2020. február 25. keddGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hogyan lesz nemzet emberek egy csoportjából?

Adorjáni Anna 2010. július 31. 10:03, utolsó frissítés: 12:01

Kell hozzá nemzeti történelem, hősök, eredetmítosz, nyelv, néhány kulturális emlékmű. Nem árt ha mentalitás, népviselet és nemzeti eledel is van.


Figyelmünk az alábbi vizsgálódásban mozgó célpontra irányul, amelyet dinamizmusából adódóan két dimenzióban (idő- és tér) kell majd egyszerre szem előtt tartanunk. Megfigyelésünk tárgya a nemzet fogalma – látni fogjuk, ahogy idővel lassan és lomhán megmozdul – majd a modern kor beköszöntével (ez magyar esetben nagyjából a reformkorra tehető) megrázza magát, hogy átalakuljon jelentéstartalmának szerkezete.

Az történt ugyanis, hogy az eddig csupán a nemességre vonatkozó nemzet szót fokozatosan a nép egészének megnevezésére kezdték el használni. Látni fogjuk másrészt azt is, hogy sajátos politikai és társadalmi képződmények hogyan ruházták fel a fogalmat egyedi jelentéssel.

Egy olyan kulcsfogalmat, mint a nemzet az elit különféle csoportjai igyekeztek saját célkitűzéseiknek megfelelően értelmezni. Bár megfigyelőállásunkat a legnagyobb körültekintéssel igyekeztünk megválasztani, pozíciónk a lehetséges perspektíváknak csupán egyikét teszi elérhetővé számunkra. A választott nézőpont


nagyban meghatározza majd,



hogyan látjuk megfigyelésünk tárgyát. Az, hogy a nemzet fogalmát történetiségében figyeljük, elhatárol bennünket attól a perspektívától, amely a nemzetet a modern kortól datálja és túlhangsúlyozza újdonságát, invenciós jellegét. Tehát nem a nacionalizmus szülte a nemzetet. Az, hogy fokozott figyelemmel fordulunk nemzetfogalom jelentésszerkezetének modernkori átalakulása felé, elválaszt azok nézőpontjától is, akik a nemzetet állandónak, folytonosnak, valami mindig is létezőnek tételezik.

Az előbbi álláspontoktól eltérően úgy gondoljuk, hogy a 19. század közepére


a nemzet fogalmában lényeges jelentésváltozás

állt be, amelyben a modernitás, felvilágosodás, a haladás szelleme kulcsszerepet játszottak. A nemzet eszméje kéz a kézben járt egy politikai, társadalmi, és kulturális programmal, amelynek célja egyfajta együtthaladás Európa más népeivel. Horváth Mihály így ír minderről 1886-ban:

„Szerencsések azok az országok, melyek a nyelv és nemzetiség kérdését elébb megoldották, mintsem a nemzetiségi féltékenység éberré lett a nép különféle elemeiben: mint például Franciaország, hol, mint tudatik, a nagy forradalom kiütésekor csak a nemzet kisebb része beszélte Párizs nyelvét. (…) Természetes volt pedig, hogy a magyarok ezeréves történelmi jogokra s alkotmányra támaszkodva lehetőleg ügyekeztek megerősíteni a hajdan senkitől kétségbe nem vont, a szomszédoktól tisztelt, de a múlt idők viszontagságai közt meggyöngült politikai nemzetiségöket, mielőtt olyféle megsemmisülési jóslatok teljesednének; természetes volt következőleg azon törekvésök is, melyet a nemzetiség fő hordozójának, a magyar nyelvnek, diplomatikai rangra emelésében kifejtettek.”



Az új nemzetfogalom nem kitalált, hanem megtalált elemekből épült fel, amelyek a felvilágosodás eszmeiségének kontextusában új keretek közt váltak használhatóvá. Elmondható tehát, hogy a nacionalizmussal megjelenő újnak


történelmi kosztümbe kellett öltöznie,

hogy a jelen a közösen átélt múlt beteljesedéseként legyen értelmezhető, és ugyanakkor lehetséges jövőképpel is szolgáljon.

Tekintsük tehát először át azokat a fogalmakat, amelyek jelentése megelőzte és megelőlegezte a modern nemzetet. Az a szó, amivel ma a nemzetet jelöljük (illetve ennek különböző nyelvű megfelelői) latin eredetű: natio, natus, a nascor tőről fakad, ami annyit tesz, megszülettem – mindenképpen valami születéssel kapcsolatosat jelöl.

Ez a jelentés mára már háttérbe szorult, és a fogalom minden nyelvben a politika egyik kulcsfogalmává lett. A mai nemzetfogalomra más fogalmak jelentéstartalma is termékenyítőleg hatott.

