2017. június 28. szerdaLevente
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A dolog a dologgal: az iparosodáson innen és túl

K. M. 2010. október 25. 17:00, utolsó frissítés: 17:00

Hogyan alakult át a szocialista kombinátokban zajló munka a poszt-indusztriális társadalomban, illetve meg lehet-e, érdemes-e megmenteni az ipari épített örökséget?


Az ipari épített örökség egy minduntalan visszatérő témája a kortárs kultúrának – állítják a Kolozsváron, a hétvégén lezajlott A dolog a dologgal című szociológiai értkezéssorozat felvezetőjében a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia kara és az Altart Alapítvány keretében tevékenykedő szervezők. A kijelentésre mintegy rádupláz az a tény, hogy a rendezvényt az egykori kommunista üzemben, most kultúrintézményként működő Ecsetgyárban tartották meg.

A kollokvium két napja alatt a zömében szociológusok, illetve műépítészek, a kultúra szférájában tevékenykedő meghívottak megkísérelték feltérképezni, mi vezetett oda, hogy a kommunista ipari termelés helyszíneiként szolgáló mamutépületek rozsdálló és omladozó roncsszigetekké váljanak, miként költözött ki belőlük, illetve milyen új helyszíneken, kontextusokban zajlik jelenleg a munka. Ugyanakkor a meghívottak arra kerestek választ, hogy ezeket az ipari kolosszusokat miként lehet újraértelmezni és újrahasznosítani a poszt-indusztriális kor igényeinek megfelelően. Erre jó példa maga az Ecsetgyár, amely Romániában az első, működőképesen újrahasznosított egykori ipari ingatlan.

Șerban Țigănaș műépítész előadásában az ipari örökség újrahasznosításakor felmerülő problémákat sorolta: az ipari műemlék-védelemre nem létezik megfelelő törvényes keret. Ennek hiányában az ingatlanok értéke sincs meghatározva. Így az állam sem ideológiailag, sem finanszírozás szempontjából nem vállalja fel ezeket a gyárakat, hiszen amellett, hogy nincs pénze ezekbe befektetni, ki van szolgáltatva a kapitalizmus érdekeinek. Példaként azt az eljárást említette, amelyet a gazdasági szféra bizonyos képviselői gyakorolnak: kiszemelnek egy gyárat, majd elérik azt, hogy ne kerüljön fel a műemlékvédelmi listára, így olcsón felvásárolhatják, majd lebonthatják.

Az esemény plakátjának központi eleme az Ecsetgyárban levő szocreál
munkaszervezés eredeti kelléke, a munkaidő kihasználására buzdító tábla.

Țigănaș szerint a törvényes keret mellett a morális keret is hiányzik: nem érzik érdeküknek felvállalni ezeket a régi kommunista épületeket azok az erők, akik ezt megtehetnék: a munkásosztály, vagy a kapitalizmus képviselői. A munkásosztály nem kötődik pozitívan ezekhez a terekhez, mert még mindig a kizsákmányolás, nem pedig a nosztalgia, a dicső szép múlt tereit látják ezekben a létesítményekben. A kapitalizmus képviselőinek pedig nincs érdekükben megvenni és múzeummá alakítani ezeket a gyárakat. Így már csak egy erő marad, amely az ipari múlt épített örökségének védelmező szerepét felvállalhatja: a civil társadalom gazdasági szempontból tehetősebb és ideológiailag potensebb szegmense. A műépítész elmondta, a gyár felvállalásával


az akadályok még nem hárulnak el,

az újrahasznosítás továbbá technikai nehézségekbe ütközik. Míg a japán restaurálási kultúra esetében természetes, hogy a legújabb anyagokat és modern technológiákat használják, addig az Európában dívó restaurálási kultúra ezt nem engedi meg. A felújításokat korhű technológiák és anyagok használatával kell végrehajtani. A régi technológiák és anyagok gyakran nem elérhetőek, vagy ha igen, akkor drágák. Emellett a gyári termelés kiszolgálására kigondolt ipari csarnokok a térbeosztás miatt nemegyszer alkalmatlanok az új funkciók ellátására, vagy a fűtés nem megoldható. Ezek a terek vegyi szennyezés, vagy épületbiztonsági okok miatt gyakran veszélyesek.

Simona Dumitriu, a RoArchive munkatársa arról a projektről beszélt, amelyet az általa képviselt szervezet már több éve bonyolít: fotó és hangfelvételek révén azt kutatják, dokumentálják, hogy az értéktermelés régi helyei – a gyárak – miként maradnak meg a kollektív memóriában. Munkájuk során már több tízezer fotót készítettek ezekről az oszlásnak indult romokról. Ezek a felvételek – ugyancsak a rendezvény keretében bemutatott Kombinat – Az Aranykorszak ipari romjai című fotóalbum szerzőjének, Șerban Bonciocatnak munkáival ellentétben – nem nosztalgiázók vagy esztétizálók, nem keresik a romlásban a szépet: távolságtartóak, dokumentálnak csupán. A valamikori munkásokkal készített interjúkból kiderül, hogy ezek miként viszonyulnak a gyárhoz, miként emlékeznek a szocialista vállalat mindennapjaira: a gyárak a munka színterei, nem pedig a társadalmi, vagy a magánélet dimenzióiként jelennek meg emlékezetükben. Egyik interjúalany egy rigmussal példázta a gyárhoz való viszonyulását: Să trăiască Combinatul, că mi-a angajat bărbatul!


Éltetem az üzemet, mert felvette a férjemet!

A kommunista munkaszervezést rengeteg kritika érte az uniformizálási kísérletek, az üzembeli fegyelem, a bürokrácia és a minőséget mennyiséggé, az emberit és érzékenyt pedig áruvá változtatni hivatott termelési tervek apropóján. Ezzel ellentétben a kortárs munkaszervezés alapkövetelménye teret biztosítani az önrendelkezésnek, a kreatív megnyilvánulásnak – állítja Norbert Petrovici szociológus, az esemény egyik főszervezője az Ipari munka vs. a posztindusztriális munka című panel felvezetőjében, amelynek keretében Alina Cucu, Florin Faje és Valeriu Antonovici azt firtatták, milyen munkást termelt a szocialista ipar, illetve érvényesül-e a kapitalista munka emancipáló hatása a poszt-indusztriális társadalomban.

Petrovici az Altart Alapítvány elnökével, Szakáts Istvánnal eredetileg a szociális munkáról folytatott vitája végül arra hegyeződött ki, hogy a nők emancipációját milyen mértékben teszi lehetővé a poszt-szocialista munkaszervezés. Szakáts szerint a '70-'80-as évek vadfeminista ideológiája már érvényét veszítette, a problémák jelentős része megoldódott, noha még nem valósult meg a teljes körű kiegyenlítődés a nemek között: példaként említette, hogy a kultúra terén dolgozók körében a trendek a nemek közötti egyenlőség felé mutatnak. Ezen a téren tevékenykedők tábora elnőiesedett, bár a csúcsvezetőségi tisztségeket továbbra is férfiak uralják. Azonban a tendenciák azt mutatják, hogy ez várhatóan 10-20 éven belül változni fog. Petrovici szerint ez nem fog bekövetkezni, mivel felmerül a mennyiség és a minőség kérdése: bár a nők sokan vannak, kevés közöttük a döntéshozó – pályázatokat írnak, székeket tologatnak, kávét főznek, az irányelveket, ideológiákat továbbra sem ők „gyártják”, hanem a csúcsvezetőségi tisztségeket betöltő férfiak.



MultikultRSS