2017. február 25. szombatGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Székely vendégmunkások Romániában. Határszéli migráció a Székelyföldön

Nagy Botond 2010. szeptember 18. 11:00, utolsó frissítés: 11:03

"Tekintélyes romániai gazdák nyilatkozata szerint egy magyar férfi munkája ér annyit, mint két bolgáré, vagy 2 románé, és egy magyar női személy munkája bőven felér egy román férfiéval."


A székely kivándorlás, mint fogalom, az 1870-es években keletkezett annak a jelenségnek a leírására, amely alapvetően az egész erdélyi határvidéket kisebb-nagyobb mértékben jellemezte. A kor politikai közbeszédében rövid idő alatt megkülönböztetett figyelmet vívott ki magának, ez pedig a modern nemzetállam kialakulási folyamatának történeti kontextusában vizsgálva válik érthetővé. A központosított nemzetállamhoz hozzátartoztak olyan területi fogalmak, mint a főváros/vidék kettőssége, vagy az egységes adminisztratív megyerendszer és az egzakt vonalként meghatározott államhatár.

Magyarországon a megyerendszer 1877-ben lépett életbe a helyi autonómiák felszámolása nyomán. Erdélyben a székely székek helyén négy abszolút magyar többségű közigazgatási egység jött létre, Maros-Torda, Udvarhely, Csík és Háromszék vármegyék, amelyek – a korabeli politikai elit szemléletében – a magyar nemzetállam pilléreinek szerepét hivatottak betölteni.

Székely szekér


A modern nemzetállam másik attribútumának, a határvonalnak is megvoltak az alapvető funkciói: keretet adni a nemzeti ipar és gazdaság fejlődésének, ellenőrizni a migrációt, meggátolni a járványok terjedését és nem utolsósorban, gátat vetni az állam integritására veszélyes eszméknek.

Ezzel az elképzeléssel összhangban székelységre fontos szerep hárult, amit a történelmi hagyományai is alátámasztottak. Másrészt, az olyan nagy beruházásokból való kimaradás, mint a vasút és a hagyományos székely földtulajdonlás visszaszorulása súlyos gazdasági visszaesést eredményezett a Székelyföldön, amiért valamiféle kárpótlást jogosnak találtak úgy a helyiek, mint a központi hatalom.


A kivándorlás tehát élet-halál kérdésekét vetődött fel,

amely kihatott akár Magyarország létére is. A jelenségre a megoldást pedig különböző körök különböző intenzitással folyamatosan keresték a dualista állam létezése alatt. A jelenség pontos leírásában szerencsésebb a vándorlás vagy migráció fogalmával operálni, ugyanis a kivándorlás azt feltételezi, hogy aki vándorbotot ragad, az eleve eldöntötte, hogy véglegesen (vagy legalábbis hosszabb időre) elhagyja házát, hazáját.

Egy éves úti okmány első oldala (1850)


Ez érvényes a, főként a hátországban tömeges méreteket öltő, Amerikába irányuló kivándorlás esetében. Székelyföldön azonban teljesen más helyzettel állunk szemben. Itt ugyanis a munkakeresés motiválta időszakos vándorlásnak, mai fogalommal élve vendégmunkának, régebbi hagyományai voltak.

A kortárs Egán Ede, a kérdés alapos ismerője az etnikai szubjektivizmusán túl igen találóan fogalmazta meg: „Hogy a székely vonzódik Románia felé és az év nagyobb részén ott keresi kenyerét, azon a legkevésbé fog csodálkozni az, ki a viszonyok óriási különbségét ismeri, mely Magyarország legkeletibb vidéke és Románia nyugati része közt, tehát két egymással közvetlen határos s csak egy hegylánc által elválasztott országrész közt fennáll. Itt egy aránylag mostoha égalji viszonyok közt élő, túlnépesedett, szűk völgyekben összeszorított, véres verejtékkel reggeltől estig fáradozó, szorgalmatos és feltűnően élelmes néptörzs. Amott egy hegyláncon túl egy a természetes és buja vegetáció minden előnyével megáldott síkság a könnyű megélhetés által kifejlődött s a szerencsés talaj és közlekedési viszonyok által úgyszólván szankcionált boldog semmittevésben szenvedő, indolens lakossággal. Mi természetesebb, minthogy e két szélsőség egymást kiegészíti?” (Egán Ede: Román szomszédaink. Budapest, 1886. p. 60).



A romániai vendégmunka vonzereje hatással bírt úgy az iparosokra, mint a főként mezőgazdaságban foglalkoztatott napszámosokra. Abszolút számokban mérve a legtöbb migráns foglalkoztatott az agrárszférában mutatható ki. A leggyakrabban előforduló vendégmunkás típusa az a napszámos, vagy kisbirtokos, aki képtelen volt saját földje terméséből ellátni családját, helyben pedig munkaerejét sem volt képes maradéktalanul hasznosítani, ezért főként a


tavaszi és őszi szezonban utazott ki Romániába,

mezőgazdasági munkára. Minél közelebb volt a település a határvonalhoz, annál gyakoribb ez a megélhetési modell. Általában csoportosan utaztak, ami egy kialakult kapcsolati hálózaton alapult. Az esetek többségében évente (akár többször), mindig ugyanarra a birtokra jártak vissza dolgozni. A munkásokat toborzó ügynökök tevékenysége, eltérően az erdélyi hátországnak számító megyéktől, a Székelyföldön kevésbé, vagy egyáltalán nem kimutatható.

Egy éves úti okmány első oldala (1909)


Jelentős számban fordultak még elő olyan béresek, szolgák, akik nem csak szezonálisan, hanem hosszabb időre, akár évekre szegődtek el családostól. Jellemző volt néhány, főként felső háromszéki településre, hogy ezekből meglehetősen jól szituált gazdák, saját igavonó állataikkal, mezőgazdasági eszközeikkel és kocsisaikkal, béreseikkel szervezetten, évente utaztak ki, részt venni az őszi szántásokban.

A székely munkáskéz sikeressége a kortárs szakvélemény szerint a következő volt: „Tekintélyes romániai gazdák nyilatkozata szerint egy magyar férfi munkája ér annyit, mint két bolgáré, vagy 2 ½ románé, és egy magyar női személy munkája bőven felér egy román férfiéval. Tehát az értékének viszonya 4:10 és 5:10. Míg egy-egy cséplőgép kiszolgálásához alkalmaznak 38-40 bolgárt, vagy 56-60 oláht, vagy 70-80 cigányt, addig ugyanazon munkát 30 székely végzi. Négyes fogatnál 2 oláh béres van alkalmazva, addig egy magyar béres maga elhajtja 4 ökrét.” (Egán Ede: Román szomszédaink. Budapest, 1886. p. 67).

Iparos körökben is meglehetősen népszerű volt a romániai munkavállalás, ám az okok ez esetben jóval komplexebbek. Az 1872-es magyarországi ipartörvény megjelenése előtt a céhek éberen vigyáztak arra, hogy különböző iparágak művelőinek száma ne haladja meg azt a mértéket, ami egymás megélhetését veszélyeztetné. Ilyen körülmények között a mesterétől felszabaduló legény inkább keresett munkát magának a szomszédos országban, ahol a mesterség gyakorlása nem volt túl szigorú szabályokhoz kötve, a felvevőpiac pedig kimeríthetetlennek látszott. A bőrfeldolgozásban érdekelt iparosok (vargák, tímárok), akik ugyan a magyarországi piacra termeltek, sok esetben


azért telepítették ki az országból műhelyeiket,

mert a nyersanyagot Romániából szerezték be, ám az ott gyakran kitörő keleti marhavész járvány miatt a magyar hatóságok kénytelen voltak lezárni a határt az élő állatok és nyersbőrök importja előtt, viszont a kipreparált bőrök akadálytalanul áramolhattak be.

15 napos úti okmány (1894)


Az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között lezajlott vámháború (1886-1893) egy valóságos exodust váltott ki iparos körökben. A székelyföldi városok kézműipari egységei majdnem kizárólag csak a román piacon voltak versenyképesek, ám a bevezetett prohibitív vámok miatt már képtelenek voltak árukivitelre, ezért műhelyeiket telepítették ki,


szakmai tudásukat exportálták.

Úgy az iparosok, mint az agrármunkásság a maguk módján egy láncszerű migrációt indítottak el. Azok a napszámosok, akik csak szezonálisan vándoroltak, egy következő útjuk során magukkal vitték szomszédjukat, falubelijüket Az útlevélkérelmezéseknél gyakran azonosítottak be 20-50 fős csoportokat. Mivel nem szívesen alkalmaztak a letelepedési helyükről munkásokat, az iparos mesterek, ha tehették, magukkal vitték családtagjaikat, segédeiket, tanoncaikat, illetve az egyéb, nem szakmai jellegű kisegítő személyzetet (kocsis, szolga), és mindezek családjait. Az így kialalkult a kis kolóniák minimálisra csökkentették az érintkezési felületet a helyi lakossággal, a velük való találkozási hely jórészt a vásárra korlátozódott, gyakorlatilag a környezetüktől elzártan működtek.



Közhelynek számít, hogy a bukaresti polgárság számára státusszimbólumnak számított a székely szolgáló, szakács vagy dajka jelenléte a háztartásban. A női munkaerő kérdése azonban nem merült ki ebben. Számos adat támasztja alá a leánykereskedő hálózatok működését a Székelyföldön. A Monarchia diplomáciai képviseletei nemcsak Romániából, hanem az Oszmán birodalomból, Egyiptomból, Perzsiából és Indiából is jelezték, hogy aggasztóan nagy a magyarországi származású prostituáltak száma. Számos esetben Galaţiról, Bukarestből vagy Brăiláról hazaérkező székelyek jelezték a hatóságoknak, hogy falubeli, városbeli hajadonokkal találkoztak bordélyházakban, vagy látták őket, amint magukat az utcán árulják. A határon szolgálatot teljesítő rendvédelmi szervek (pénzügyőrség, csendőrség) pedig gyakran vettek őrizetbe olyan fuvarosokat, kocsisokat, akik a vasút előretörése miatt elvesztették törvényes egzisztenciájukat és fiatal lányokat csempésztek át zug utakon.


Az illegális határátlépés bevett szokásnak számított,

főként a határ közvetlen közelében élők körében, akik megfelelő terepismeret birtokában idegenvezetői feladatokat is elláttak. Székely András, egy mesterétől megszökött tanonc vallomása is igazolja ezt a jelenséget:

„[...]Tuzson Györgyné bennünket egy szekérrel utolért Nyujtód és Lemhény között, szekérre felvett, Sósmezőre bévitt. Ott egy oláh embert keresett, akiben münköt azon éjjel az erdőn keresztül vezetett a vámnál Moldvába. Mi ott tovább utaztunk és elérkeztünk Herzsáig, ahol utolért Tuzson Györgyné. Felültetett a szekérre, elvitt Tirgu Aknára. Akkor Tuzson György Kézdivásárhelyt bé volt zárva a börtönbe s ottlétünk után egy hónap múlva jött haza. Ezen állásba folytonosan ott voltunk, míg most múlt péntek előtt egy héttel egy kicsi négyszegletű levelet mutatott nekünk Tuzson György, azt mondta: . Azzal szekérre tett bennünköt, elhozott a Sósmezői vámig s ott oláhföldön letett s visszament. Mü pedig megkerestük az erdőben az utat, a hol bévittek, s ott visszajöttünk a vámhivatalt megkerülve.”

15 napos úti okmányok iktatója Háromszék vármegyéből (1888)


A szökéseknek több oka is volt. A leggyakoribb az volt, amikor a községi előljáróság nem terjesztette fel az útlevélkérelmet adóelmaradás miatt vagy, mert a kérelmező korábbi útja során késve, úti okmánya érvényességének lejárta után tért haza. Iparossegédek azért folyamodtak gyakran ehhez a megoldáshoz, mert a lakhelyük nem volt azonos a tartózkodási helyükkel. A vándorcigányok kizárólag a zöldhatárt vették igénybe, szabályos útlevelet kiállítani számukra igen problémásnak bizonyult, mivel lakhelyüket gyakorlatilag lehetetlen volt meghatározni.

Bár a határvonalat az 1880-as évek elejétől kezdődően térben láthatóvá tették, erdősávirtás és műtárgyak elhelyezésével, a rendvédelmet pedig folyamatosan erősítették


a szökevények lebukási esélye csekély volt

és gyakorlatilag a véletlenen múlott. A központi kormányzat a helyi közigazgatással együttműködve igyekezett nyilvántartani a kiutazott és ottmaradt személyeket, ám ennek kivitelezése rendre felemásra sikerült. Elenyésző azok száma, akik bevallottan kivándoroltak vagy kitelepedtek.

A székely kivándorlás tehát, kiindulópontját tekintve, gyakorlatilag szezonális, illetve konjunkturális migrációként határozható meg, aminek évtizedes fáziseltolódással jelentkeztek a negatív hatásai, és amelyben nemcsak a székelyek, hanem a székelyföldi peremterületek román nemzetiségű lakossága is kivette a részét.

A határral érintkező Háromszék és Csík vármegyékben a kiadott útlevelek és az illegális határátlépés miatt letartóztatott személyek száma alapján az összlakosság 7-12 %-ra becsülhető a migráló munkavállalók száma – Udvarhely és Maros-Torda vármegyékben ennél kisebb volt az arány.

Figyelmbe kell venni azonban azt is, hogy a migránsok teljességgel az aktív, munkaképes korcsoportból kerültek ki. Ez a gyakorlat a politikum és a publicisztika részéről megnyilvánuló aggodalom megjelenése előtt jóval korábban jelentkezett. A jelenség megfigyeléséhez kétségtelenül hozzájárult a határvédelem szakosodása. Míg korábban természetes volt a határvidék átjárhatósága, a határ vonallá szűkülésével, és annak kifeszülésével az áramlás ellenőrzés alá került. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény sem, hogy a jelentős lélekszámú migráló lakosság egy része


huzamosabb ideig nem tért vissza hazájába,

ami az állampolgárság elvesztésével járt, ez pedig véglegesítette a romániai letelepedést. A maradásra vonatkozó egyéni döntések zöme az új hazában született. Megfigyelhető, hogy a határ közelében átmenetileg letelepedők nagy számban, szorosabb kapcsolatot tartottak fenn az anyaországgal, gyakran hazajártak, útleveleiket évente megújították. Legjellemzőbben ez a vámháború alatt kitelepedett kézművesek körében jelentkezett, akik így a konzuli védelmet igyekeztek fenntartani maguknak. Az ország belsejében, Galaţion, Bukarestben, Craiovan vagy Brăilan letelepedettek esetében nagyobb volt az esély az anyaországtól való elszakadásra.

A kormányzat kezdetben közigazgatási eszközökkel próbálta korlátozni a migrációt, majd különböző gazdasági intézkedésekkel próbálta maradásra bírni a vándorbotot ragadókat. Annak az elképzelésnek a jegyében, hogy a székelység a magyar állam alappillére a keleti végeken, az állami szervek nemzeti érdekként értékelték helyben maradásukat. A székelység egészségi, erkölcsi és anyagi állapotának javítása érdekében különféle alternatívák fogalmazódtak meg. Ezek azonban inkább értékelhetőek tünetjavító intézkedések többé-kevésbé összefüggő láncolataként, mintsem egy átgondolt, hosszútávú stratégia részeként.




MultikultRSS