Koselleck a fogalomtörténet irányadó művében, a Geschichtliche Grudbegriffe-ben például egyetlen szócikk alatt tárgyalja a nemzet fogalmát annak olyan társfogalmaival, mint a nacionalizmus, nép és tömeg.



A populus, gens, civitas, demos, multitudo, vulgus, plebs, vagy akár a demokratie, res publica/populi jelentéstartalma is benne van abban nemzetfogalomban, amely a mai nemzeti nyelvekben használatos. A fogalmak közül némelyik más-más szövegkörnyezetben egyidőben jelentett uralkodó népet és


politikai joggal nem rendelkező alávetetteket.

Arra tehát, amit ma a nemzetfogalom jelöl (például uralkodó nép, szuverenitás, polgár), az ókorban és középkorban más fogalmakat használtak, mégis többnyire a natio és ennek formái, illetve fordításai honosodtak meg (az európai) nemzeti nyelvekben a 16-17. században.

A magyar nemzetfogalom a középkori gens (nemzet, nemzetség, szabad népesség, azaz populus), genus (faj, nemzetség, közös eredet, nyelv), plebs (privilégiumokkal nem rendelkező) és natio (nemesi) fogalmának örököse. A szó, amelybe ezeknek a fogalmaknak a tartalma átöröklődött a nemzet, amely az 1800-as évek elejéig csak a nemesi nemzetet, Erdélyben a székely, szász és magyar natiót jelölte, tehát csupán azokat, akik politikai joggal rendelkeztek.

A reformáció után találkozunk olyan jelentéssel, amely a nép-nemzet-állam fogalomegyüttesének feleltethető meg. A Rákóczi-szabadságharcot követően


a régi-új nemzetfogalom a nép egészére utal,

de alkalmanként jelenti egy állam polgárainak összességét (államnemzetet), egy bizonyos kultúra – ezen belül elsősorban egy bizonyos nyelv – birtokosainak közösségét (kultúrnemzetet), továbbá nemzetséget, tartományi nemzeteket, más ország lakóit, idegeneket, a kereszténységet, az emberiséget is.

Röviden áttekintettük azt a fogalommezőt, ahonnan a modern nemzetfogalom táplálkozik. Lépjünk tovább a reformkorba, amikor a nemzetfogalom jelentésszerkezetében döntő változások állnak be. Az alábbiakban azt figyeljük majd meg, hogy a felvilágosodás szellemében történő haladás programja hogyan fonódik össze a nemzet tervével.



Joggal feltételezhetjük, hogy a kor gondolkodói a német felvilágosult nemzet (aufgeklärtes Volk) kifejezést magyarította „művelt nemzet”-ként, amely a műveltség, kultúra és filozófia szinonimája. A német felvilágosodás filozófiája szerint a „felvilágosult”, azaz művelt nemzetté válás az intellektuális és gyakorlati tudás elterjedésének, és az elterjedés mértékének függvénye. Mazzini 1857-es ideális Európa-térképén 11 nemzetállam szerepelt, az írektől például elvitatta a nemzetépítés jogát, mivel


nem felelnek meg a nemzetté válás követelményeinek.

Az európai nemzetépítő folyamatok párhuzamba állításával olyan standardizált szimbolikus és anyagi komponensek bizonyulnak a nemzetté válás kritériumainak, mint a nemzeti történelem, amely folytonosságot és kapcsolatot teremt a nagy ősökkel, és teljességigényű, összefüggő történetté varázsolja a múltra vonatkozó óriási dokumentum (foszlány)mennyiséget.

Emellett szükség volt a nemzeti erényt megtestesítő hősökre, eredetmítoszra, nyelvre, amelyen nemzeti irodalom írható, kulturális emlékművekre, népművészetre, az emlékezés helyeire, tipikus nemzeti tájra, egyedi, csak a „mi” nemzetünkre jellemző mentalitásra, hivatalos szimbólumokra (himnusz, zászló), népviseletre, nemzeti eledelre, szimbolikus állatra stb.

A fenti nemzeti sajátosságok kanonizálását Kelet-Európában jellemző módon az elit vállalta magára, így öröklődtek át a modern nemzet kelléktárába a rendi nemzet önazonosságát szolgáló szimbólumok.

„Erdély természeti fekvése letükrözte magát politikai életébe is (…). Erdély egy Maros, mely hajókat nem bír, s vizeit ezer egyes érdek átláncolta; Magyarország egy Duna, mely terhes hajókat hord hátán, s vesszőgátakkal nem hagyja magát korlátozni. Ott a törvény, s emberi jogérzet könyvek holtbetűiben lappang: itt a nemzeti életbe, a tömeg lelkébe szivárgott már által.”- írták az Erdélyi Híradóban 1841-ben.

A fenti szövegrész hasonlatai, szimbolikája nem tartozik azok közé, amelyek beépültek a nemzeti köztudatba, jól mutatják azonban, miként „készülnek” a nemzeti szimbólumok.

Az alábbi szöveg pedig a nemzetépítés műhelymunkájába enged betekintést:

„körülöttem tömött csoportban egyszerű páncélok alatt a nemzetiség büszke önérzetével ezer szív dobogott... Ekkor akaratlanul lebbent ki ajkaimon: ne legyetek tovább néptörzsökök, legyetek cserkeszek, s e föld Cserkesszia. De ez az ország nem tartozott együtt, még csak közönséges nyelve sem volt. Az új gondolatot nem lehet szavakkal megtestesíteni; egyszerűbb eszközre van szükség, s egy közönséges népszerű jel ajánlkozzék nékem, mint a nyilvánosság hírnöke, mint értelmesítés egyetlenegy módja, a nemzeti rokonérzetek felébresztésére s közmeggyőződés előidézésére. A zöld színt, a hegyi lakosok öltözetét s a mekkai hit színét választám. E mellé egy szövetségi kézívet, a nép fegyverét, s egy csillagkoszorút rajzoltam, hogy ezen éji világításban függetlenségök jelit az égen megint feltalálhatnák. E beszéd, mely a szemeken által egyenesen a szívekhez szólott, visszhangra talált.” (Hon és Külföld 1847, I/10, 3.)

A szöveg kezünkbe adja a nemzet „receptjét”: vegyél egy „néptörzsököt”, keress nekik közös ellenséget, akivel szemben háborúban meg kell védeniük a közös földet, a kapott „masszát” bolondítsuk meg egy közös jellel. A szöveg árulkodik egyrészt az egykorúak azon elképzeléséről, mi szerint a világ nemzetekből áll („legyetek cserkeszek, s e föld Cserkesszia”), ez a „haladás” kizárólagos útja.

Az idézett szöveg bizonyítéka másrészt a tudatos nemzetépítő munkának, olvashattuk, milyen tudatosan, milyen jó taktikai érzékkel esik a választás


egyik vagy másik szimbólumra.

A közösség-összetartó mítoszok széles körben elfogadott valóságértelmezésben kell gyökereznie, szükség van tehát egy a közös történelemből vett, és a folytonosság érzését biztosító-tápláló mítoszra, amelynek a nyelvén, szókészletével valami egészen új hívható életre.

A reformkor emberei ilyen kritériumok szerint döntöttek arról, melyik nemzet számít művelt nemzetnek, műveletlen nemzet ugyanis nem léphet fel a nemzetek nagy színpadára. A reformkori Erdély egyik irányadó lapja így szorgalmazza „erdős kis honunkban” például a természettudományok művelését: „Vajha Moldva, mely természetvizsgáló társasággal bír, ne szégyenítené meg Hunniát, mely annál műveltebbnek tarttatik, de természetvizsgáló társasága nincsen?” (Erdélyi Híradó 1841, I/35)

Ilyen módon, az emlékezés és felejtés standardizációjával, a mikrokörnyezeti különbségeket meghaladva megszületnek a nemzethez tartozás kritériumai a 19. századra. Ehhez nagyban hozzájárul a nagy nyilvánosságot lehetővé tevő sajtó, a népnevelés.

Európa minden nemzete leszögezi, milyen alkotó elemek tesznek egy csoportot nemzetté, kik tartoznak hozzá és kik nem,


kialakulnak a nemzet európai változatai.

Ezzel természetesen a csoport saját határait is kijelöli, az összetartozás kritériumainak megnevezésével az is egyértelművé válik, kik azok, akik nem tartoznak a „mi” csoportunkhoz, és kik a potenciális ellenségek.



Így a nemzetépítő közösségnek védelmi közösséggé kellett válnia, hogy a külső veszéllyel szemben biztonságban tudhassa magát, jogközösséggé, amely a biztonság feltétele és az egyenlőség ígérete, politikai közösséggé, amely az általános szavazati jogban konkretizálódott, kultúrközösséggé, amely az oktatás homogenizációjával járt. Ezt a versenyképes „teljesítményközösséget” leghatékonyabban egy nemzetállammal volt megvalósítható, amely lehetővé teszi a széles néprétegek részvételét a hatalomban, mozgató rugója pedig a nemzeti eszme.

Bár nemzetfogalom a modern kort megelőzően is létezett, mégsem vetíthetjük vissza a mai nemzetről alkotott elképzeléseinket abba a korba, amelyből hiányzott a nemzettel ma már szorosan összefüggő népszuverenitás elve, a nyilvánosság, a közélet politizálódása, amely újraértelmezte a nemzetfogalom régi tartalmait.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS