Alkalom szüli a tolvajt: Esterházy Péter-interjú az előadóestjéről
Erdély FM 2010. január 21. 12:11, utolsó frissítés: 12:31Esterházy Péter és Dés László ma Kézdivásárhelyen, holnap pedig Sepsiszentgyörgyön lesz látható.
Nádas, Lengyel, Esterházy, Bereményi (Géza) „Péter” nemzedékről beszélnek, az ők nevéhez kötik a magyar posztmodernt, sőt a „Bevezetés a szépirodalomba” meg Nádasnak az „Emlékiratok könyvének” a megjelenéséhez kapcsolják ezt az irodalmi fordulatot, de tudjuk, hogy ez nem olyan hirtelen, radikális törés. Mindez mérvadó vagy mér lenne vadó?
Esterházy Péter: – Mindez csupán a '70-es évek új irodalmi mozgását jelenti, amely leírható ezekkel a nevekkel. Lehet mondani, hogy akkor valóban megváltozott valami nemcsak az irodalmi életben, hanem az irodalomban, és természetesen mindehhez sok más név is jött. Tehát nem gondolom azt, hogy ez azt jelentené, hogy ez mérvadó volna, arról nem is beszélve, hogy több „mérv” van, és több kávéház van.
>> Esterházy Péter és Dés László előadóestjei Erdélyben >>
A valóság-fikció játék miatt elég divatosak manapság az önéletrajzi regények. Önnek eleve ott van az Esterházy név... az Esterházyak. Mennyire határozza meg a munkásságát, ez a név?
– Ezek a kérdések az önéletrajzisággal, minden írással, minden íróval kapcsolatban felmerülnek. Tehát: kiről szól a Buddenbrook? Az a Thomas Mann családja vagy sem? Nem a Thomas Mann családja, de ha Thomas Mann nem lett volna egy olyan családnak a tagja, mint amilyen a Buddenbrook, akkor ezt nem írta volna meg. Nálam valamelyest más a helyzet, annyiban, hogy eltelt 100 év Thomas Mann óta, nálam az a struktúra, mintha a Buddenbrookot nem egy Thomas Mann írta volna, hanem egy Thomas Buddenbrook. Ez különben a regénynek egy alapproblémája, a valósághoz való viszony.
Flaubert sem dolgozott másképp: addig csavarta, amíg elhittük neki, hogy az, amit leírt, az valóság. Egy valamire való olvasó sosem kételkedik abban, hogy madame Bovary egy valóságos személy. Azt nem véletlenül szoktuk idézni, hogy „madame Bovary én vagyok”, mert az ugyanerről a problémáról beszél. Az én könyveim időnként ezt a problémát tematizálják, tehát úgy csinálnak, hogy mondjuk például két részük van, mint a „Termelési regénynek”, az egyik azt állítja magáról, hogy: „és most pedig a valóságot fogod olvasni kedves olvasó...” Ez természetesen ugyanolyan fiktív, mint a magát fiktívnek tételező rész.
Az intertextualitás fontos szerepet játszik a munkásságában, és sokszor az olvasók próbálják lenyomozni, hogy bizonyos idézetek honnan származnak... Hogyha használ, kinek az idézeteit vagy gondolatait használja? Egyáltalán fontos-e egy irodalmi mű esetén, hogy pontosan minden forrást és referenciát ismerjünk?
– Egy jó könyvnél sohasem világos pontosan, hogy miről van szó. Hát ARRÓL az ezerszerűségről szól a könyv. Ha világosságot, egyértelműséget akarunk, akkor rendőri jelentéseket kell olvasnunk, mert ez az „igen-nem” világa. Az irodalom világa, a művészet világa, az a „talán” világa, a „lehet-lehetséges” világa, az „álom” világa, a legkomolyabb játékok egyike és ha jól van megcsinálva, egyszerű dolgokra nem lehet választ kapni. Például az a kérdés, hogy az „Egy nő” mennyire önéletrajzi ? Ezt szeretik amúgy feltenni, szerették, amikor megjelent.
Ha már itt tartunk, mi a véleménye Ruxandra Cesereanu: Utóférfiak című könyvéről, mely egy fajta válasz az „Egy nő”-re?
– Az egy nagyon szép könyv! Sokakat csábított ilyent írni, és születtek is jó szövegek, de egyik sem tudott kibújni az „Egy nő” alól, parafrázis maradt tulajdonképpen. Ez nem, ez egy önálló szép munka!
Hogy az aktualitásra térjünk: sokakban felvetődött már a felolvasóest zenével gondolat. Önöknek honnan jött az ötlet?
– Volt egy konkrét bűnre vezető alkalom, amikor húsz évvel ezelőtt megjelent a „Hrabal könyve”, onnantól datálódik a mi együttműködésünk. Mert ugye abban szerepel az Úristen, aki meg szeretne tanulni szaxofonozni, és ezért mindenféle szaxofonosokat magához rendel, többek közt Charlie Parkert is, és Charlie Parker tanítja az Urat szaxofonozni, de itt nem részletezhető okoknál fogva kiderül, hogy az Úr az tehetségtelen. És akkor én arra gondoltam, hogy az én barátom milyen jól el tudná fújni a tehetségtelen, szaxofonozó Úristent! Amúgy én nem vagyok nagy barátja ennek a műfajnak, mert többnyire fellazításként szokták használni. Nagyon sokféleképpen lehet zenét tenni egy ilyen felolvasás mellé... Désben az a jó, hogy nagyon komolyan veszi, amit csinál, nagyon jó és pontos olvasó. Mindig pontosan arra fúj, ami elhangzik.
Lesz-e ennek a „Spoken Word” estnek folytatása, azon kívül, hogy most még ellátogatnak néhány székelyföldi városba?
– Ennek konkrétan nem. Ez nem úgy van, hogy nekünk van egy állandó műsorunk, amivel hol turnézunk, hol nem, hanem ilyen alkalom szüli a tolvajt.