Mit kíván a magyar nemzet? Szabad Zóna Budapestet
Bakk-Dávid Tímea 2010. május 07. 09:32, utolsó frissítés: 09:32Magyarország dán tükörben: kortárs képzőművészek alkotásai identitásról, társadalmi (ön)tudatlanságról, szerepekről, előítéletekről, félelmekről, megszokásról.
Amikor egy ország szerelembe esik önmagával, nárcisztikus magábamerülése ellehetetleníti a másság megismerését. A másság zavaró, terhes vagy éppen észrevétlen lesz számára.
Az alkotás az intolerancia és rasszizmus európai erősödésére utal a Dánia egyik szimbólumának számító, többször megcsonkított Kis hableány-szobor új kontextusba helyezésével. A tükörbe néző, önmagába forduló alak egy nagyméretű fotón a Hatalmi játszmák című kiállítás nyitó műve. Itt a szembenézés kikényszerítésének gesztusa is tetten érhető: a Ludwig Múzeumban kiállító dán kortárs képzőművészek munkái az általuk érzékelt és felvételezett magyarországi társadalmi (pillanat)képre is reflektálnak.
Amikor egy ország szembenéz önmagával, úgy igazán, ki is ábrándulhat. Bár nem szeretjük, ha mások tükröt tartanak elénk, kellemetlen, esetleg riasztó szembesülni bizonyos tényekkel és tendenciákkal, kíváncsiak is vagyunk arra, hogyan látnak bennünket kívülről. Vagy hogyan látják: mi milyen szűrőkön keresztül próbálkozunk önismeretesdit játszani?
Az egész termet elfoglaló, a historyonhistory-sorozat Magyarország-specifikus installációjának olyan interjúk is részei, ahol az érdeklődő külföldinek magyarok mesélnek, hogy „képbe helyezzék”. Témák: romák helyzete, az etnikai indíttatású gyilkosságok, a szélsőjobb térhódítása, megjelenése és tematizációja a médiában. Érdekes egyébként nem dokumentumként/sajtóinterjúként nézni ezeket, hanem a nyilatkozók politikai, társadalmi identitásának reprezentációjaként. Vagyis mit tartunk fontosnak elmondani és adott esetben mit hallgatunk el egy kívülálló „objektív megfigyelő” előtt.
Állófogadás, kaviáros szendvicsekkel, pezsgővel, halk morajlás, ahogy diszkréten mindenki igyekszik az asztalhoz férni. Fehér kesztyűs pincér szolgálja ki az ínyencfalatokkal a kedves vendéget. Eleinte a profi rendezvényvideók távolságtartó kameraállásából figyelhetjük a történéseket, majd egyre közelebbről. Látjuk és halljuk az evés rituáléját, a mozgó szájakat, ahogy sötét barlangjukba tömik a fekete halpetéket, ropogtatnak, csámcsognak. A Kaviár Bár című szarkasztikus alkotás ugyancsak magyar – dunamenti – vonatkozású: a végveszélyben lévő tokhalak túlzott halászatára reflektál.
A 2010-ben a helyi viszonyokra adaptált installációnak az említett videó mellett – amely a kiállítás protokoll-megnyitóján készült! – egy neon felirat és egy halfej is része.
Mit kíván a magyar nemzet? Szabad Zóna Budapestet. Az önmagát a társadalmi párbeszéd generátoraként (is) meghatározó képzőművészet vitát kezdeményez a városi terek használatáról; megkérdezik a budapestieket, mit és hogyan szeretnének. A kérdésekre adott válaszok magyarul és angolul falnyi hosszúságú sorokban olvashatók, középen pedig a Szabad Zóna belvárosi leképezése: Budapest-térkép létező utcanevekkel, és különleges – nem tiltó, hanem megengedő, sőt felszabadító – táblákkal.
A média termékeit helyezi más kontextusba Jens Haaning, amikor egy dán bulvárlapban bemutatkozó „helyi szépségeket” fotójukkal és rövid interjúval együtt etnográfiai dokumentumként tálalja.
Haaning egy másik munkájában a mail art eszközével hívja föl a figyelmet fontos, a dániai közelmúltban történt eseményekre, politikai döntésekre, nyilatkozatokra, amelyek önmagukban, lecsupaszítva, egy sajtófotóból készült képeslap és egy egymondatos magyarázat kíséretében leleplezik a mindenkori hatalom arroganciáját. A lebontott koppenhágai foglaltház, az emiatt bekövetkezett zavargások, a Mohamed-karikatúrák megjelenése után az arab nagykövetekkel való udvariatlankodás, a Dánia nemzetállamiságát deklaráló kormányfő gesztusa vagy az ország iraki és afganisztáni részvétele olyan ügyek, amelyeket látszólag állásfoglalás-mentesen, elsősorban a tematizáció szándékával nyomtattak ingyenes képeslapokra és terjesztettek kávézókban, bárokban.
A Superflex művészcsoport Lángoló autóját is a koppenhágai zavargások ihlették. A legrégebbi squat lebontása miatti társadalmi elégedetlenség kirobbanását illusztrálja.
Már csak azért is érdemes végignézni, mert ritkán láthat az ember elejétől végéig, folyamatában elégő gépkocsit. Nagy zajjal kezd lángolni, felhólyagosodik a festék, megolvadnak a műanyag részek, aztán megadja magát a masszív váz is, szabályszerűen összeroppan. Semmi katarzis – tiszta rombolás; minden elég rajta, amit ember készített, csak a vas marad, a Fe, amit a rálocsolt gyújtóanyag sem tudott kikezdeni. Ha végignézzük, talán-talán megértjük a dühöt, ami a „modern”, „civilizált” világ képmutatása, jólétének szimbóluma ellen irányulva pusztításba fordul.
Ugyancsak a Superflex a világgazdasági válságot tematizálja rendhagyó módon: a pszichoterápia szemszögéből, egy négyrészes videóban. Beülünk a sötét terembe, szuggesztív tekintetű hipnozitőr arca – mint Óz, a nagy varázsló – lebeg előttünk, a falon. Utasításra egy sor helyzetbe kell beleképzelnünk magunkat. Megtapasztalhatjuk, ahogy a munkahely elvesztésétől való szorongás rettegéssé fokozódik, majd eljön a pillanat, amikor valóban kirúgnak. Ahogy a piaci szabályok, a „láthatatlan kéz”, ami mindent egyensúlyba hozott, egyszercsak elernyed, és erre ráébredünk. Soros helyébe képzelve önmagunkat, érezzük a tőzsdézés állandó kockázatának növekedését, a félelmet, hogy egyszercsak már nem vagyunk képesek kimondani a kritikus pillanatban: buy vagy sell. Majd visszaszámolás következik – és remélhetőleg frissen, pihenten „ébredünk”.
Ann Lislegaard hang- és fényinstallációja Ibsen Nórájának utolsó mondatát variálja és értelmezi. Milyen utak nyílnak meg azután, hogy úgy dönt, elhagyja családját, önbecsapásra épülő életét, döndül mögötte a kapu, és szakít mindennel? Az ön-újraértelmezés polifónikus folyamatát négy női hang érzékelteti egy lesötétített szobában.
Zavarba ejtő kérdést tesz fel Katya Sander is, ám olyan kérdést, amire kapásból mindenki azt hiszi, tudja a választ, merthogy annyira egyértelmű.
Az álriporternő egy pusztaság közepén álinterjúvol meg áljárókelőket. Mindenkitől ugyanezt kérdezi: mi a kapitalizmus. Mondanak is egy halom baromságot, de olyan is van, aki bevallja: nem tudja jól definiálni. A videót olyan beugróban nézzük, ahol jobbról és balról is tükröt helyeztek el: néha oldalra pillantva végtelenné sokszorozódott képkockákat és önmagunkat láthatjuk. Végtelenbe nyitott tér ez, amibe beleképzelhető bármi, mint ahogy a kapitalizmus vágyálmába is.
A "riporter" a mikrofont a végén átadja egy kisgyereknek (aki családjával kisétál a képből): mintegy a rákérdezés súlyát és felelősségét a jövő generációkra hárítva.
A kiállítás az idei, 30. Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitórendezvénye volt, amit a dán koronahercegi pár is megtisztelt jelenlétével. Ez a fókuszált figyelem talán kárára is vált az alkotásoknak, mert ugyan ki néz végig a megnyitón vagy a fesztivál nyüzsgésében egy több termet elfoglaló, videók és installációk által dominált tárlatot? Ám a Hatalmi játszmák május 30-ig még látogatható: ha Budapesten jársz, ne hagyd ki.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!