Incze Ferenc, a festő, aki sztár akart lenni
lejegyezte és megörökítette:Fülöp Noémi 2010. szeptember 24. 17:58, utolsó frissítés: 2010. szeptember 25. 09:10Az erdélyi magyar művészetben egyedülálló festményekből átfogó kiállítás nyílik Kolozsváron – ehhez el kellett költöztetni egy 4x2 méteres képet is.
Verőfényes őszi délután Kolozsváron – tökéletes egy 4x2 méteres festmény költöztetéséhez. Incze Ferenc a szó szoros és átvitt értelmében is legnagyobb alkotása azért változtatott helyet, hogy része legyen a festő születésének századik évfordulója alkalmából, a Quadro Galériában szervezett kiállításnak (a művész 1910-ben, Gyergyószentmiklóson született, 1988-ban halt meg).
Az 1974-ben készült Múlt, jelen, jövő című festményt születése idején nem lehetett kiállítani. A kép azután született, hogy Incze Ferenc 1973-ban elnyerte a párizsi Salon ezüstérmét egyik önarcképével. „A folyamatosan elnyomott, képzőművészeti szövetségből kitett művésznek ez a siker hatalmas lendületet adott: megteremtette a képet, amely
szimbolikusan összefoglalja az életét” –
fogalmazott Székely Sebestyén György, a galéria igazgatója. A háttérben Incze Ferenc életének horizontja látszik: a szebeni ódon házakon, tornyokon keresztül a budapesti Iparművészeti Múzeumig (a festő ugyanis iparművészeti egyetemen végzett), majd lakhelye, Kolozsvár, és Párizs. A múlt irányából a sors alakja akarja tűzbe vetni a művész levágott fejét, míg a siker oldaláról érkezik az őt megvédő múzsa, a rá váró negyed kenyeret mutatva – vagyis azt, hogy még élnie és alkotnia kell.
A festőről Székely Sebestyén György írt könyvet, amelyet a kiállítás megnyitóján mutatnak be, szeptember 27-én 18 órától. A kötet az első, ami az erdélyi magyar képzőművészetben egyedülálló alkotóról megszületik. „Művészettörténészként számomra az jelentett kihívást, hogy Incze Ferenc számos kiállítása közül egy sem mutatta be szervesen egész életművét, korai munkáival együtt – fejtette ki a galériaigazgató.
– A könyv szerepe átvilágítani a teljes életművet: arra próbáltam benne választ adni – és úgy érzem, sikerült – hogy hogyan történt a festő stílusában bekövetkezett változás: a hatvanas évek végén, egyik napról a másikra Incze Ferenc elkezdett elnyújtott alakú, fantasztikus képeket festeni. Azelőtt viszont 30 éven keresztül realista képeket festett, amiket folyamatosan elmarasztalt a kritika, nem fogadták el őket kiállításokra – nem azért, mintha rosszak lettek volna, hanem mert
a tematikájuk mellékes volt a szocialista realizmus számára.
Incze Ferenc soha nem felelt meg a realista elvárásoknak – szerintem azért, mert egzaltált ember volt, erős kitűnési vágy élt benne. Maga is elmondta: nem érzi, hogy az életnek lenne valami értelme, fiatal korában voltak is öngyilkossági elképzelései. Idővel kialakította magában azt meggyőződést, hogy ha sztár vagy, akkor igenis megéri élni – ezt fejezi ki későbbi festészete.
Tudomásom szerint nincs még egy olyan erdélyi magyar művészünk, aki ennyire kitartóan foglalkozott volna az egó problémájával. Incze Ferenc új világa arra épül, hogy 'minden reális, csak én vagyok irreális': önmaga megkérdőjelezése, amiből ezt a fantasztikus világot kialakította.” A fentiek alapján cáfolja meg Székely Sebestyén György a szürreális jelzőt, amivel gyakran jellemzik Incze Ferenc művészetét.
„A szürrealizmus ösztönös, automatikus, a tudatalattiból táplálkozó alkotást jelent, de nála ez egy nagyon tudatos, allegorikus világ, ami a világról, a festőről, a küzdelmeiről mond el valamit – magyarázta a galériaigazgató. – Ezt a szocialista realizmus idején semmiféle nyelvezettel nem tudta volna elmondani. Amikor elmúlt a szocialista realizmus, a '65 utáni kulturális nyitás idején, amikor lehetővé vált más jellegű művészetet is kiállítani, Incze Ferenc művészete robbanásszerűen megváltozott.”
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!