Kalózok Berlinben, és egy kultuszfilmgyanús alkotás
Gyenge Zsolt 2010. február 18. 10:46, utolsó frissítés: 12:57Mélyszegénység Amerikában, skandináv keserédes, képmutató középkosztály-kritika: újabb helyszíni a filmfesztiválról.
Kedd reggel arra ébredtünk, hogy minden mozibejáratnál be kell mutatni a táskákat – kiderült ugyanis, hogy kalózfelvétel szivárgott ki a berlini moziermekből a netre, pedig már néhány éve olyan éjjellátó kamerákkal szerelték fel az itteni mozikat, amelyek a közönséget pásztázzák sötétben kamerázó gyanús alakok iránt. A rendszer – úgy látszik – még nem tökéletes.
A fesztivál eddigi legjobb filmjét a Forum szekcióban találtuk meg: az idei Sundance fesztivál zsűrije után Debra Granik filmje a berlinieket is elbűvölte. Az egyes független filmekben megjelenő vidéki Amerika a maga unalmas lepattantságával semmi ahhoz a Missouri-beli környezethez képest, ahol a Winter’s Bone játszódik.
Erdei tanyákon, egymástól mérföldes távolságban élő emberek, mély, az alapvető élelmiszerellátást is érintő szegénység és az egymással ritkán találkozó, zárkózott közösség szigorú, íratlan törvényei lakják be ezt a halálpontos kézzel megírt és leforgatott filmet. Egy környékbeli író regényéből íródott forgatókönyv legnagyobb erénye, hogy
nem kívánja a rejtélyeket mindenáron felfedni:
felmutatja, hogy melyek a problémakört mozgató erők, de a film legvégéig sem tudunk meg mindent. Végig olyanok maradunk, mint valami külső betolakodók, akik nem mindent értenek a különleges szórenddel dolgozó helyi dialektusból (a regényíró és a rendező is rengeteget kutatott előzetesen a helyszínen), mivel ezek az emberek félszavakból is értik egymást, senki nem magyarázza meg nekünk a dolgokat – magunknak kell végig erőfeszítést tennünk, hogy aprócska rést találjunk ezen a felületen, amelyen keresztül valamit megérthetünk e fura világ működéséből.
Tizenhét éves lány áll a történet középpontjában, aki apatikus depresszióba süllyedt anyja helyett és zavaros ügyekbe keveredett, családját rég elhagyó apja híján két kisebb testvérét nevelgeti.
A seriff érkezik egy napon szedett-vedett tanyájukra, és közli, hogy ha apja nem jelenik meg a következő tárgyaláson, akkor az egész telket és házat – amit az öreg elzálogosított – elveszik tőlük. E nincstelen család számára ez egyértelműen a minimális életlehetőség megszűnését jelentené, ezért a lány elindul rokonaihoz, a környék lakóihoz megtudni, hol van az apja. Ahogy felkeresi ezeket az embereket, jövünk rá, hogy miért is olyan zseniális ez a film: a helyiekből és profikból vegyesen összeállított szereplőgárda mindegyik tagja olyan
tökéletes természetességgel, pózolás nélkül
tudja hozni ezeknek a rosszarcú, alkoholtól, drogtól és kilátástalanságtól megviselt, végletekig bizalmatlan embereknek az attitűdjét, ahogy azt filmen ritkán láttuk. A történetet igazából ezeknek a gyanús alakoknak a félig felsejlő ügyei, kusza viszonyai irányítják, Debra Granik pedig minden pillanatban képes ellenállni a hatásvadászat csábításának, ami ilyen helyzetekben óhatatlanul adódik. Ez a mozi pillanatok alatt kultuszfilm lesz – „akárki meglássa”.
A Berlinben megszokott módon alacsony színvonalú versenyprogramban eddig két számottevő alkotással találkoztunk. A leginkább reklámfilmrendezőként aktív norvég Hans Petter Moland a skandináv hagyományokhoz hű keserédes mozit rendezett, amelyben remek arányban keveredik a fekete humor, az emberi esetlenséggel és hibákkal való együttérzés és a szereplők közti kapcsolatokra fókuszáló történet.
A számtalan dán és néhány amerikai filmből ismerős Stellan Skarsgård egy éppen börtönből szabaduló rosszfiút játszik, akit azonnal felkeresnek a régi társak, hogy folytassák a melót. Bár első indulatból engedne a csábításnak, valahogy látszik az életunt arcán, hogy igazából semmihez sincsen nagyon kedve,
leginkább annak örülne, ha békén hagynák.
Azonban pont erre nincs esélye: a bosszúállásra biztató haverok, a vacsorát és testet szolgáltató idős házinéni, a műhelyben a főnök és a titkárnő mind akarnak tőle valamit. Hősünk azonban közöttük lavírozva, és nagyjából mindenkinek megfelelni próbálva azt szeretné elérni, hogy azok figyeljenek rá, akik viszont elfordultak tőle: a családja. Apró gesztusok, kis történésszilánkok, semmiségek között vergődünk – és ettől jó ez a film. A berlini pletyka szerint Skarsgård esélyes a legjobb színésznek járó díjra, de várjuk ki a végét.
Nicole Holofcerner évek óta harmincas-negyvenes nők életéről forgat többé-kevésbé vidám filmeket, amelyekben a különböző lelki, magánéleti és karrierrel kapcsolatos problémák kerülnek felszínre finoman, érzékenyen. A Please Give középpontjában két egymás melletti lakás lakói állnak: egy régi bútorok kereskedésével foglalkozó jómódú középkorú pár, és egy 91 éves nagymama.
A film társadalmi és magánéleti problémákhoz való hozzáállását leginkább a nagymama nagyobbik unokája jeleníti meg, akit az állandó szoláriumozás mellett az jellemez, hogy mindig kegyetlenül kimondja, amire mindenki csak gondolni mer.
Így kerülnek szóba olyan kényes kérdések,
mint a nagymama halálának várása lakásbővítés céljából, a hozzá nem értő örökösöktől pofátlanul olcsón megvett bútorok szemtelenül magas áron való továbbadása vagy a koldusok, hajléktalanok iránt érzett terméketlen, igazi együttérzést nélkülöző elérzékenyülés.
Holofcerner ebben a remek alakításokkal tűzdelt filmben kemény ítéletet mond a középosztály életmódjáról, világképéről és arról az életútról, amit ők egyáltalán el tudnak képzelni maguknak. Talán egyetlen hibája a munkának, hogy időnként ripacskodó vígjátéki elemeket választ olyankor, amikor visszafogottabb megoldás jobb lenne.
Az esélyekről megoszlanak a vélemények, de sok külföldi kritikusnak az előző tudósításban említett román film, a Eu cand vreau sa fluier, fluier tetszett a legjobban – ők tudják.
Zhang Yimou középkorba helyezett Coen adaptációja nagy csalódás volt, mivel a nyugati történetek teljesen más struktúrájúak, mint a keletiek, és ehhez A repülő tőrök házában megismert színpompás stílus nem illik, ráadásul a kínai komikus színház túlzásai adott ponton már elviselhetetlenek. A folytatásban a korábban Arany Medvét nyert bosnyák Jasmila Zbanic és Michael Winterbottom számít nagyobb durranásnak.