2017. június 28. szerdaLevente
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért hiányosak a kommunizmus múzeumai Kelet-Európában?

Apor Péter 2010. május 01. 09:44, utolsó frissítés: 09:44

A valódi és újonnan készített tárgyak közti különbség elmosása fokozatosan aláássa a történeti korszak pontos rekonstruálására irányuló igényt.


Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2002. február 25-én felavatta a Terror Háza múzeumot. A múzeumot alapítói mint a diktatúrák áldozatainak emléket állító intézményt határozták meg. A miniszterelnök beszédében azt emelte ki, hogy végre megszületett a 20. századi magyar történelem igazsághoz hű bemutatásának lehetősége, mely a jövő nemzedékeit megtanítja majd arra, hogy mit jelent a szabadságért való küzdelem.



A Terror Háza azonnal heves bírálatok tárgyává vált. Közéleti értelmiségiek – köztük számos ismert történész – rámutattak a múzeumban megvalósult történeti értelmezés kétértelmű mivoltára, a fasizmus és kommunizmus közti összehasonlítás vitatható tartalmára, az áldozatok és elkövetők


nem világos megkülönböztetésére,


valamint a magyarországi politikai terror és erőszak mélyebb történeti gyökereinek elhanyagolására.

Bár a Terror Házát övező viták különösen látványosak voltak, a közép-kelet európai régióban nem számít egyedi jelenségnek, hogy a kommunista múlt bemutatására közpénzekből kívánnak múzeumot létrehozni. Traian Băsescu – ő kezdeményezte a romániai kommunizmus bűneit vizsgáló elnöki bizottság felállítását – 2006. decemberében javaslatot tett egy hivatalos, költségvetési támogatásból létesítendő bukaresti Kommunizmus Múzeum megalapítására.

Lengyelországban a Jog és Igazság Pártjának konzervatív-nacionalista kormánya terjesztette be azt a kulturális programot, amely hangsúlyozta egy olyan múzeum szükségességét, a Szabadság Múzeuma néven, mely a kommunizmus bukását is bemutatja. E központi kormányzati kezdeményezések vitatott történetéhez hasonlóan a balti köztársaságokban magánkezdeményezések nyomán létrejött, a kommunista diktatúrák történetének szentelt múzeumok szintén


szenvedélyes vitákat és szellemi pengeváltást indítottak el.

A legismertebb kommunizmus történeti múzeumok Kelet-Európában a következők: a Terror Háza (Budapest), a Történelemmel Találkozás Háza (Varsó), a Népirtások Áldozatainak Múzeuma (Vilnius), a Megszállások Múzeuma (Tallin), a Lettország Megszállásának Múzeuma (Riga), illetve a Kommunizmus és Ellenállás Áldozatainak Emlékhelye (Máramarossziget).

A kommunista börtöncellák bemutatása jelentős szerepet játszik ezekben a posztkommunista múzeumokban, hiszen céljuk az, hogy újjáteremtsék az erőszak sokkoló és nyomasztó atmoszféráját. A budapesti Terror Háza kiállítását egy szovjet tank uralja, az átlagos látogató számára pedig


az egyik alapvetően meghatározó élmény

a földalatti kínzókamrába tett utazás marad. A Népirtás Áldozatainak Múzeuma Vilniusban, mely egy korábban a KGB és a Gestapo által is használt épületben kapott helyet, kiemelt helyet szentel a kommunista kivégzőcella rekonstrukciójának. Két további balti múzeum, a rigai és tallini Megszállás Múzeumai szintén a szovjet korszak szörnyű vonásait hangsúlyozzák, deportálásokat, nemzeti elnyomást és tömeges kivégzéseket mutatva be.





A kommunizmus történetének legismertebb romániai kiállítóhelye, a máramarosszigeti múzeum elsőként megnyitott helyisége a Fekete Szoba néven bemutatott, feltételezett kínzókamra volt. Bár a múzeum a hidegháború történetének átfogó ismertetését vállalja magára, leginkább a rendszer elnyomó jellegét hangsúlyozza, az erőszakos kollektivizáció,


a számos kényszermunka-tábor,

a politikai rendőrség, az üldöztetés és Ceauşescu zsarnoki uralmának ábrázolása segítségével. A legismertebb lengyel kommunizmus-történeti múzeum, a Varsóban tervezett SzocLand Múzeum, mely sajátos módon a mai napig terv maradt, szintén az agymosás, a felkelések és a rendszer bukásának tényét ábrázolta volna.



E múzeumok célja nem egyszerűen a kommunista uralom brutális és barbár mivoltának bizonyítása, hanem, hogy e rendszereket úgy jelenítse meg, mintha azok pusztán erőszak és kényszer segítségével jöttek volna létre és maradtak volna fönn. A kommunista pártok uralma e társadalmak fölött így esetlegesnek tűnik föl, a „végzet akarata”-ként, olyan külső erők következményeként, melyekre az egyes nemzeteknek nem volt befolyásuk, ezért nem viselnek semmilyen felelősséget a diktatúrák tettei miatt.

A kommunizmus áldozatainak emlékét e kiállítások igyekeznek a nemzeti történelem átfogó bemutatásába illeszteni. A romániai megemlékezések és emlékművek többnyire az első és a második világháború elesett katonáival hozzák kapcsolatba a kommunista diktatúra áldozatait.

Lengyelországban, a 2005-2009 között kormányzó Jog és Igazság Pártja által megfogalmazott emlékezetpolitika szerint a kommunizmus elleni küzdelem mártírjaira ugyanúgy kell emlékezni, mint


a többi nemzeti szabadságharc hőseire.

A Terror Háza a Fidesz-MPP nemzeti büszkeséget erősítő történelem-politikai programjának részeként született meg, melyet a Szent Korona Parlamentbe szállítása, valamint a 2000-es, a magyar állam ezer éves folytonosságát ünneplő, millenniumi rendezvények jelképeztek.




E múzeumok egyik alapvető célja a kommunista és a nemzetiszocialista diktatúrák összehasonlító, párhuzamos bemutatása, mely azonban sajátos ideológiai-politikai következményekkel jár. A kiállításokon ugyanis azért állítják párhuzamba a Gulagot Auschwitzzal, hogy a kommunizmust a nácizmus végső rettenetének ikerpárjaként lehessen ábrázolni. Ez a típusú összehasonlítás ugyanakkor


végzetesen félreérti

a nemzetiszocialista rendszer emlékezetének az európai történelem egészét érintő jelentését. Nyugaton az 1960-as évek kezdeteitől fogva a nemzetiszocialista rendszer történetének felidézése a hasonló bűnök elkövetése elleni védelemként szolgált. A közelmúlt megjelenítés kelet-közép európai módozatai világos és határozott ellentétei a nemzeti felelősség nyugati értelmezésének. E megközelítés a fasizmus és kommunizmus közti harcot a nemzet történelmén kívülre helyezi el.

A Terror Háza kiállításai a huszadik századi magyar történelmet két egyformán barbár ideológia véres összecsapásaként mutatják be. A múzeum szerint azonban a magyaroknak egyik ideológiai alapon álló nagyhatalomhoz sem volt közük, a magyarok a háború szenvedő alanyai és áldozatai voltak. A Terror Háza kiállítása nem tesz föl kérdéseket a nyilaskeresztes uralmat megelőző nacionalista autoriter rendszernek a nemzetiszocialista törekvéseket segítő szerepével és felelősségével kapcsolatban, és


elmulasztja dokumentálni

Magyarország zsidó állampolgárainak jogi és társadalmi kirekesztését, majd későbbi deportálását. Emellett, a kiállítás tudatosan manipulál a viszonylag rövid életű és jelentéktelen, történelmi kontextusából kiragadott nyilaskeresztes uralom, és a lényegesen hosszabb, ám egységes terrorrendszerként ábrázolt kommunista diktatúra összehasonlításával.

Mindemellett létezik egy fontos körülmény, amely mégis némi optimizmusra adhat okot. A nemzetiszocializmus, mint történeti jelenség világosan és erőteljesen kötődik Auschwitzhoz. A krematóriumok, gázkamrák és tömegsírok látványa egyértelműen kijelöli a nácizmus történeti identitását. Auschwitz, mint a tömeges mészárlás hiteles helyszíne sikeresen lokalizálja, kapcsolja hihető bizonyítékokhoz és


teszi kézzelfoghatóvá

a népirtás és a háborús bűnök értelmezését. Ezzel ellentétben a kommunizmust olyan rendszerként megjeleníteni, mint amelynek elsődleges célja csupán emberek tömeges kiirtása lett volna, történelmi összefüggéseikből kiragadott, egymástól elszigetelt, fikciós technikák segítségével elvont történelmi allegóriákra utaló reprezentációk segítségével válik lehetségessé.

fotók: http://www.terrorhaza.hu


A kommunizmus történetének kelet-közép európai múzeumai gyakran alkalmaznak a fabrikáció és a hiteles megjelenítés közti különbség elmosására irányuló technikákat. Miközben hasonló mennyiségű információ áll rendelkezésére a kommunista és fasiszta diktatúrák elnyomó jellegének ábrázolására, a Népirtások Áldozatainak Múzeuma Vilniusban mégis eltérő következtetéseket von le hiteles ábrázolásuk lehetőségeivel kapcsolatban.

Kétséges és elégtelen bizonyítékokra alapozva rekonstruál egy szovjet időszakbeli kínzókamrát, a történeti megjelenítés hitelességét azzal igyekezvén alátámasztani, hogy


éppen az információ hiánya igazolja

a szovjet titkosszolgálatok hatékonyságát a bizonyítékok megsemmisítése terén. Ugyanakkor a múzeum munkatársai visszariadnak a történeti képzelőerő hasonló használatától, amikor a nemzetiszocialista múltról van szó. Visszautasították egy Gestapo börtöncella rekonstruálását, arra hivatkozva, hogy az elérhető kicsiny és hiányos bizonyíték nem teszi lehetővé a szoba valódi használatának megállapítását.

A Terror Házában bemutatott tárgyak hasonló módon hagyják cserben a látogatót a bizonyíték és a hiteles történeti megjelenítés közti viszony bemutatása terén. A múzeumba érkező, tárgyak, képek, jelképek, filmek és installációk tömkelegével találkozó látogatót alig segítik magyarázó szövegek az eligazodásban.

A szöveges magyarázatok hiányában a kiállított tárgyakról igen nehéz eldönteni, hogy a korból származó eredetiek, vagy éppen a tárlat céljára készített másolatok. A valódi és az újonnan készített tárgyak közti különbség elmosása azonban fokozatosan aláássa a történeti korszak pontos rekonstruálására irányuló igényt is. E markáns és világos különbségtétel hiányában a kommunizmus történetét bemutató kelet-közép európai múzeumok leginkább egy elképzelt világot allegorikus utalások formájában felidéző installációra emlékeztetnek.




MultikultRSS