2017. október 18. szerdaLukács
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egyház, történelem és a film viszonya

Murai András 2010. május 22. 12:00, utolsó frissítés: 15:57

Az egyház és a film közötti vita több, mint száz éve szakadatlanul folyik azóta, hogy a korai némafilmek először vitték vászonra Jézus életét.



Az egy-egy film körüli viták alapja, hogy sok kérdésben még nem született egységes vélemény, és mindkét oldal hívői szeretik hangoztatni saját igazukat. Cikkemben két szempontból elemzem a Biblia alapján készített filmeket: melyek azok a filmek, amelyeket az egyház képviselői kifogásolnak és miért, továbbá melyek azok a filmek, amelyek egyházbíráló szándékkal születtek. Miért váltanak ki nagyobb figyelmet és fokozottabb reakciót a hívő és nem hívő nézőkből egyaránt a bibliai tárgyú filmek?

Az elmúlt száz évben a legkülönfélébb témájú és műfajú filmek váltották már ki az egyház nemtetszését. A Krisztus utolsó megkísértése bemutatója után a világ számos pontján tüntettek. Tiltakozást váltott ki az Ámen is, amely a Vatikánt és általában a katolikus egyházat azért kritizálja, mert (a film szerint) semmit nem tett a Holokauszt megakadályozásáért.

Legutóbb két, bestseller-regényből készült filmet, A Da Vinci-kódot és a Harry Pottert ítélt el a keresztény egyház számos képviselője. (A Da Vinci-kóddal kapcsolatos vatikáni reakciók összefoglalója itt elérhető). Ugyanakkor az egyház nézőpontjából vélelmezetten provokatív rendezések, például paródiák és komédiák (Jones: Brian élete, 1979, Smith: Dogma, 1999, Parker-Stone: South Park) szinte zavartalanul élték és élik a maguk mozis, tévés és DVD-s életét. Még a filmtörténeti előzmények ismeretében sem olyan egyszerű tehát megjósolni, melyik filmre mi lesz a reakció.

Martin Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése


Van arra is példa, hogy az egyház és a hívők istenkáromlást emlegetnek ott is, ahol a film alkotóinak nem ez volt az eredeti célja, és a nézők sem így értelmezték a filmet (például: Scorsese: Krisztus utolsó megkísértése, 1988). Ezzel szemben A Passióról (Gibson, 2004) a klérus – köztük Veres András püspök – támogatóan nyilatkozott, míg a kritikusok és a nézők sokszor a film hatásvadász jellegét hangoztatták (számos, A Passióról szóló internetes fórum közül többek között itt olvashatunk eltérő nézői véleményeket).

Mel Gibson: Passió
A filmekkel kapcsolatban a legtöbb vitát Jézus életének ábrázolása váltja ki, életútja, megváltás- és szenvedéstörténete. A „botrányos” evangéliumi filmadaptációk között ott találjuk a popkultúra és a Megváltó találkozását, a Jézus Krisztus Szupersztárt (Jewison, 1973); a Gonosz kísértéseire emberi módon reagáló, kétkedő Jézust a Krisztus utolsó megkísértésében; és a szenvedéstörténetet a „kemény” műfaji filmekre (főként a horror és az akciófilmek juthatnak eszünkbe) emlékeztetően a testre korlátozó A Passiót.


Emberi Jézus-alakok

Az előbb említett, vitatott filmek Jézus emberi vonásaira koncentrálnak, és kevésbé lát(tat)ják a Megváltóban a kinyilatkoztató Isten Fiát. „J.K. jó vagy nálam” – éneklik a Jézus Krisztus Szupersztárban. A modern nyelven fogalmazott szöveg jól rávilágít a film egyik alapmotívumára: tudja-e kezelni a rászakadt népszerűséget a küldetéssel megáldott ember?

A rockoperából készült filmben Júdást a „közülünk való” híresség kultusza bosszantja - ez az alkotás egyik visszatérő témája. A Krisztus utolsó megkísértésében Jézust a saját küldetésében kétkedő Megváltóként ábrázolja a rendező. „És ha nem a megfelelő dolgot mondom? És ha a megfelelő dolgot mondom?” – teszi fel magának a kérdéseket a Megváltó, és talán ő csodálkozik a legjobban, amikor sikerül Lázárt feltámasztania.

