2018. november 20. keddJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért hiányosak a kommunizmus múzeumai Kelet-Európában?

Apor Péter 2010. május 01. 09:44, utolsó frissítés: 09:44

A valódi és újonnan készített tárgyak közti különbség elmosása fokozatosan aláássa a történeti korszak pontos rekonstruálására irányuló igényt.


Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2002. február 25-én felavatta a Terror Háza múzeumot. A múzeumot alapítói mint a diktatúrák áldozatainak emléket állító intézményt határozták meg. A miniszterelnök beszédében azt emelte ki, hogy végre megszületett a 20. századi magyar történelem igazsághoz hű bemutatásának lehetősége, mely a jövő nemzedékeit megtanítja majd arra, hogy mit jelent a szabadságért való küzdelem.



A Terror Háza azonnal heves bírálatok tárgyává vált. Közéleti értelmiségiek – köztük számos ismert történész – rámutattak a múzeumban megvalósult történeti értelmezés kétértelmű mivoltára, a fasizmus és kommunizmus közti összehasonlítás vitatható tartalmára, az áldozatok és elkövetők


nem világos megkülönböztetésére,


valamint a magyarországi politikai terror és erőszak mélyebb történeti gyökereinek elhanyagolására.

Bár a Terror Házát övező viták különösen látványosak voltak, a közép-kelet európai régióban nem számít egyedi jelenségnek, hogy a kommunista múlt bemutatására közpénzekből kívánnak múzeumot létrehozni. Traian Băsescu – ő kezdeményezte a romániai kommunizmus bűneit vizsgáló elnöki bizottság felállítását – 2006. decemberében javaslatot tett egy hivatalos, költségvetési támogatásból létesítendő bukaresti Kommunizmus Múzeum megalapítására.

Lengyelországban a Jog és Igazság Pártjának konzervatív-nacionalista kormánya terjesztette be azt a kulturális programot, amely hangsúlyozta egy olyan múzeum szükségességét, a Szabadság Múzeuma néven, mely a kommunizmus bukását is bemutatja. E központi kormányzati kezdeményezések vitatott történetéhez hasonlóan a balti köztársaságokban magánkezdeményezések nyomán létrejött, a kommunista diktatúrák történetének szentelt múzeumok szintén


szenvedélyes vitákat és szellemi pengeváltást indítottak el.

A legismertebb kommunizmus történeti múzeumok Kelet-Európában a következők: a Terror Háza (Budapest), a Történelemmel Találkozás Háza (Varsó), a Népirtások Áldozatainak Múzeuma (Vilnius), a Megszállások Múzeuma (Tallin), a Lettország Megszállásának Múzeuma (Riga), illetve a Kommunizmus és Ellenállás Áldozatainak Emlékhelye (Máramarossziget).

A kommunista börtöncellák bemutatása jelentős szerepet játszik ezekben a posztkommunista múzeumokban, hiszen céljuk az, hogy újjáteremtsék az erőszak sokkoló és nyomasztó atmoszféráját. A budapesti Terror Háza kiállítását egy szovjet tank uralja, az átlagos látogató számára pedig


az egyik alapvetően meghatározó élmény

a földalatti kínzókamrába tett utazás marad. A Népirtás Áldozatainak Múzeuma Vilniusban, mely egy korábban a KGB és a Gestapo által is használt épületben kapott helyet, kiemelt helyet szentel a kommunista kivégzőcella rekonstrukciójának. Két további balti múzeum, a rigai és tallini Megszállás Múzeumai szintén a szovjet korszak szörnyű vonásait hangsúlyozzák, deportálásokat, nemzeti elnyomást és tömeges kivégzéseket mutatva be.





A kommunizmus történetének legismertebb romániai kiállítóhelye, a máramarosszigeti múzeum elsőként megnyitott helyisége a Fekete Szoba néven bemutatott, feltételezett kínzókamra volt. Bár a múzeum a hidegháború történetének átfogó ismertetését vállalja magára, leginkább a rendszer elnyomó jellegét hangsúlyozza, az erőszakos kollektivizáció,


a számos kényszermunka-tábor,

a politikai rendőrség, az üldöztetés és Ceauşescu zsarnoki uralmának ábrázolása segítségével. A legismertebb lengyel kommunizmus-történeti múzeum, a Varsóban tervezett SzocLand Múzeum, mely sajátos módon a mai napig terv maradt, szintén az agymosás, a felkelések és a rendszer bukásának tényét ábrázolta volna.



E múzeumok célja nem egyszerűen a kommunista uralom brutális és barbár mivoltának bizonyítása, hanem, hogy e rendszereket úgy jelenítse meg, mintha azok pusztán erőszak és kényszer segítségével jöttek volna létre és maradtak volna fönn. A kommunista pártok uralma e társadalmak fölött így esetlegesnek tűnik föl, a „végzet akarata”-ként, olyan külső erők következményeként, melyekre az egyes nemzeteknek nem volt befolyásuk, ezért nem viselnek semmilyen felelősséget a diktatúrák tettei miatt.

A kommunizmus áldozatainak emlékét e kiállítások igyekeznek a nemzeti történelem átfogó bemutatásába illeszteni. A romániai megemlékezések és emlékművek többnyire az első és a második világháború elesett katonáival hozzák kapcsolatba a kommunista diktatúra áldozatait.

Lengyelországban, a 2005-2009 között kormányzó Jog és Igazság Pártja által megfogalmazott emlékezetpolitika szerint a kommunizmus elleni küzdelem mártírjaira ugyanúgy kell emlékezni, mint


a többi nemzeti szabadságharc hőseire.

