2019. január 18. péntekPiroska
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Közösülés a könyvtárban, és a legjobb játékfilmek

Gyenge Zsolt 2010. február 08. 10:25, utolsó frissítés: 14:34

A Hajdu Szabolcs filmjét megelőző hatalmas várakozás nem volt alaptalan: a Filmszemle kimagaslóan legjobb alkotását készítette. Szó lesz még kortárs kamaradrámáról és a magyar Tarantinóról is.



Mit fed a Bibliotheque Pascal? – teszi fel a kérdést mindenki a film előtt, mikor még csak a címmel találkozott. Valóban könyvtár ez abban az értelemben, hogy a kuncsaft irodalmi művekből származó alternatív valóságszeleteket vásárol magának néhány órára. Igazából luxuskuplerájról van szó, amelynek mi azonban nyilván a szomorúbb oldalát látjuk, a kegyetlen szerepjátékokba kényszerített lányok történetét.

Hajdu Szabolcsot azonban csupán másodlagosan érdekli az a társadalmi és gazdasági helyzet, amely a rendszerváltások után tömegessé tette a kelet-európai lányok szexrabszolgaságát. Ő arra kíváncsi, hogy milyen túlélési stratégiákat választanak általában az emberek – illetve esetünkben egy fiatal erdélyi nő – sivár életük elviselhetőbbé tételére.

A vegyes román-magyar házasságból született Mona Paparu többévnyi külföldi munka után tér haza intézetbe került kislányáért, akit annakidején nagynénjénél hagyott. A film valójában arról szól, ahogyan a gyámhatóság tisztviselőjének elmeséli elmúlt éveinek eseményeit azért, hogy kiderüljön, alkalmas-e gyermeke nevelésére.


Ami Hajdut az egészben érdekli, az az, hogy egy történet mennyiben a megtörténtek bemutatása, és mennyiben az elbeszélő saját belső világának, értelmezésének a visszaadása. Mona elbeszélésében (Török-Illyés Orsolya visszafogott, érzékeny, magával ragadó alakítása) a valóságot eleinte észrevétlenül szövik át a képzelet szüleményei, csupán akkor bújik ki a szög a zsákból, mikor olyan helyzetekbe lavírozza magát, amelyek csupán mesei elemek segítségével oldhatók meg.

Hajdu Szabolcs elképesztő helyszíneket, szituációkat és izgalmas karaktereket alkot meg, ezek révén pedig egy olyan vizuálisan, gondolatilag és érzelmileg komplex művet hoz létre, amely nem csak a magyar mezőnyből emelkedik ki, de valószínűleg a napokon belül sorra kerülő Berlinálén is nagyot fog szólni. A Bibliotheque Pascal kiforrottsága, lecsiszoltsága mellett a rendező minden eddigi munkája ujjgyakorlatnak tűnik csupán. Kijelenthetjük: egy újabb nagy formátumú magyar művészfilmrendező „készült el”.

*

Dyga Zsombor korábbi filmjeinél is szűkebbre veszi a fókuszt a Köntörfalakban. Ezúttal csupán a szereplők személyes életsorsára koncentrál, és egyáltalán nem érdeklik őt a figurák társadalmi helyzetéből fakadó vonatkozások (csupán egy pillanatra villan fel bennünk a tanár és a dúsgazdag séf párosánál ez a gondolat). Ebben a filmben az érzelmi töltet a fontos, az, hogy miként élik meg a különböző frusztrációktól gyötört alakok azt, ami velük történik, illetve pontosabban hogy miként dolgozzák fel azt, ami eddig megesett velük.

És valószínűleg itt kell keresni a film legnagyobb hibáját is. Hiába ugyanis a remek dialógusok, az elfogadható alakítások (a három főszereplő közül csupán Rába Roland emelkedik magasan ki), a jó dramaturgia, ha ebben a filmben nem történik semmi. Nyilván nem látványos akciókra vagyunk kíváncsiak, hiszen egy ilyen kamaradrámában erre semmi szükség, azonban a belső történések 90%-a már lezajlott akkor, mikor elkezdődik a film: a főhős, a túlsúlyos, középkorú, két gyermeket nevelő apa igazából a történet legelején tud mindent, amire a film során társai és nézői rádöbbennek.


Szinte nem szereplőként, hanem mindentudó narrátorként van jelen a filmben, aki csupán irányítani szeretné a többiek megismerését – de éppen ezért a felismerés nem hat olyan erővel számunkra, mikor kiderül, a legfontosabbakról ő már korábban tudott. Mindezek ellenére a Köntörfalak kidolgozottsága, mívessége messze a magyar filmekben megszokott felett van, és jelzi, hogy Dyga Zsombor generációjának kiemelkedően tehetséges rendezője.

