Firenze: itt van az egész művtöri
Fülöp Noémi 2009. december 17. 13:31, utolsó frissítés: 13:36A Mediciek városa tele van élettel és karácsony előtti várakozással – a világhírű múzeumokba viszont nem kellett órákat sorban állni.
A repülővel való utazás egyik fő hátránya (a sorban állás és a terrorizmusvédelmi intézkedések mellett) az, hogy az ember szinte fel sem fogja: néhány ezer kilométerrel arrébb került térben. Az első pillanat, amikor valóban eljutott a tudatomig, hogy Firenzében vagyok, az volt, amikor először pillantottam meg a dóm Giotto tervezte harangtornyából (414 lépcső, lift nincs!) a város lapos, teraszok tarkította tetőit, zegzugos utcáit és számtalan tornyát.
Addig azonban el kellett jutni oda a Bologna melletti Forliból (ahová az olcsó repülőjárat lepottyantott): vonatoztunk, mégpedig olasz személyvonattal. Ami körülbelül olyan, mint a romániai gyorsított (accelerat) járatok felújított változata – a kihangosított telefonon zenét hallgató fiatalok viszont csak annyiban különböznek az itteniektől, hogy
nem manelet bőgetnek, hanem olasz hip-hopot.
Az állomások éjjel gyakorlatilag személyzet nélkül működnek, automata adja a jegyet, amit automatában kell kilyukasztani (helyben az állomáson), automata árulja az üdítőt, vagy végzi el a vécésnéni feladatát. Információs pult sehol nincs, a hangosbemondó teljesen rapszodikus (hol olaszul, hol angolul beszél), a kijelző szerint öt perc késéssel érkező vonat pedig az eredeti időpontnál jó öt perccel korábban futott be az állomásra.
Olaszország egy olyan házra hasonlít, ahol a berendezés nagyon jó minőségű, aránylag új, és látszik, hogy ügyelnek rá, bár nem fényezik át minden nap – de ahol a sarokban mindig megbújik egy kis rendetlenség. A nyitvatartási idő fogalmát például teljesen lazán értelmezik – sok helyütt egyszerűen fel sem tüntetik a programot. Vagy egyszerűen bezárnak egy órával a nyitvatartási idő vége előtt. Vagy ki sem nyitnak, csak mert hétfő délelőtt van.
Ezen túl pedig ott vannak a hivatalos szünetek: az üzletek délben vagy kora délután (kb. 13-16 óra között) ebédszünetet tartanak, 15-16 órakor viszont bezár az összes vendéglő, és legközelebb 19-20 órakor nyitnak ki. A kávézók között viszont találtunk olyant is, amelyik 6.30 órakor már nyitott. Firenzébe
két turistahullám közötti holtponton
sikerült megérkeznünk – az őszi már lejárt, a karácsonyi még nem kezdődött el. Akkor jöttünk rá, mekkora mázlink van, amikor minden sorban állás nélkül sétáltunk be az összes múzeumba és képtárba, ahol máskor hosszú órákat kell várni egy-egy belépőre. Múzeumozni és képtárazni pedig muszáj: itt van az egész művtöri.
Leonardo, a panziósunk egyenesen azt mondta, a kortárs művészet ritka madár Firenzében – apropóul a Manipulált valóság kiállításra, amelyet megnézni a városba jöttünk. De belefutottunk a meghosszabbított nyitva tartású Robert Mapplethorpe-kiállításba is a Galleria dell'Accademiában. A világhírű fotóművész munkáit azokkal az alkotásokkal helyezték párhuzamba, amelyek a fotókat ihlették (és egyúttal ez az első kortárs művészeti kiállítás, amelyet a patinás múzeumban szerveztek).
