Up in the Air: a fazon, aki embereket rúg ki
Fülöp Noémi 2010. január 13. 17:53, utolsó frissítés: 2010. január 14. 11:03Hogyan létezhet olyan ember a Földön (vagy egy filmben), aki nem megalázó szívatásként, hanem izgalmas kihívásként él meg egy reptéri ellenőrzést?
Ha Jason Reitman legújabb filmjéről érdeklődsz, senki nem azt kezdi el ecsetelni, mi történik – inkább azt, hogy kivel. A rendező újra meg újra olyan figurákat állít a főszerepbe, akikkel bárki szívesen megismerkedne, ha véletlenül melléjük kerülne a repülőn. Ki ne akarna többet megtudni egy tiniről, aki terhesen maradt, és úgy döntött, megszüli, majd örökbe adja a babát (Juno)? Vagy egy férfiről, akinek az a szakmája, hogy cigarettát adjon el (Thank You for Smoking/Köszönjük, hogy rágyújtott!)?
A történet szinte mellékes ilyen főhősök mellett – sokkal fontosabbak a motivációik, vagy az, hogy hogyan tudnak megbirkózni döntéseik következményeivel. Reitman filmjeinek (talán éppen ezért) amúgy sem a cselekmény a legerősebb oldala, egy-egy jelenet cukormázas közhelyekbe hajlik, néhány fordulat pedig mindenki számára előrelátható, aki nézett már hollywoodi filmet életében.
De ez igazából senkit nem zavar.
A Juno a RottenTomatoes kritikusaitól 93 százalékot gyűjtött össze (100 a maximális pontszám), a Metacritic 81 pontot adott neki a lehetséges százból, az IMDb látogatói 7.9 csillagot adtak neki a tízből. A Thank You for Smoking 86 százalékot, 71 pontot és 7.8 csillagot gyűjtött be. Legújabb filmje, az Up in the Air (Egek ura) valahol középen teljesített: a RottenTomatoes 88 százalékot, a Metacritic 83 pontot, az IMDb 8.2 csillagot adott neki.
A főhős ezúttal egy olyan fazon, aki gyakorlatilag repülőkön és hotelekben lakik, egyik amerikai vállalattól a másikhoz utazgatva, hogy elvégezze a piszkos munkát: kirúgja az alkalmazottakat egy erre felbérelt cég nevében. Ez már önmagában annyira érdekes volt, hogy az előzetesekben fel sem figyeltem arra, hogy George Clooney játssza.
Pedig a sármos exdoki az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy miért kajálja annyira a közönség (engem is beleértve) ezt a filmet. Az általa alakított Ryan Bingham a felszínen udvarias-mosolygós, a mélyben fagyos-kegyetlen – élete a felszínen sikersztori, a mélyben feneketlen üresség. Mindezt ugyan a narrátor gondosan tudtunkra adja, a színésznek viszont szinte végig egyetlen eszközzel: az arcvonásaival kell életre keltenie.
Clooney sikerrel abszolválja a feladatot,
közben arra is hiteles magyarázatot nyújtva, hogyan létezhet olyan ember a Földön (vagy egy filmben), aki nem megalázó szívatásként, hanem izgalmas kihívásként él meg egy reptéri ellenőrzést. Az Up in the Airt többen vádolták azzal, hogy gyakorlatilag a benne szereplő egyetlen légitársaság és hotellánc reklámjaként szolgál.
A két cég, illetve a Paramount Pictures illetékesei azt válaszolták, az együttműködésért senki nem fizetett, de mindenkinek csak haszna származott belőle. A filmesek megspórolták a repülőgépek és hotelszobák bérlésének, illetve mesterséges előállításának költségeit. A vállalatok pedig cserébe kaptak másfél órát, amely masszívan szól arról, hogy mennyire fasza annak, aki nagyon sokat utazik/alszik náluk.
Merthogy Ryan Bingham szeret repülni és hotelekben lakni – olyannyira, hogy boldogtalan, ha véletlenül haza kell mennie lakrészébe, ami jobban hasonlít egy szállodaszobára, mint egy lakásra. Otthona elfér egyetlen (a repülőgép utasterébe is felvihető méretű) bőröndben, és üres hátizsákkal példálózó, önmotiváló előadásaiban arra oktatja a hallgatóságot, hogyan szabaduljanak meg a magukkal cipelt tárgyak és személyes kapcsolatok terhétől.
Az ember már várja, hogy mikor roppan bele.
Pedig Bingham szakmájában éppen arra van szükség, hogy az ember a legkevésbé se legyen együttérző – ám ezt rengeteg türelemmel és megértéssel produkálja. A film nem mászik bele túl mélyen a kirúgott alkalmazottak problematikájába. Mindössze arra nyújt néhány példát, hányféleképpen reagálhat egy régi munkatárs arra, hogy főnöke még csak a bátorságot sem vette, hogy személyesen mondja el neki: leépítették.
Bingham figurája nem is lehetne aktuálisabb. A filmet nézve szinte éreztem az áramlatot, ami lassan eléri saját, enyhén fülledt, de nagyon otthonos kelet-európai kuckómat is. A repülőterek és hotel-előterek elegánsan semmitmondó terében létező, maximálisan öntudatos fogyasztó, akinek a munkája az élete és az élete a munkája, aki számára a családi kötelékek vagy üdítő, de rövid kikapcsolódást, vagy féltve rejtegetett második életet jelentenek: pontosan ezt faragja belőlünk akarva-akaratlanul az aktuális világrend.
Hogy árral vagy árral szemben akar-e úszni – ezt a kérdést persze minden nézőnek egyedül kell megválaszolnia. Ám Jason Reitman filmjének nagy érdeme, hogy felteszi.