Norman Jewison: Jézus Krisztus Szupersztár


A hívőkből az ellenérzést a kísértésekkel küzdő, majd a kereszthalál értelmében kétkedő Jézus-megformálás váltotta ki. Párizsban felgyújtottak egy mozit a film vetítésén, Budapesten is tüntettek a Művész mozi előtt. Többször is előfordult, hogy a magyarországi televíziós csatornák műsorra tűzték, majd egyházi tiltakozás miatt nem vetítették a filmet. Erre például 1997-ben, az RTL Klubot Paskai László bíboros levélben is felszólította.

A film utolsó harmadában a Golgotán szenvedő Krisztusnak megjelenik az őrangyala, lesegíti a keresztről, majd Krisztus végigjátssza egy másik, a hétköznapi, halandó ember életét. Ennek a – Szentírástól eltérő, és ezért többek által elfogadhatatlannak tartott – történeti elágazásnak a végén, Jézus halála előtt megérti mi a szerepe, illetve a kereszthalálnak mi a tétje. A Passió kizárólag a testi szenvedést átélő, megkínzott hús-vér embert ábrázolja. E filmek tehát Jézust, bizonytalan és sebezhető személynek ábrázolják.


Történelmi vádiratok – az egyház és a holokauszt

2002-ben egy film plakátja ellenérzést vált ki a katolikus egyház híveiből. Az Ámen.-hez a híres reklámszakember, Oliviero Toscani tervezte a plakátot. A provokatívnak minősített képen (illetve a DVD borítóján) a fekete háttérből kiemelkedő erős piros horogkereszt alsó szára egyenesen halad lefelé, hosszabban, mint a horogkereszt jobb oldali alsó ága.

Costa-Gavras: Amen.
Így egyszerre látjuk benne a náci ideológia jelképét és a keresztény világ szimbólumát, mely egyetlen ikonná alakul, és így a két szervezet összefonódását, vagy legalábbis összejátszását (is) üzenheti. A kereszten belül, középen a felirat: Ámen. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség 2002-ben ezért az ügyészséghez fordult és a plakát betiltását kérte.

Az egyház holokauszthoz fűződő magatartása megítélésének kulcskérdése, hogy elítélendő-e a zsidó-üldözések és a koncentrációs táborok iránt tanúsított magatartása miatt a klérus, a Vatikán, illetve XII. Pius pápa? Maguk az egyházi személyiségek is különbözőképpen viszonyultak a zsidóüldözéshez. Ezt a vitát a Hitler pápája – XII. Pius titkos története című, 1999-ben, az Egyesült Államokban bestsellerré vált könyv is újraélesztette.

II. János Pál pápa a jubileumi szentévben (Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóján), az ellenségek közötti kiengesztelődés esztendejében a Szentföldre zarándokolt, és útja során a Jad Vasem holokauszt emlékhelyen és a Nyugati Falnál imádkozott. Másrészt XVI. Benedek pápa kiállt XII. Piusz pápa szentté avatása mellett, aki a Szentszék szerint mindent megtett a holokauszt megakadályozásáért, miközben a Jad Vasem múzeumban XII. Pius pápa fényképét a bűnösök között helyezik el.

Az egyháznak és a Vatikánnak a náci uralom és a holokauszt alatt betöltött, vitatott magatartását értelmezik újra az Ámen. (2002) és A kilencedik nap (2005). Mindkettő ugyanazt a kérdést teszi fel: miért nem tiltakozott a Vatikán a zsidók üldözése és a koncentrációs táborok ellen, illetve miért nem foglalt állást egyértelműen a náci népirtással szemben?

Az Ámen. múltidéző politikai vitairat, mely a Szentszéket, konkrétan XII. Pius pápát tétlenséggel, hallgatólagos cinkossággal vádolja. Történetében két hatalmi szervezet működését párhuzamosan ismerhetjük meg. Kurt Gerstein SS tiszt – aki a civil életben vegyész – szemtanúja a haláltáborban a Cyklon B-gázzal végzett emberirtásnak, s mindent elkövet, hogy megakadályozza a további embermészárlást. Úgy gondolja, a pápa segíthet ennek megakadályozásában.

A másik gépezetben egy fiatal pap, aki nem tud belenyugodni az egyházi vezetők cinkos hallgatásába, bátran szembeszáll az egyházi hierarchiával, s eljuttatja a hírt – léteznek haláltáborok – XII. Pius pápához. Gerstein SS tiszt és Ricardo jezsuita pap között a közös ügyért vívott titkos küzdelem során összetartás és barátság szövődik, életüket azonban hiába kockáztatják.

Az Ámen. szerint a Vatikán hibát követett el, amire emlékeztetni kell a világot. A hívők talán a filmben és plakátjában a meggyőződésüket sértő vádiratot látják: ebben az esetben az egyház múltjára vonatkozóan a globális emlékezet is versengő ajánlatoknak, értelmezési mezőknek a rendszere.

Több olyan kiemelkedő filmrendező van, akinek a művészetét alapvetően meghatározza az egyházhoz való viszonya, s újra meg újra visszatér e témához. E tekintetben is kiemelkedőnek számít Luis Buñuel és Pier Paolo Pasolini életműve, különösképp A túró.

Pier Paolo Pasolini: A túró
Több filmjük is kiváltotta az egyház haragját, amihez biztosan hozzájárult országuk és kultúrájuk erős vallási tradíciója, valamint az egyház meghatározó szerepe a spanyol és olasz társadalomban. Buñuel 1961-es rendezését, a Viridianát betiltották Spanyolországban (miközben a cannes-i filmfesztiválon neki ítélték az Arany Pálmát).

Buñuel szinte az összes filmjében kifejezte a katolikus egyház iránti ellenszenvét. Már első alkotásában, az Andalúziai kutyában (1929) a papság a polgári társadalom nyomasztó terheként jelenik meg abban a híres és sokat emlegetett képsorban, melyben egy férfi zongorát húz a szobába, rajta egy vérző állat, és a zongorába kapaszkodva két pap.

A legnagyobb felháborodást talán a Viridiana váltotta ki. Buñuel 1936-ban hagyta el Spanyolországot, ahová huszonnégy év után tért vissza először. Egy évvel később készítette el a Viridianát, ennek botrányos fogadtatása után ismét távozott a Franco vezette országból és Franciaországban dolgozott tovább. Olaszországban hasonló fogadtatásban részesült a film.

Az alkotás azt ábrázolja, hogyan lesz a fiatal, vakbuzgó hívő apácából a keresztény hitet jelképező tárgyaktól megszabadulva önálló akarattal rendelkező nő, aki a film végén haját kibontva kopog be egy férfi ajtaján. Viridiana a film elején töviskoszorút készít fekhelyére, az utolsó képsorok egyikén pedig egy kislány megszúrja vele az ujját, majd a tűzre dobja, mint ártalmas, haszontalan dolgot. Viridiana keresztényi elkötelezettségből koldusokat fogad a házába, eteti, gondozza, és a hitre neveli őket.

Lois Buñuel: Viridiana


Egy este, mikor a koldusok magukra maradnak, és részegségbe, zabálásba és orgiába hajló vacsorát rendeznek, az utolsó vacsorára emlékeztető beállításban helyezkednek el „fényképezkedéshez”. Jézus egy vak koldus, a többiek a tanítványok, a „fényképész” pedig a velük szemben álló, szoknyáját harsány nevetés közepette felrántó koldusnő.

Összegezve, manapság már egy film hatását és bevételeit tekintve meghatározó, ha globális méretű szubkultúrák jönnek létre körülötte. Egy-egy film megítélését tekintve a határok nem elsősorban a lokális és nemzeti kultúrák között húzódnak, hanem sokkal inkább az interneten is formálódó, artikulálódó közvélemény szimpatizánsai és ellenszenvezői között. Az egyháznak a jövőben a filmekhez kapcsolódó stratégiái kidolgozásakor ezt is figyelembe kellene vennie.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS