2017. november 23. csütörtökKelemen, Klementina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Indiánok a felkelő nap földjén

Jakab-Benke Nándor 2002. augusztus 30. 15:44, utolsó frissítés: 15:44

[filmszemle] Nem szabadulhatsz az érzéstől, hogy egy "vegyél egy csepp MASH-t, egy csomag háborús híradót, rázd össze #b#John Woo#/b#-val meg némi indián fílinggel és ready" mozit látsz, de megér egy misét.




A kezdő képsorok alapján újabb önsajnáltatós, vietkongos-veterános, uncle Sam-es szuperprodukcióra számít az emberfia/lánya, de hálistennek John Woo, a hongkongi akciófilmek mestere, megkímél az amerikai patrióta felhangoktól. De nem ám a ketchuptól: irtózatos mennyiségű vér folyik el a több mint két órásra csomagolt második világháború alatt. Éppen ezért tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlott a film -- de ha nekik nem, akkor kinek?

Nehéz a dolga a katonának, nehéz a dolga...


A sztori egyszerű és nagyszerű, elérhető, nyomon követhető -- és meghatódni is lehet rajta (pláne a végén). A második világháborúban vagyunk, '43-ban. Amerika kegyetlenül ostromolja Japánt. Az ellenfél piszokul okos, eddig szemtelenül megfejtették a rádiós kódokat, de a szabad világ új csellel rukkol elő: a navajo (ejtsd: navahó) őslakosok nyelvéből dolgoznak ki egy kódot, mert indiánul biztos nem tudnak a japának -- de a kódot ismerő "ingyánokat" majd meg is kell védeni tőlük. Vagy ha azt már nem lehet, akkor fel kell áldozni őket.

Erre lenne jó Joe Enders (Nicolas Cage), egy vérbeli katona, aki már a katonakórházat is megjárta, ráadásul egyensúlyzavarai mellett minduntalan látomásai is vannak arról a csatáról, amelyben az egész osztagát elveszítette a parancsokhoz való eszetlen ragaszkodása miatt. De ő sem tökéletes gyilkológép: összebarátkozik Ben Yahzeeval (Adam Beach), a rábízott fiatal, családos navajoval, akit aztán nem tud hidegvérrel megölni a szent ügy érdekében, mint egy másikat, Fehér Lovat. Inkább magát áldozza fel...


Mutattam már a házi Manitumat?


Csokit a japcsi gyerekeknek

És ez így nagyon is szép, nincs nő, aki ne sírná el magát a vászon előtt, a kérdés az, hogy a szóbanforgó hölgyek kibírják-e a kétórás srapnelcsattogást, rakétaburrogást, radarpittyegést. Mert ez a film tényleg nem spórol a harci jelenetekkel: alig hallgatnak el egy-két másodpercre a fegyverek, s akkor sem az ilyenkor szokásos másodrangú szerelmi szálat kísérhetjük figyelemmel (igaz, ilyen végtagja is van a filmnek, de fejletlen), hanem a fehérember-rézbőrű barátság bontakozik ki, meg Enders szerzett idegbaja.

Érdekes szerepe van a filmben a vallásnak: Endersről kiderül, hogy katolikus suliba járt, ahol még egy papot is megvert, aztán lemondott a hitről. Egy japán házba beszabadulva mégis templomot rajzol a kiszórt lisztbe, aztán halála előtt pár másodperccel hirtelen imádkozni kezd. Ismerős, nem? Igen, ez rontja el egyedül az amúgy tényleg szentimentális hatást: hogy megoldásai már elő-előfordultak valahol. A MASH-ben esténként láthatunk olyan részt, hogy az öntudatos, áldozatra kész amerikai katona először lekarabélyozza az összes nippon pofát, hogy majd könnybe lábadt szemekkel a gyerekeit és özvegyeit ápolgassa síppal, dobbal, hegedűvel.


Skalpok nélkül, rádióval

Ezek ellenére nem hiteltelen Cage alakítása, és érdekes módon a karakter is megtartja a néző szimpátiáját minden hidegvérűsége, terminátorszerűsége ellenére. Az indiánok meg aztán igazán szimpatikusak, mindent megtesznek, amit egy amerikai film indiánjától elvár a westernen hizlalt európai: furulyáznak, imádkoznak eredeti dialektusban, füsttel és szénnel védekeznek a szellemek ellen, és ugyebár néha sokkal jobb harcosok, mint azok a butuska szőke árják.

Tanulság? Hát legyél jó mindenféle színű és szagú felebarátaidhoz, akkor is, ha már fele szegénynek tényleg a harctéren maradt, aztán meg ne keverd a magánéletet a munkáddal. Ja, és hogy a barátság, szeretet, vallás univerzális emberi értékek, még a harctéren is stb. stb. stb.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS