2017. június 28. szerdaLevente
29°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A jazz, mint hidegháborús fegyver?

Havadi Gergő 2010. május 09. 12:06, utolsó frissítés: 2010. május 14. 16:45

Az európai kiküldetés biztos megélhetést és menekülési útvonalat is jelentett a színesbőrű, Amerikában gyakran mellőzött jazz zenészeknek.


A jazz egyik jellemzőjének tűnhet az, hogy nincs direkt politikai jelentésértéke. Látszólagos politikamentes távolságtartására azonban a hidegháború idején a nyugati és a keleti hatalmak által egyaránt (fel)használt politikai fegyverként is tekinthetünk.

Európában a második világháború alatt az amerikai politikai vezetés hamar felismerte, hogy a jazz-koncertek milyen népszerűek a fiatalok körében. A hidegháborús korszak elejétől az amerikai politikusok tudatosan kezdték céljaik megvalósítása érdekében felhasználni a jazz mozgósító erejét.

Ez a jelenség általában kétféle módon érvényesült: egyrészt a jazz-zenészek utaztatásával (megszervezték és támogatták a turnéikat), másrészt a rádióadások segítségével. Penny von Eschen amerikai történész tanulmányaiban pontosan leírta, hogy az USA-kormányok külügyi politikája milyen nagy hangsúlyt fektetett a személyes szabadság eszméjének terjesztésére a keleti blokk országaiban.


Jazzben utazó nagykövetek



Dwight D. Eisenhower elnöksége (1953–1961) alatt, 1956-tól, Dizzy Gillespie és big bandje közel-keleti turnéjától kezdve módszeresen külföldre vezényeltek, kultúrháborús misszióba küldtek számos amerikai jazz zenekart. Így népszerűsítsék az amerikai életmódot, amivel kedvezőbb fényben tüntethették fel szabadként aposztrofált országukat, ellensúlyozva a széles körben kritizált faji megkülönböztetést.

Dizzy Gillespie

Az Egyesült Államokat olyan nevekkel propagálták, mint Dizzy Gillespie, Benny Goodman, Count Basie, Duke Ellington, Ella Fitzgerald vagy Louis Armstrong. Von Eschen 2004-es könyvében több példát hozott arra, hogy mekkora feszültség támadt az amerikai kormány szándéka és aközött, amit a jazz-zenészek akartak a turnékon megvalósítani.

A szerző interjús példákkal bizonyította, mennyire álszentek is lehettek a kormányzati szándékok. A zenészeknek otthon alá kellett vetniük magukat a „Jim Crow” féle törvényeknek – amely szerint a feketéknek a fehérekéinél sokkal korlátozottabb jogaik voltak az orvosi ellátásban, oktatásban, és csak kijelölt lakóövezetekbe költözhettek szabadon –, de külföldön ennek szöges ellentétét, a faji egyenlőség képét kellett közvetíteniük.


Menekülés Európába

Az európai kiküldetés biztos megélhetést, és ami fontosabb, egyfajta felszabadító menekülési útvonalat is jelentett a színesbőrű és Amerikában gyakran mellőzött jazz zenészeknek. Az USA külügyminisztériumai a jazz népszerűsítésére rádióállomásokat hoztak létre, amelyek adásai foghatóak voltak a világ szocialista felében is. A katonai rádiók (mint az AFN vagy a BBC) spontán és váratlan sikere már a második világháború alatt bebizonyították, mennyire fontos a szerepük a propagandában.

Az ötvenes évektől az amerikai kormányok az emigráns kelet-európai szervezeteket, különösen a rádióállomásokat, technikai és kulturális segítséggel, főként lemezekkel látták el. Kiemelten támogatták az Amerika Hangja (Voice of America) műsorait, a Szabad Európa Rádiót (SZER) és a Szabadság Rádiót (Liberty Radio), hogy elérhessék egész Kelet-Európát.

Willis Conover

Willis Conover, az Amerika Hangja adásainak műsorvezetője különösen nagy hatással volt a keleti blokk jazzkultúrájára. Szigeti Péter a vele készített életút-interjúmban így jellemezte Willis Conovert: „(…) Amerikai diplomáciai küldöttként gyakran utazott a kelet-európai országokba. Diplomata státusban volt, és egyébként az USIA-nak [United States Information Agency – Amerikai Tájékoztatási Hivatal] volt az ügynöke. Ez nem a hírszerzés, hanem egy 'fellazító', ismeretterjesztő testület volt.

Ő abszolút a jazzben élt, tehát igazi jazz 'promóter' volt. […] A jazz nyilvánvalóan egy kvázi amerikai hadtest szerepét is betöltötte (…) olyanokat küldtek (a turnékra), akik kulturált muzsikusok voltak, és akik tudtak beszélni, konferálni. Így jöhetett el ide például Louis Armstrong is ’65-ben, akiről szintén azt lehet mondani, hogy kultúrdiplomata volt valamilyen módon. És ennek az ügynek a mozgatóembere volt Willis Conover, (…) a hatvanas évek közepe táján, amikor először Magyarországra látogatott.”


Jazz és hatalom Magyarországon

Kőszegi Imre, a Magyar Jazz Szövetség
volt elnöke 1975 óta zenél
A magyar jazz történetével foglalkozó munkák ellenben nem tárgyalják behatóan a műfaj társadalommal, valamint a politikával való kapcsolatát, és jóval a rendszerváltás után sem tudni a diszkográfiák gyűjtésén kívül előremutató, a közelmúltat feldolgozó, azzal szembenéző interdiszciplináris kutatásokról.

A magyarországi szocialista időszakot kutató történészek gyakran jellemzik a politikai elveket önkényesként és rendszer nélküliként, a pártutasítások végrehajtását pedig esetlegesként, amelyeket a funkcionáriusok egyéni, lokális hatalmi érdekei nagyban befolyásoltak. Hasznos lenne megszólaltatni olyanokat, akik például a jazz alsó régióiban, a jazzklubok vagy koncertek szervezésével foglalkoztak. Vajon ők – egy egészen más pozícióból – hogyan látták a jazz és a hatalom viszonyát?

A hidegháború korszakában a jazzt átható szabadságmítoszt egyrészt az amerikai politikai hatalom és a fogyasztást ösztönző tömegkultúra, másrészt a kommunista rezsim Amerika-fóbiája táplálta. Ezek a tényezők alakították ki több visszaemlékezőben a műfaj olykor heroikus képét.

A hatvanas évek elején, az új ifjúság- és kultúrpolitika részeként legalitást nyerő, majd részben intézményesülő jazzt, mint önálló művészeti ágat továbbra sem ismerték el, mivel a hivatalos kultúra teljes támogatását élvező komolyzenész szervezetek (például a Magyar Zeneművészek Szövetsége) monopóliuma maradt a zeneművészet.


Legalizált zene

Pege Aladár (1939-2006) jazz-zenész és
zeneszerző volt, "a nagybőgő Paganinije"
néven emlegették
A jazz hazai legalizálásával nem tarthatta meg forradalmi mítoszát. A KISZ irányításával a rock&roll és beat ellensúlyozására megpróbálkozták átideologizálva népszerűsíteni a fiatalok körében, ám a 15-20 éves késéssel, a hatvanas években hozzánk beérkező modern (absztrakt) jazz erre alkalmatlan volt. A forradalmiság kultusza így a beatre és a rockzenére hagyományozódott.

A jazz 1945 utáni történetének tragikus fintora, hogy amikor a hatalom végre szabad utat engedett a műfajnak, addigra a lehetséges rajongók már kihátráltak a jazz mögül. A műfaj népszerűségének megcsappanása szempontjából kiemelendő az ifjúság és a zenészek körében a beatzene megjelenése és térhódítása.

Ez egy fontos momentum, mivel a jazz társadalmi bázisa egészen 1950-ig – elsősorban Budapesten és a nagyobb városokban – széleskörű volt, ám a műfaj akkor vált újra legálisan is elérhetővé a fiatalok szélesebb csoportjai számára, amikor kitört a beat-forradalom. Más műfajokhoz képest (beat, rock) elenyésző állambiztonsági iratanyag került elő a jazz-szcénáról, mivel a betazenéhez képest nem kezelték potenciális veszélyforrásként.


Maguk ezentúl Béke Zenekar!

Végül két interjúrészletemet idézem arról, hogyan jelenítették meg a visszaemlékezők a szocialista Magyarország jazzéletét. Csányi Attila jazztörténész, az Orient Dixieland Jazz Band egykori vezetője szerint: „Például volt egy Bányai nevű dobos, az Abbáziában volt egy tizenkét tagú zenekara. Ő kint volt Amerikában a háború alatt, és egy sokfúvósos zenekar, big band zenekarvezetője lett.

(…) A zenekarvezető legnagyobb kincse a kotta volt. A zenekari partitúrák (…) sokba kerültek és nagy kincsnek számítottak akkor! De 1948-49 körül jött a fordulat: egyszer csak megjelent két ember a Zenész Szakszervezettől, és azt mondták – valami angol nevük volt –, hogy 'maguk ezentúl Béke Zenekar!'

Szakcsi Lakatos Béla (blaról) többek között Bob Mintzerrel, John Patituccival,
Jack DeJohnette-el, Dave Weckl-el és Frank Zappával zenélt együtt

És akkor mindenkinek adtak egy kis emblémát, ami valószínű, hogy galamb volt, hogy azt tűzze fel ziherejsztűvel a zakójára. A kottákat összeszedték, mondták, hogy 'ez most maguknak nem kell!' A Hurrikán Együttesből így lett Harsányi Együttes, és azt mondták, 'ha még egy amerikai számot meghallanak, akkor elveszik a működési engedélyüket!'

A jazztörténész elmesélte, hogyan csempészték be ezután az amerikai számokat a mindennapok slágerei közé: „(…) A Zenész Szakszervezet ellenőröket küldött ki, akik megfigyelték, hogy játszanak-e amerikai számot! (…) Azt nézte, hogy improvizálnak-e. Azt nem volt szabad. És ugye megvoltak azok a béketáborbeli slágerek, amiket elvártak.

De a repertoárt nem minden ellenőr ismerte, ezért általában megkérdezte a zenészektől, hogy mi az, amit játszanak. A zenészek pedig elviccelődtek vele, azt mondták neki, hogy 'Csak vidáman!' a címe. Erre az ellenőr visszakérdezett, hogy – 'Ki írta? Nem amerikai?' – 'Nem! Én írtam(…)Az összes amerikai sláger megjelent lemezen, ilyen álcímeken!”

A Korall folyóirat 39. számában Individualista, tradicionalista, forradalmár vagy megalkuvó emberek? A jazz politikai és társadalmi megítélése az ötvenes és a hatvanas években címmel megjelent cikk rövidített, kiegészítő írása. Korall 10(39): 5-31.










MultikultRSS