. Ön szerint mi lenne az a tantárgy, amit tanítani kellene az iskolában, ami ezt egy kicsit megváltoztatná?


– Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. A Mammon isten a jelen pillanatban azt kell hogy mondjam, hogy a lehető legfunkcionálóbb istenség. Ez egy vallás, ez egy nagyon erős vallás, tudjuk ezt már a Mózes idejéből is, hogy hozta le ugye a kőtáblát, és közben a Mammont imádták. Ez most kulminál, ez nem materializmus, ez nem egy izmus, ez egy vallás, úgy is működik, mint egy vallás.

Magának a pénznek is tulajdonképpen vallásos tisztelete van, de hogy ha én írok egy gyönyörű szép könyvet, hát az mondják, igen. Valaki ír egy csodálatos verset, hát egy vers. De ha működtetni akarom, ha azt mondanám, hogy ide építsetek egy székesegyházat, ide építsetek ezt-azt-amazt, akkor csak pénzzel tudom rávenni az embereket arra, hogy működjenek is, mert egy funkcionáló istenről van szó.

Erről az embereket lebeszélni nem lehet, és az az érzésem, hogy ami meg tudja ingatni az ebben való hitet, az csak egy katarzis lehet. Katarzis nélkül ez a hit nem megingatható, tehát ez egy nagyon komoly belevetettség és egy nagyon komoly gondja minden anyának és minden szülőnek, hogy hogyan tudja megóvni a gyerekét attól, hogy túlzottan elhülyüljön. Mert ugyanakkor azt se lehet, hogy legyen csak föld felett járó, mert ez a világ akkor életképtelenné válik. Ez egy nagyon nehéz kérdés, az az érzésem, hogy a világ benne van egy hatalmas válságsorozatban, még nem esett át a katarzison, és addig ez a hit működik. Hallatlan erősen működik, mindenkiben, bennem is, és nagyon nehéz meghatározni azt a vonalat, ahol azt mondom, hogy én már erre nem gondolok. Úgyhogy azért élünk, hogy ennek a hamis Mammonnnak a sátáni arcával szembesüljünk.


– Mi az, amit élete legnagyobb hiányának tart?

– Bátorság. Nem vagyok elég bátor.


– És mit gondol, mire kellene még bátrabb legyen?

– Nem „még”, bátornak kéne lenni, egész egyszerűen. Nem hoztam magammal kardot erre az életemre, és nagyon hiányzik.


– El lehet-e érni azt, amit nagyon akarunk az életünkben, vagy létezik sors, amit befolyásolni teljes mértékben nem tudunk? A legtöbb dolog irányításunk alatt áll, vagy a létező transzcendens erő irányítja sorsunkat?


– Erre egy mondatban nem tudok válaszolni. Ez egy összetett kérdés. Az ember annak, amit úgy él meg, mint külső esemény - mint élet, nagyon-nagyon sokféle formában a megteremtője is. Szerzői is vagyunk a sorsunknak, nem csak a szereplői. Ez így működik. Más kérdés, hogy erről tökéletesen megfeledkezünk, a tudattalanunkba elmerül, és később, mint külső események jelentkeznek, mint különböző csapások, nemsikerültségek, szenvedések.

Az ember, ha jól megismeri magát, akkor fölismeri azt, hogy lakik benne egy sorsteremtő mágus, aki a sorsát előidézi, és ezen bizony átlépni már nagyon nehéz, nemigen lehet. Mindenki hoz magával valamit, gyermekként már benne van, és az élet arról szól, hogy ez kibomlik. Hogy aztán ezt hogy motiválja a megvalósításban, milyen utakat talál, mennyire tudja a megálmodott szobrát kifaragni, vagy mennyire dobja el a vésőjét - és lesz belőle egy csonka alakzat - ebben már az ember nem tud tanácsot adni, de az, ami szabad akarat meg determináció, az ugyanannak a dolognak a két arculata. Hiába határozza el egy tölgyfának a makkja, hogy mondjuk egy fenyőfa legyen, akármilyen szabad akarata van, ezt nem tudja átlépni. Őneki azzá kell lenni, amit hozott magával, ami belé van írva, és jó, ha az lesz. Nem jó fenyőfa lenne belőle.


– Hogyan készül egy előadásra?

– Elmondok valamit: készülgetek, de igazából ott fogom megérezni, hogy miről kell beszélni, mikor már ott vagyok.


– Gazdasági válságot élünk, és ön mondta azt, hogy egy katarzis kellene. A gazdasági válságnak vannak olyan egyéb vetületei, ami esetleg a párkapcsolatra kihat, a személyes életünkre kihat? Vagy esetleg pont ezért lett a gazdasági válság?

– Gyönyörűségesen szépet és végsőt ír erről Hamvas Béla, a magyar Orpheusz, a nagy magyar szellem, akinek a világválságról egy csodálatos tanulmánya jelent meg már 1936-ban, azóta se tudta ezt senki túllépni. Ő azt mondja, hogy egy hatalmas kutatást végzett, hogy hány helyen jelentkezik a válság – ugye ez még a II. világháború előtt volt. Megállapította, hogy kb. 56 helyen jelentkezik a válság: a pszichológiai válság, a gazdasági válság, a környezet válsága, a meteorológiai válság, a pénz válsága, a tudomány válsága, tehát az emberi élet szinte minden területére kiterjed, és ő azt mondja, hogy a létrontás centrális helyen történt. Tehát valahol a középpont romlott el, és ennek a vetülete mindaz, amit megélünk.

Hogy mi ez a középpont, ez egy nagy titok, de mindenesetre mi külön foglalkozunk vele, mert hogyha valaki pszichológus vagy pszichiáter, akkor a lélekkel kezd foglalkozni, ha pap, akkor azzal, hogy milyen viszonya van az Istennel, ha pénzszűke van, akkor az ember azt keresi, hogy hol tudna állást találni. Hogyha történetesen bármilyen hülyítés által mérgezett a környezet meg a levegő, akkor meg azt, hogy hogy tudná megóvni gyerekét a rossz levegőtől, hova ne engedje. Ezer féle válságot lehetne felsorolni, őrületes fenyegetettségben élünk, az Apokalipszis fenyegetésében, ami szó szerint azt jelenti, hogy lelepleződés. Minden, ami eddig rejtve volt, arról lehull a lepel.

Nincs olyan sötét értelme az Apokalipszisnek, mint amit tulajdonítunk neki, hanem azt jelenti, hogy attól sötét, hogy ha lehull a lepel, akkor az nagyon csúnya. És ebben élünk, nagyon csúnya ilyenkor, nem jól néz ki, de minden ennek a vetülete, és nem lehet tudni azt, hogy hol a központi mag. Ilyen, hogy gazdasági válság, nem létezik, az a sok, a 150 fejű sárkánynak az egyik feje.


– Az egyik könyvében olvastam, hogy a gyász nyitottá teszi az embert a másvilágra, és az onnan szűrődő jelekre fogékonyabbá válunk. Hogy van ez?

– Maga a gyász pillanata, tehát amikor a villám megcsapja az embert, akkor ott valóban mindenki számára nyílik egy katartikus pillanat, amikor hirtelen kinyílik a dolog, nem tud mit tenni, mert hirtelen eltörik valami, és a résen belelát a nagy mélységekbe, hogy miről szól ez az egész, amit a hétköznapok elfednek. Mert hirtelen abban, akit szerettem, akit érintettem, aki volt, abban egyszercsak hirtelen nincs benne a szellem, nincs benne a lélek, marad belőle valami, ami riasztó és idegen, és ettől az ember megretten, és a megrettenés során fel is ébred egy pillanatra, hogy az élet nem lehet ennyi.

Ilyenkor két dolog van, hogy vagy sikerül az embernek ebből az állapotból megkapaszkodni valahogy a fényoldalon, vagy visszazuhan és megindul egy gyászmunka, ami azt jelenti, hogy elkeseredésében azt mondja, hogy nincs Isten. Mind a két dolog előfordul. Általában visszazuhanunk. De ha bölcsen dolgozzuk fel ezt az állapotot, akkor előbb-utóbb megfejtjük annak az okát, hogy miért van az, hogy egyedül maradtam, miért jó az, miért kellett ennek így lenni. És ha valaminek úgy kellett lenni, akkor abban mindig van valami jó.

Elmondok egy példát. Nem egészen két évvel ezelőtt a kislányom terhes volt, 3. hónapban, amikor az élettársa váratlanul meghalt. Megállt a szíve, nem tudott már hazajönni. És akkor ott maradt az áldott állapotban lévő nem fiatal lányom hirtelen özvegyként, gyönyörűszép 47 éves férfi ment el váratlanul, olyan váratlanul, mint amikor láthatatlanná válik valaki, vagy kilép egy ajtón, és soha nem jön vissza. Minden előzmény nélkül.

És azóta megszületett a gyerek, aki egy tünemény, és a lányom először özvegy lett, aztán anya, tehát két misztériumon is átesett, és a múltkoriban beszélgettem vele, és a kétségbeesett, sápadt, zokogó, viharvert emberből lett egy nagyon drága, mosolygós, bölcs anyuka, és azt mondja, hogy bár most is fáj neki, hogy nincs, de mélységesen megérti, hogy ez így jó, ennek így kellett lenni, ahogy történt.

Belelátott a sorskönyvbe, és megérezte azt, hogy jó, hogy ez csak rá van bízva egyedül, számtalan előnye van annak, hogy a gyerek nevelésében nem kell a papával megütközni, nem kell olyan problémákat elhordozni, csak erre a gyerekre tud figyelni. A gyerekben nem maradt semmilyen trauma ebből az egészből. Azt mondja, most már látja azt, hogy ezt szépen találta ki az Isten, és okos, jó pillanatban ment el tőle az, aki otthagyta. De ehhez rálátás kellett, ehhez az kellett, hogy a katarzisát jól oldja meg, és nagy boldogságon essen át.


– Milyen az ön viszonya a könyveivel?

– Mindegyiket elengedtem. Sajnos az a baj, hogy nem emlékszem, hogy megírtam, és utána még egyszer megírom. Ilyenkor a fiam elolvassa, és mondja, hogy de papa, ezt már egyszer megírtad. De hol? Ú, tényleg. Nem emlékszem rá.


– Az írás egy magányos alkotói folyamat, ugyanakkor meg benne van a mediatizált világban, a pörgésben. Ezt hogy lehet összeegyeztetni?

– Sehogy. Egyetlen egy dolog van, amit előnyömre tudtam fordítani, pedig nem kellemes, hogy nagyon sok emberrel találkozom, úgy ahogy itt is, és én ebből nagyon sokat kapok. Nem csak adó vagyok, hanem vevő is. És ez nekem nagyon sok mindent jelent. Tehát ilyen értelemben nem vagyok egy hagyományos értelemben vett író, innen látszik, hogy inkább színházból jöttem, ahol eleven, élő embereknek beszélünk, és nem olyanoknak, akiknek egy papírról egy papírember papírigazságokat mond. Tehát nagyon jó, hogy emberek között vagyok, még akkor is, ha nagyon fáraszt.


– Időnként kivonul a világból egy-két hétre.

– Nyáron nem vállalok fellépéseket, csak ősszel és télen. És sportolok, ezzel töltekezem fel. Reggel egy kicsit jógázok, és sportolok. Minden napomat az edzőteremben töltöm, ahol teljesen más környezetben, erős, derűs emberek között vagyok, rengeteg erőt kapok, teli vagyok erővel a 73 évem ellenére, és ez baromi jó érzés. És ez kell is. A világ legfontosabb szava az erő. Az nagyon fontos.


A beszélgetés 2009. szeptember 16-án, az író csíkszeredai előadása után és marosvásárhelyi előadása előtt történt az Erdély FM stúdiójában



MultikultRSS