„Madárijesztő vagyok, szélbohóc, akinek keskenyebb a válla, mint a segge” - idézett Sántha Attila egy verssort Kelemen Hunortól, hozzátéve: ezt a sort lázadásával, öniróniájával emblematikusnak tartja egész költészetére nézve. Az államelnök-jelölt Széltangó-redivivus című irodalmi estje a Bulgakov Caféban zajló Irodalmi Pincefesztivál első rendezvénye volt. Kelemen Hunor első két kötete Sántha Attila szerint


a beat-nemzedék életérzését tükrözi:

a gyökértelenség érzése, az ismeretlen felfedezésére való törekvés sugárzik belőlük. Az író ugyanakkor hozzátette, a Mínuszévek című verseskötet és A madárijesztők halála című regény egyúttal a kilátástalan lázadás, a spleen kifejeződése is, amit visszatekintve teljesen jogosnak tart – hiszen az országban a rendszerváltás óta eltelt húsz évben nem történt semmi különös változás.

	Kelemen Hunor és Sántha Attila

A harmadik, A szigetlakó című (verses)kötetről viszont Sántha úgy vélte, Kelemen Hunor megtalálta benne keményebb, határozottabb, felszabadultabb hangját, összeállt benne a világ. A laza, tegeződős beszélgetésbe – amelyet az határozott meg, hogy Kelemen Hunor közel tízéves igazolt hiányzása ellenére is otthon van a transzközép szerzőinek asztalánál – Orbán János Dénes és Bréda Ferenc is bele-beleszólt, egy-egy kérdés vagy kiegészítés erejéig.

Így derült ki többek között, hogy Kelemen első kötete megírásakor (azaz a kilencvenes évek elején) használt először laptopot, azonban a találkozás rosszul sült el. A vírusos helyesírás-ellenőrző program leginkább a székely rovásírásra hasonlító, olvashatatlan jelekre cserélte ki a kilencven flekknyi szöveget, amit több programozó, többnapos munkával sem tudott helyreállítani.


„Néhányszor leittam magam, aztán újraírtam az egészet” -

mondta el a történet végét Kelemen Hunor. Bréda Ferenc azt firtatta: hogyan fér meg egymás mellett a költő és a politikus, azaz az „éjjeli” és „nappali” tudat egy emberben? A válasz az volt, mindannyiunkban lakik legalább két, de az is lehet, hogy három én – a lényeg az, hogy össze tudja-e ezeket békíteni az illető. „Úgy érzem, én tudtam rendezni” - tette hozzá Kelemen Hunor.

De elárulta az is, hogy miközben a köteteit boncolgatták, az állatorvosi egyetemen töltött diákévei jutottak eszébe, amikor anatómiaórán lovat boncoltak. „Úgy éreztem magam, mint az a ló, amelyik felemeli a fejét és nézi, ahogy boncolják” - fogalmazott.


Talán ennek hatására is a beszélgetés a kilencvenes évek Kolozsvárjának irodalmi szerveződéseire terelődött, amelyekben Kelemen Hunor is tevékenyen részt vett. Baráti társaságként, nem tudatos nemzedékként jellemezte az alakuló intézményeket, amelyben a tagok legfontosabb közös nevezője az volt, hogy ugyanazt gondolták egyes szerzők műveiről – de ahonnan nem hiányzott a hallgatólagos, fű alatti verseny sem. Mint azt Sántha Attila már az est elején jelezte,


a politika nem maradhatott ki a beszélgetésből:

kiderült, Kelemen Hunor Crin Antonescut tartja a hozzá legközelebb álló politikus-jelöltnek, Băsescut ugyanakkor az egyik legveszélyesebb és legtehetségesebb politikusnak, Geoanăt pedig egy viccnek nevezte.

Az intermezzó után pedig megérkezett a másik, elkerülhetetlen kérdés: lehet-e még Kelemen Hunorból valaha költő? Az államelnök-jelölt egyáltalán nem zárta ki ennek lehetőségét. „Remélem, lesz időm megírni mindazt, amire mostanáig nem maradt időm, mert a politika évei alatt tudatosan zárójelbe tettem az irodalmat” - fogalmazott.

A beszélgetés legvégén pedig felmerült az is, fiatalnak érzi-e magát a fiatal politikusként pozicionált Kelemen Hunor: kiderült, nagyon is - főleg, ha nem magázzák.