Michelangelo szobrai és Mapplethorpe képei felelgettek egymásnak termek során keresztül, olyasmiről, ami húsbavágóan aktuális. Két művész, aki a tökéletességet kereste – és éppen abban az emberi testben találta meg, amelyet manapság photoshoppal karcsúsítanak, sebészkéssel domborítanak, festékszóróval barnítanak, mert nem elég szép már a reklámozóknak.
A Galleria dell'Uffizihez már egyenesen térképet adnak, másként az ember napokig bolyonghatna a két emeleten, a Botticelli-festményeket keresve. Bár így is megesett, hogy az egyik ajtó mögött
földbe gyökerezett a lábam,
mert senki nem szólt, hogy szembe fogom találni magam Cranach Ádámjával és Évájával. (És térkép nélkül nem találná meg az ember a büfét sem, ahol Firenze legjobb és legolcsóbb kávéját szolgálják fel. Olaszországban a kávé legtöbb két ujjnyi, krémes és olyan erős, hogy megáll benne a kiskanál, és talán ez az egyetlen, amit az itthoni áraknál nem drágábban, 1-2 euróért kínáltak mindenhol.)
Ha már ott van az ember, persze hogy valami helyi különlegességet szeretne enni. Toszkánában azonban ez nem a pizza, hanem a zöldséges, makarónis fogások sokasága, decemberben különös tekintettel a szemes paszulyra és egy különleges, fekete levelű káposztára (cavolo nero). Külön élmény volt kiszúrni az ilyesmit kínáló vendéglőket, aztán vaktában rendelni valamit az étlapról.
A történelmi központ terein és terecskéin az enyhe (pólós-dzsekis, félcipős) decemberben nem rajzottak látnivalóra éhes turistahordák, ehelyett kismillió karácsonyi vásár üzemelt. Szinte nappali fényben sodródtunk végig az ajándékokra vadászó, javarészt olaszul beszélő tömeggel az első, második, sokadik Váci utcán, ahol mintha minden egyes kereskedő bőrtáskákra, cipőkre vagy kabátokra specializálódott volna.
Az ékszerészek viszont a több száz éves, még a Mediciek idejéből eredő hagyománynak megfelelően a Ponte Vecchión (régi hídon) árulják a portékájukat. Műhelyeik fölött pedig
ott húzódik a titkos folyosó,
amely a Palazzo Pittit kötötte össze a Palazzo Vecchióval, és amelyen Cosimo de'Medici, Firenze kormányzója a 16. században testőrök nélkül, észrevétlenül juthatott el lakhelyéről a hivatalába.
A Palazzo Vecchio, a robusztus szépségű városháza alatt álldogálva az jutott eszembe: a reneszánsz emberének nem is kellett jobb emlékeztető arra, hogy városa vezetői nem akármilyen erőt tartanak a kezükben. A Piazza dell'Annunziata (angyali üdvözlet) téren viszont éppen az ellenkező arcát mutatta a város: törékeny árkádsorok alatt sütkéreztek a napfényben az olasz cigányok, miközben sárga iskolabuszok hozták-vitték a gyerekeket a téren levő játszóházba.
Az egyik sarokban pedig tízesével parkoltak a robogók – cseppet sem szokatlan látvány a városban, amelynek központjában mindenki (nemtől és korosztálytól függetlenül) gyalog, vagy motorral, biciklivel közlekedik. Az autósok türelmesen várják, hogy a gyalogosok elengedjék őket a sétálóutcák között nagy ritkán előforduló, gépkocsival is bejárható utcácskákon.
Időnként azonban apró, narancssárga buszoknak nyit utat a tömeg, amelyeken egyszerre tucatnyi ember ha elfér, alig magasabbak a járókelőknél, ráadásul elektromosak. A központot azonban a legegyszerűbb gyalog bejárni – mint sok olasz város, Firenze is csak a térképen tűnik nagynak, a valóságban nagyon is emberi méretű ékszerdoboz. És már ott helyben eldöntöttük, mi az, amire most nincs idő – de legközelebb nem fogjuk kihagyni.