A Terror Háza a Fidesz-MPP nemzeti büszkeséget erősítő történelem-politikai programjának részeként született meg, melyet a Szent Korona Parlamentbe szállítása, valamint a 2000-es, a magyar állam ezer éves folytonosságát ünneplő, millenniumi rendezvények jelképeztek.




E múzeumok egyik alapvető célja a kommunista és a nemzetiszocialista diktatúrák összehasonlító, párhuzamos bemutatása, mely azonban sajátos ideológiai-politikai következményekkel jár. A kiállításokon ugyanis azért állítják párhuzamba a Gulagot Auschwitzzal, hogy a kommunizmust a nácizmus végső rettenetének ikerpárjaként lehessen ábrázolni. Ez a típusú összehasonlítás ugyanakkor


végzetesen félreérti

a nemzetiszocialista rendszer emlékezetének az európai történelem egészét érintő jelentését. Nyugaton az 1960-as évek kezdeteitől fogva a nemzetiszocialista rendszer történetének felidézése a hasonló bűnök elkövetése elleni védelemként szolgált. A közelmúlt megjelenítés kelet-közép európai módozatai világos és határozott ellentétei a nemzeti felelősség nyugati értelmezésének. E megközelítés a fasizmus és kommunizmus közti harcot a nemzet történelmén kívülre helyezi el.

A Terror Háza kiállításai a huszadik századi magyar történelmet két egyformán barbár ideológia véres összecsapásaként mutatják be. A múzeum szerint azonban a magyaroknak egyik ideológiai alapon álló nagyhatalomhoz sem volt közük, a magyarok a háború szenvedő alanyai és áldozatai voltak. A Terror Háza kiállítása nem tesz föl kérdéseket a nyilaskeresztes uralmat megelőző nacionalista autoriter rendszernek a nemzetiszocialista törekvéseket segítő szerepével és felelősségével kapcsolatban, és


elmulasztja dokumentálni

Magyarország zsidó állampolgárainak jogi és társadalmi kirekesztését, majd későbbi deportálását. Emellett, a kiállítás tudatosan manipulál a viszonylag rövid életű és jelentéktelen, történelmi kontextusából kiragadott nyilaskeresztes uralom, és a lényegesen hosszabb, ám egységes terrorrendszerként ábrázolt kommunista diktatúra összehasonlításával.

Mindemellett létezik egy fontos körülmény, amely mégis némi optimizmusra adhat okot. A nemzetiszocializmus, mint történeti jelenség világosan és erőteljesen kötődik Auschwitzhoz. A krematóriumok, gázkamrák és tömegsírok látványa egyértelműen kijelöli a nácizmus történeti identitását. Auschwitz, mint a tömeges mészárlás hiteles helyszíne sikeresen lokalizálja, kapcsolja hihető bizonyítékokhoz és


teszi kézzelfoghatóvá

a népirtás és a háborús bűnök értelmezését. Ezzel ellentétben a kommunizmust olyan rendszerként megjeleníteni, mint amelynek elsődleges célja csupán emberek tömeges kiirtása lett volna, történelmi összefüggéseikből kiragadott, egymástól elszigetelt, fikciós technikák segítségével elvont történelmi allegóriákra utaló reprezentációk segítségével válik lehetségessé.

<i>fotók: http://www.terrorhaza.hu</i>fotók: http://www.terrorhaza.hu


A kommunizmus történetének kelet-közép európai múzeumai gyakran alkalmaznak a fabrikáció és a hiteles megjelenítés közti különbség elmosására irányuló technikákat. Miközben hasonló mennyiségű információ áll rendelkezésére a kommunista és fasiszta diktatúrák elnyomó jellegének ábrázolására, a Népirtások Áldozatainak Múzeuma Vilniusban mégis eltérő következtetéseket von le hiteles ábrázolásuk lehetőségeivel kapcsolatban.

Kétséges és elégtelen bizonyítékokra alapozva rekonstruál egy szovjet időszakbeli kínzókamrát, a történeti megjelenítés hitelességét azzal igyekezvén alátámasztani, hogy


éppen az információ hiánya igazolja

a szovjet titkosszolgálatok hatékonyságát a bizonyítékok megsemmisítése terén. Ugyanakkor a múzeum munkatársai visszariadnak a történeti képzelőerő hasonló használatától, amikor a nemzetiszocialista múltról van szó. Visszautasították egy Gestapo börtöncella rekonstruálását, arra hivatkozva, hogy az elérhető kicsiny és hiányos bizonyíték nem teszi lehetővé a szoba valódi használatának megállapítását.

A Terror Házában bemutatott tárgyak hasonló módon hagyják cserben a látogatót a bizonyíték és a hiteles történeti megjelenítés közti viszony bemutatása terén. A múzeumba érkező, tárgyak, képek, jelképek, filmek és installációk tömkelegével találkozó látogatót alig segítik magyarázó szövegek az eligazodásban.

A szöveges magyarázatok hiányában a kiállított tárgyakról igen nehéz eldönteni, hogy a korból származó eredetiek, vagy éppen a tárlat céljára készített másolatok. A valódi és az újonnan készített tárgyak közti különbség elmosása azonban fokozatosan aláássa a történeti korszak pontos rekonstruálására irányuló igényt is. E markáns és világos különbségtétel hiányában a kommunizmus történetét bemutató kelet-közép európai múzeumok leginkább egy elképzelt világot allegorikus utalások formájában felidéző installációra emlékeztetnek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS