2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Fotókiállítás, ahol nem azt látod, amit nézel

Fülöp Noémi 2009. december 16. 10:18, utolsó frissítés: 16:51

Hogyan alkotják újra a képek a világot? – teszi fel a kérdést a firenzei Strozzina galéria, nemzetközi hírű fotósok munkáin keresztül.




A firenzei Strozzina minimalista pincehelyiségeinek labirintusában simán el lehet tévedni, de ez nem gond – legfeljebb útközben az ember felfedez még egy képet, amit eddig nem látott. Az útvesztettség hangulata amúgy is úrrá lesz a szemlélőn, ha percről percre, újra meg újra azzal szembesítik: nem azt látja, amit néz.

Akinek nem szokása elolvasni a kiállítások kísérőszövegét, a Manipulált valóság. Hogyan alkotják újra a képek a világot? (Manipulating Reality. How Images Redefine The World) című kiállításon tegyen kivételt.

Thomas Demand képei
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>

© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra" >Thomas Demand képei
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

Ellenkező esetben (hacsak nem ismeri kívülről mint a 25 művész tevékenységét) az életben nem jön rá, mitől is olyan furcsák például a Fehér Ház Ovális Irodáját ábrázoló felvételek. Thomas Demand ugyanis először az iroda élethű, méretarányos modelljét készítette el, majd lefotózta a makettet. Az eredmény első látásra meggyőző,


csak második pillantásra kezd el valami bűzleni.

Ráadásul a fotó rendelésre, és nem is akárkinek: a New York Times Magazine számára készült. Ezek után persze gyanakodni kezd a látogató, sunyin vizslatja Tatjana Hallbaum életképeit, ahol földrengés után hátramaradt romok között turkálnak a mentőalakulat tagjai, vagy éppen kényszerleszállást hajtott végre egy repülőgép.

És valóban: furcsa az az épen maradt vécécsésze ott a kép jobb felső sarkában, és egyáltalán, mióta használnak pitbullokat az életmentők? Mintha nem is katasztrófa sújtotta övezetben, inkább egy színpadon lennénk. Ott is vagyunk. A vészhelyzeteket a lehető legrészletesebben reprodukálták azért, hogy a rendőrségi, tűzoltó- és polgári védelmi alakulatok gyakorlatozzanak a díszletek között. “Nem az a kérdés, mi a valóság, hanem az, hogy hogyan tudjuk bemutatni” - mondja a fotóművész.

Olivo Barbieri videója
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Olivo Barbieri videója
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

(Zárójel: Akinek volt már dolga projektorral, meg fogja érteni, miért látja valaki a kiállításszervezők profizmusának bizonyítékát abban, hogy Olivo Barbieri Las Vegasról szóló rövidfilmje hajszálpontosan kitölti a térben álló faldarabot, amelyre rávetítik.)

Rosemary Laing képei
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Rosemary Laing képei
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

– Nem mondod, hogy tényleg padlószőnyeget rakott az erdőbe. – De, képes volt rá. Rosemary Laing képei eleve olyan szögből készültek, hogy a szemlélő a földet kezdi el figyelni, ahol azonban avar helyett szép, mintás padlószőnyeggel találkozik. Laing fotói úgy készülnek, mint egy filmforgatás: először megérkezik a stáb, gondosan előkészíti a terepet, hogy aztán a fotóművésznek csak meg kelljen örökítenie a látványt.


A természet és ipar találkozásán túl

azonban a beszőnyegezett erdő valami egyebet is üzen – legalábbis az ausztráliaiaknak. A szőnyegek motívumai a kontinensen néhány éve divatos, “európai” mintának számítottak – íme a fricska az érintetlen Ausztráliába belegyalogoló európai telepesek orrára.

Saskia Olde Wolbers videója
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Saskia Olde Wolbers videója
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

Saskia Olde Wolbers Placebo című videója a kiállítás egyik leginkább magával ragadó darabja. Ebben valószínűleg nagy szerepe van annak is, hogy a videó külön termet kapott, ahol teljes, zavartalan sötétségben követheti végig a néző a hat perces történetet. A Placebo két síkon mozog: míg a narrátor egy olyan történetet mesél el, ami maga is az átverésről szól, a képek profi számítógépes grafikát sugallnak.

A kiállítás szervezői azonban megsúgják, a múlandóságukban, törékenységükben gyönyörű szélfújta buborékok és cseppek nagyon is valódiak, megörökítésük hosszas és aprólékos stúdiómunkát igényelt. A képek varázsa abban rejlik, ahogy Wolbers biztos kézzel fordítja le a formák nyelvére a történet sugallta érzelmeket – ezt a videót mindenki minimum kétszer akarja végignézni.