*

Vágvölgyi B. András kimondva-kimondatlanul a magyar Tarantino címre törekszik: egy olyan elsőfilmes rendezőről van szó, aki a játékfilmforgatás előtt a szokásosnál sokkal alaposabban mélyedt el a filmtörténetben (és nem mellékesen Tarantino életművében – lásd Tarantino mozija című könyvét).

A nagyon hosszan készült ’56-os film legnagyobb erénye, hogy a magyar történelem e rengeteget elemzett és mutatott korszakából egy vizuálisan attraktív filmes világot hozott létre. A néhány napra széteső állami berendezkedés, a félviláginak tűnő alakok ügyeskedései, a kalandvágyból forradalmárrá váló fiatalok világa a Kolorádó Kid-ben olyanná válik, mint az amerikai film számára a szesztilalom évei. Füstös kocsmákban rosszarcú alakok forgolódnak behúzott nyakkal és gyanakvó tekintettel, időnként géppuska lóg a vállukon, és a holnappal mit sem törődve szenvedélyesen vetik magukat szeretőik karjaiba.


Vágvölgyi QT-hoz méltóan a nagyon sűrű atmoszféra létrehozásában jeleskedik, mozija filmes idézetekkel és dögös, nagyon találó zenékkel van teli, amelyek legalább olyan fontosak a hangulat megteremtésében, mint a remek dialógusok és a kitűnő színészválasztás. Talán a történet dramaturgiájával kellett volna kezdeni valamit, ugyanis a sztori inkább abbamarad, mint véget ér, a befejezés távolról sem durran akkorát, mint a virágboltban eldörrenő pisztoly.

*

Mundruczó Kornél Niebelung-lakóparkját már néhány hete vetítik a mozik, mégis meg kell itt emlékezni róla, mert egy nagyon nehéz műfaj, a filmre vett színház remek megvalósítása. A Krétakör társulatával 2004-ben rendezte ő meg Térey János darabját szokatlan helyszínen, a budavári Sziklakórházban, ahol a labirintusszerű épület rengeteg helyszínén játszódó előadásban a nézőknek kellett követni a színészeket a padlástól a pincéig mindenhova.

Mundruczó, mikor ezt filmre rögzítette, néhány nagyon fontos koncepcionális döntést hozott. Egyrészt nem próbálta eljátszani, hogy ez egy kamera számára készült produkció, bár, mivel a kamera mozog, és állandóan benne van a történések terében, teljesen más az élmény, mint egy színházelőadás tévés közvetítésekor. Másrészt azzal sem kísérletezett, hogy egy valódi, nézőkkel élővé tette előadást rögzítsen: minden jelenetben a falak mentén műanyagbábuk állnak a nézők helyett (erre az egyik színész reagál is).


A nagy kihívás mindebben azonban az volt, hogy miképpen tud működni a színház általában szimbolikus, koreográfiával jelzésszerűvé tett nyelvezete a mozgókép realisztikus ábrázolásában. És ez az, amit Mundruczó zseniálisan oldott meg: csak épp annyira tette filmszerűvé a mozgásokat és világításokat, hogy a jelenetek a vásznon is látványossá váljanak.

Azzal a fura helyzettel állunk itt szemben, hogy a film talán még jobban sikerült az amúgy rendkívüli színházi előadásnál is, amelyben némelykor modorosnak hatottak a formanyelvi újítások.

Ráadásul a rendező arra is reflektál, hogy a színházi produkciónál sokkal több ideig tart a film felvétele: amellett, hogy az egyik szereplő ezt fel is hánytorgatja az operatőrnek, látjuk azt is, ahogy a színészek egyre nyúzottabbá válnak, a férfiakon a történet vége felé egyre több a borosta.

*

Ugyancsak sokan várták Almási Réka debütjét, aki arra volt kíváncsi, hogy miként lehet a kelet-európai viszonyokban működtetni a nyugati kapitalizmus modelljét, és különösen az ott megszokott csapatépítő tréningeket. Amennyire leegyszerűsítőnek hat ez így leírva, sajnos olyan a filmben is: a rendező nem tud túllépni a sztereotípiákon, ezért látunk fiatal törekvőt, idős szakit, aki megpróbál beilleszkedni ebbe a világba, sportos macsót és az örök lázadót.

Korrekt kis film a Team Building, amelyiknek legnagyobb hibája, hogy a szerző nem tudta eldönteni, hogy vígjátékot akar rendezni, vagy élettanulságokról értekezne inkább.


Hétfő este kiderül, kiket tartott a zsüri a legtöbbre - meglepődnénk, ha nem Hajdu Szabolcs kapná a legfontosabb elismeréseket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS