2017. április 30. vasárnapKatalin, Kitti
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az 1902-es tusnádi kongresszus és a székely kivándorlás

Gidó Csaba 2010. szeptember 11. 10:19, utolsó frissítés: 2010. szeptember 13. 09:27

A XIX. századra a Székelyföld mind etnikai, mind földrajzi szempontból egy elszigetelt térséget alkotott Erdély keleti határvidékén, körülvéve többségében román és szász lakta területekkel.


A székelység eladósodása és elvándorlása a kortársak szemében az erdélyi magyarság fennmaradását kérdőjelezte meg.

A székely kivándorlás jelentős történelmi múlttal rendelkezett. Már a XV. század végétől, gazdasági és társadalmi okok miatt székelyek vándorolnak ki Moldvába vagy, az 1764-es madéfalvi veszedelem után Bukovinába. Az 1848-49-es forradalom után végbement gazdasági és társadalmi változások következtében a székely társadalom válságba került. Ennek elsődleges okai a helyi tőke hiánya, az ipar fejletlensége, a közlekedési viszonyok elmaradottsága, az elavult mezőgazdasági rendszer voltak.

Az 1902-es tusnádi székely kongresszus szervezői


A XIX század utolsó évtizedeiben megkezdett birtokarányosítás és tagosítás körül végbement visszás folyamatok leginkább a kisbirtokos parasztságot sújtották. Jelentős erdő és legelő területek kerültek a székely közvagyonból üzleti vállalkozók vagy egy-két élelmes közép és nagy birtokos kezére. A kialakult agrárszegénységet, egy fejlett gazdasági rendszerben az iparnak kellett volna alkalmaznia.

A székelyföldi ipart azonban a kis és háziipar képviselte, amelynek piaca elsősorban a Kárpátokon túli területeken volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia közötti vámháború (1886-1893) érzékenyen érintette a székely ipart, amely elvesztette évszázados múlttal rendelkező romániai piacát és szembesülnie kellett a nyugatról érkező olcsó nagyipari áruval. Így a székely hagyományos kis és háziipar szintén válságos helyzetbe került. A térségben ugyanakkor nagyobb ipari létesítményt csak mutatóként találunk ebben az időszakban.


Sokan a vasúttól várták a térség elszigeteltségének felszámolását,

gazdasági és társadalmi fellendülését. A XX. század elejére azonban a Székelyföld csak zsákutcákban végződő vasútvonalakkal rendelkezett. A számtalan negatív gazdasági hatás mellett az állam kellő segítségének elmaradása is hozzájárult az ország peremvidékén fekvő Székelyföld elmaradottságának súlyosbodásához.

Székelyek Galacon (forrás: huszadikszazad.hu)


A XIX. század végére a székelység problémája túllépte a helyi és állampolitikai kereteket és az egész magyarság nemzeti problémájává vált. A Székelyföldre úgy tekintettek a kortársak, mint a magyarság legkeletibb védőbástyájára és aggódva figyelték a székely kivándorlás növekedését a Kárpátokon túli román területekre.

A magyar kormány kivándorlási politikáját az első világháborúig egyfajta kettősség jellemezte. A liberalizmus szellemében hangsúlyozta, hogy az egyénnek jogában áll eldöntenie, hogy hol akar élni, másrészt viszont, a beszédmódja kifejezetten a kivándorlás-ellenes volt és annak megakadályozásán munkálkodott. A kortárs közvélemény több alkalommal a kormány szemére vetette, hogy politikája ellentmondásos és tényleges cselekvést szorgalmazott ez ügyben.

Magyarországon az első országos konferenciát a kivándorlás kérdéséről az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) szervezte meg 1895-ben. Az OMGE keretében megszervezett Kivándorlási Bizottság feladata volt a kivándorlás problémájának tanulmányozása. A Kivándorlási Bizottság elhatározta, hogy 1902-ben az ország négy különböző vidékén kivándorlási kongresszust szerveznek: Felvidéken, Dunántúlon, Délvidéken és Székelyföldön. Az 1902-es tusnádi székely kongresszus így egy országos szintű mozgalom részét képezte, amelynek célja a kivándorlás okainak feltárása volt.

A XX. század elején három síkon is munkálkodtak a székely térség gazdasági és társadalmi problémáinak feltárása érdekében: a kormány és az erdélyi szervezetek mellett az egyik legjelentősebb magyar gazdasági szervezet, az OMGE is végzett hasonló munkát.

A székelyföldi országgyűlési képviselők Budapesten 1902. január 16-án az érintett egyesületek vezetőivel elhatározták, hogy az erdélyi egyesületek, az OMGE-vel közösen rendezzenek Székelyföld valamelyik településén kongresszust. Rövid időn belül azonban vita bontakozott ki az OMGE és az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) között, amelyet


a korabeli sajtó „kanapé kérdésnek” csúfolt.

Mindkét egyesület magáénak szerette volna tudni a székely kongresszus irányítását. A székely értelmiség, valamint a sajtó egy része bizalmatlan volt a Budapestről megjelenő OMGE egyesülettel szemben, amely tagjainak többsége először járt Székelyföldön és csak felszínes ismeretekkel, rendelkezett e régióról. A vita azzal zárult, hogy az EKE kijelentette, nem vesz részt a megrendezendő székely kongresszuson.

Élénk vita zajlott akörül, hogy melyik székelyföldi helység adjon otthont a kongresszusnak. Felmerült Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Tusnádfürdő, Csíkszereda valamint Sepsiszentgyörgy neve is. A rendezőbizottság végül Tusnád mellett döntött és az időpontot 1902. augusztus 28–30-ra tette.

Hegedüs Sándor miniszter fogadása Erdélyben (forrás: huszadikszazad.hu)


A kongresszuson résztvevő tagoknak tanulmányi kirándulásokat szerveztek augusztus 22–27. között hogy megismerhessék a Székelyföldet. A kongresszuson, amely 1902. augusztus 28-án vette kezdetét, megjelentek a különböző minisztériumok képviselői, a székely vármegyék fő- és alispánjai és rajtuk kívül természetesen, a kongresszust megszervező egyesületek tagjai, az erdélyi történelmi egyházak és különböző kulturális egyesületek képviselői és nem utolsó sorban a hétfalusi csángóság, valamint a bukaresti Magyar Társulat képviselői.

A kongresszus előadói az állam erőteljesebb jelenlétét kívánták a székelység gazdasági, társadalmi és közművelődési életében. A magyar államnak meghatározó szerepe volt a vasúthálózat kiépítésében, a magyar ipar kibontakozásában, a modern közegészségügy és oktatás kiépítésében. Megjegyzendő, hogy a Székelyföld a magyar állam gazdasági szerepvállalásaiból a XIX. század végéig alig részesül.

Sokan a székely kivándorlás lefékezésének egyik lehetőségét, valamint a magyarság megerősítését Erdélyben


egy telepítési mozgalom megindításában látták.

A székelyek Dél-Erdélybe vagy a Bánságba való telepítésének gondolata megtalálható úgy a reformkorban, mint a dualizmus korában, vagy a második világháború idején.

A kongresszus foglalkozott földbirtok arányosítás, valamint a tagosítás körül végbement visszaélések kérdésével is de nem tudott érdemlegesen változtatni a kialakult helyzeten. Ugyanakkor nem is volt meg benne a kellő elhatározottság, mivel elsősorban a tagosítás előnyeiből részesülő nagy és középbirtokosság érdekeinek képviselői tárgyalták a fenti problémát. Nem sikerült megoldást találni a székelyföldi hitel kérdésére sem, amely a székely kisbirtok létezésének egyik alapfeltétele volt.

A Székelyföldön felállított hitelintézmények többségének nem volt szilárd anyagi alapja, sokszor kalandos vállalkozásból születtek és nem azzal a céllal, hogy a pénzügyi életet megszervezzék, hanem, hogy minél hamarabb minél többet nyerjenek az alapítók. A magas kamatláb következtében a paraszti gazdaságok eladósodása ijesztő méreteket öltött. A kongresszus határozatot fogadott el, amelyben kérték az állam beavatkozását a székelyföldi hitelviszonyok orvoslása érdekében így remélve, hogy megállítható a székely parasztság eladósodása.

A közművelődési és közegészségügyi szakosztály előadásain számtalan javaslat született a közerkölcs javítására elsősorban az alkoholizmus visszaszorítására, a vasárnapi munkaszünetre, valamint templomba járásra vonatkozóan. Az oktatás terén az állami támogatás növelését kérték. Megfogalmazódott az az igény is, hogy a Budapesten valamint más oktatási központokban tanuló székely ifjak tanulmányaik befejezése után térjenek vissza Székelyföldre. A Kongresszus kiemelte,


hogy szükséges a kivándorlás törvény általi szabályozása.

Úgynevezett kivándorlási tanácsot és irodát kell szervezni, amelynek feladata a kivándorlás felügyelete lesz. Kérték, hogy az osztrák-magyar konzulátusok nagyobb figyelmet szenteljenek a kivándoroltak érdekképviseletére, tartsák nyilván a kivándoroltak helyzetét, és segítsék elő hazatérésüket.

Barabás Endre székelykeresztúri tanár, aki a romániai (Ókirályság-Regat) magyarok helyzetét mutatta be kiemelte: „A romániai magyarok számát pontosan megállapítani nem lehet, mivel a román hivatalos népszámlálás csak a román anyanyelvet ismeri el Románia területén, és kétféle népcsoportot különböztetnek meg: román alattvalókat és idegeneket.” Az előadó számításai szerint az akkori Romániában a magyarok száma hozzávetőlegesen 200–250 ezer volt, ebből 40–50 ezer Bukarestben élt. A kongresszus felkérte a magyar kormányt, hogy tegyen lépéseket a regáti magyarság érdekében.

A székely fürdők és a turizmus fejlesztésének kérdéséről Hankó Vilmos budapesti tanár tartott előadást. Kijelentette, hogy „A természeti kincsek, amelyeket a jótékony természet arra adott, hogy a székely nemzetnek erőforrásai legyenek egyáltalán nincsenek kiaknázva.” A fürdők fejletlenségének okát a közlekedési viszonyok elmaradottságában, a tőke hiányában, a drágaságban, a célszerű reklámok hiányában látta.

A kongresszus egyik érdekes momentuma Geöcze Sarolta, A nők feladata a Székelyföldön című előadása volt. Előadásában kiemelte, hogy Székelyföldet fel kell éleszteni nem csak gazdasági, hanem erkölcsi szempontból is, amely téren a nők fontos feladatot tölthetnek be. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Székelyföld felemelkedése és a kivándorlás megszüntetése a nők helyzetének javításától is függ.

Tusnád (forrás: delmagyar.hu)


A kongresszus záróülésén 1902. augusztus 30-án báró Kemény Kálmán díszelnök kijelentette: „A székely kongresszust azt hiszem, nem szabad úgy felfogni, hogy ez védekezés vagy támadás más nemzetiségekkel szemben. Mi senkit sem támadunk. Mi elismerjük mindenkinek a jogait, mi csupán a kivándorlás ellen védekezünk.” Elhatározták, hogy a rendezőbizottság átalakul végrehajtó bizottsággá, melynek feladata lesz az elfogadott határozatok életbe léptetése érdekében hatást gyakorolni a kormányra.

Az 1902-es tusnádi székely kongresszusról számtalan vélemény látott napvilágot a XX. század folyamán. Nem a legszebb kritikát fogalmazta meg a kongresszusról Bözödi György: „Az országszerte feltűnést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás tanulmányozására olyan emberek gyűltek össze, aki a néppel kevés közösséget éreztek. Akik valóban a nép hangját szólaltatták meg a lényeges kérdésekben, azokat elhallgattatták. Amint valaki elmésen megjegyezte, a hivatalos minőségben jelenlévők negyedrésze arisztokrata, fele idegen, másik negyed része pesti úr és még egy negyed zsidó. A kongresszus helyéül Tusnádot választották, ahol üdülésnek is lehetett venni a három napot.” A székely kongresszus irányítása a közép és nagybirtokosság kezében volt, amely nem volt híve a radikális változásoknak. Szinte minden előadás alkalmával


előbukkant a „kevesen vagyunk” tudata,

Erdély elvesztésének gondolata, amely egy kis nép bizonytalanságának érzését hordozza egy nagy országban és annak is egy olyan térségében, ahol államalkotó nemzetként kisebbségben élt. Ennek következtében kialakult egy sajátos érzékenység a kivándorlást illetően. A kongresszus jegyzőkönyvei azonban jól dokumentálják, hogy a magyar elit nem tudott vagy nem mert mélyebbre hatolni a kivándorlási jelenség ok és okozati összefüggéseibe. Így a kivándorlás ellen csak adminisztratív jellegű intézkedések foganatosítására került sor.

A kongresszus nagy nyilvánosságnak örvendett és ennek hatására a magyar kormány lépéseket tett a fennálló problémák orvoslására. Így került sor a Székely Akció beindítására, a székelyföldi miniszteri kirendeltség megszervezésére. A földművelésügyi minisztérium irányításával gazdakörök alakultak, mezőgazdasági tanfolyamok szerveződtek. Előadásokat és megbeszéléseket tartottak a falusi gazdakörökben olyan gazdasági problémákról, amelyek közvetlenül érintették a falusi nép életviszonyait. Szakmai kirándulások szerveződtek földműves iskolákba, szász gazdaságokba, állattenyésztő telepekre. Támogatták a székely fiatalok képzését a nagyobb ipari központokban. Megszervezték a háziipari oktatást, népkönyvtárakat létesítettek, ingyenes jogi tanácsadást indítottak be, amelyek célja a székelység felvilágosítása volt.

Az első világháború, majd az új román állam keretei nem tették lehetővé a magyar kormány által elindított székelyföldi gazdasági modernizációs program kiteljesedését, így a tusnádi kongresszus által megfogalmazott követeléseknek ma is van aktualitása.




MultikultRSS