Gregory Crewdson képei
<br />
<i>Fotó: Biró István</i>Gregory Crewdson képei
Fotó: Biró István

Néhány sarokkal arrébb mintha egy hollywoodi film díszleteibe sétálna bele a látogató: Gregory Crewdson fotói egyszerre sejtetik azt,


ami már megtörtént és ami ezután fog megtörténni,

a szemlélő sorra fedezi fel és rakosgatja össze az apró részleteket. Crewdson fotói hajszálpontos kompozíció alapján születnek, akár Laing padlószőnyeges erdejében, itt is egész stáb dolgozik azon, hogy a látvány véletlenszerű legyen.

A fotóművész munkáját David Lynch, Alfred Hitchcock vagy Steven Spielberg filmjeihez hasonlítják. Akár a világhírű rendezők, Crewdson is többször örökíti meg ugyanazt a jelenetet, hogy aztán a számtalan darabkából összekombinálja a végleges képet. Ennek köszönhető, hogy a fotók élessége mindenütt ugyanaz, így minden részlet ugyanakkora hangsúlyt kap – mintha egy fényképezőgéppel készült festményt csodálnánk.

Beate Gütschow képei
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Beate Gütschow képei
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

Kissé hasonló Beate Gütschow munkája is, akinek városképeit a háborús övezetekből ismerős feszült nyugalom lengi be – sehol semmi mozgás, sehol semmi élet. Nem-helyeket látunk: több városban készített számtalan fényképből összekombinált virtuális tereket. “ Amit egy fotón látunk, nagyon hasonlít arra, ami a lencse előtt volt, de a kettő között mindig óriási különbség van, még akkor is, ha nem vesszük észre. Ezt a különbséget szeretném felszínre hozni” - mondja a művész.

Elena Dorfman képei
<br />
<i>Fotó: Biró István</i>Elena Dorfman képei
Fotó: Biró István

Elena Dorfman fotói bármelyikünk családi albumából származhatnának. Egyetlen apró különbséggel: ezeken a fényképeken egy megszólalásig élethű gumibaba játssza a feleség, barátnő vagy szerető szerepét. A sorozat pikantériáját az adja, hogy Dorfman nem modelleket ültetett a baba mellé, hanem olyan személyeket fotózott le, akik valóban együtt élnek a guminővel.

A hangsúly nem a babák szexuális felhasználási módjain, hanem a köztük és tulajdonosaik között kialakuló, a hálószobán túli térbe is átnyúló kapcsolaton van. A látvány megint csak


az igazság és hazugság közötti határvonalon táncol:


a guminő, mint mindannak megtestesítője, ami tulajdonosa életéből hiányzik – és egyúttal teljes értékű szereplő egy mindennapi jelenetet ábrázoló fotón.

Moira Ricci képei
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Moira Ricci képei
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

Ki nem sajnálta legalább egyszer gyerekkorában, hogy nem lehetett ott szülei életében már kezdettől fogva? Moira Ricci valóra váltotta az álmot: odacsempészte saját alakját édesanyja régi fotóira, annyira mesteri módon, hogy a szemlélő szinte elhiszi, valóban ott volt. A fotóművész komoly arccal figyeli édesanyját a képeken, aki nem vesz tudomást lánya jelenlétéről – ott van és nincs is ott egyidőben.

Paolo Ventura képei
<br />
<i>© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra</i>Paolo Ventura képei
© Centro di Cultura Contemporanea Strozzina, Firenze; Valentina Muscedra

Paolo Ventura a lassan közhelyessé váló iraki háborús képek áradatát értelmezi újra. Elsőre úgy tűnik, a szokásos jeleneteket látja a szemlélő – árokban guggoló katonák, kiterített halottak, bakancsok, terepszín, homok. Azonban amikor kiderül, hogy a fotóművész New York-i stúdiójában készültek, a képek egyszerre válnak az összes, valaha is látott háborús fotó összegzésévé.

A legjobb poén azonban kétségkívül a Robin HewlettBen Kinsley párosé, akiket a Google Street View-n látható fotók kapcsán kirobbant vita ihletett meg. A magánélethez való jog esetleges megsértése, a teljes megfigyelés felé vezető újabb lépés mind szóba került a panoramikus utcaképek kapcsán.

Hewlett és Kinsley projektje a Google képarchívumában létezik: tavaly májusban, amikor az utcapanorámákat fényképező autó végighaladt a Pittsburgh-i Sampsonia utcán, a két művész csoportos performanszokat szervezett. Egy 17. századi lovagi párbaj, egy mazsorettes, fúvószenekaros felvonulás vagy egy garázszenekar kerültek bele a Street View adatbázisába.

Robin Hewlett és Ben Kinsley performanszaRobin Hewlett és Ben Kinsley performansza

A két képzőművész arra világított rá, mennyire csalóka az az élmény, amit a Google utcaképei okoznak: az ember úgy érezheti, járt már Párizsban, New Yorkban vagy Pittsburghben anélkül, hogy valaha is belépett volna az illető városokba. Bár ezek a képek csupán a valóság rekonstrukciói lehetnek, a média mégis arra neveli a fogyasztóit, hogy elfogadják őket igazságként – amelynek értéke azonban kétes.

A firenzei Strozzina galéria kiállítása 2010 január 17-éig látogatható.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS