127 óra könnyed szenvedés
Lazlow von Donau 2011. február 11. 16:34, utolsó frissítés: 17:34Danny Boyle Oscar-jelölt filmjét úgy érdemes nézni, mint egy klasszikus focimeccset, melynek tudjuk a végkifejletét: a hangsúly nem a mi történt?-en, hanem a hogyanon van.
Danny Boyle legutóbb a grandiózus, meseszerű Gettómilliomossal söpört be több mint 100 díjat, legutóbbi filmje, 127 óra azonban éppen ennek az ellentéte: egyszerű és realisztikus.
A film első vetítései alkalmával a kritikusok Oscarért kiáltottak, nem alaptalanul, hiszen most 6 kategóriában van versenyben, többek közt a legjobb filmnek járó szobrocskáért is. Azonban az kevésbé valószínű, hogy a legjobb film díját megkapja, hiszen Danny Boyle legutóbbi filmjéért már besöpörte ezt, azonban a legjobb férfi főszereplő díjára James Franco esélyes lehet.
A nézők a beszámolók szerint gyomorforgatónak nevezték a film egyes jeleneteit, többeket a rosszullét környékezett, ami nem nem csoda, hiszen a 127 óra röviden összefoglalva arról szól, hogy egy hegymászó szokásos hétvégi túráján a jobb keze egy szerencsétlenség folytán beszorul egy kő alá, amelynek fogságából csak úgy tud szabadulni, hogy levágja saját karját. Ennek a tettnek már csak a gondolata is hajmeresztő.
Nyilván azért lehet nyugodtan a cselekményről beszélni, mert a hangsúly nem a mi történet?-en, hanem a hogyanon van. Kicsit olyan megnézni ezt a filmet, mint mikor egy olyan történelmi jelentőségű focimeccset nézünk újra, melynek tudjuk a végkifejletét, de mégis abban bízunk, hogy nem a már ismert eredmény születik. Persze ez nem azt jelenti, hogy jelen esetben a sziklának szurkolunk, de ez a film hasonló drukkot idéz elő a nézőben, mint egy meccs újbóli megtekintése.
Egy egyszemélyes drámában nagyon jól formált és izgalmas karakter kell legyen a főszereplő, hogy végig fenn tudja tartani a néző érdeklődését. Danny Boyle nem is hagyott semmit a véletlenre: Aron Ralston megformálójának James Francót választani nyerő volt, de a hegymászó képzelgéseit, belső képeit és visszaemlékezéseit is megfelelően helyezi el az eseményfolyamba a rendező.
Mégpedig úgy, hogy szerencsétlensége elején a hegymászó kipakolja a táskájában lévő holmikat, melyek később mind szerepet kapnak a fogság kibírásában, az időtöltésében és a szabadulásában is. A legnagyobb hangsúly persze a kamerán van, mellyel dokumentálja az 5 nap történéseit, mintegy emléket állítva saját magának.
A film egyik erénye, hogy már az első pillanattól fogva magába szippant, akaratlanul is pont arra gondolunk, hogy mi lenne, ha mi lennénk a hegymászó helyében. Persze kicsit szenzációhajhásznak tűnik az egész történet, amire ráerősít a "megtörtént eset alapján készült" frázis is, de most a jó értelemben kell értenünk, hiszen itt valaki tényleg levágta a saját karját. Danny Boyle ezt egy szüléshez hasonló katartikus élményként értékeli, egy olyan eseményként, melynek során újjászületik az ember.
Ha ebből a szempontból nézzük a filmet, hiányérzetünk támadhat a szabadulás után, hiszen nem volt semmi katartikus ebben a tettben. A szinte tenyérbemászóan mosolygós Franco, úgy tűnik, könnyűszerrel formálta meg a bajbajutott hegymászó szerepét, aki végig optimista és bizakodó volt, bágyadtsága ellenére sem adta fel a reményt. A kézlevágás szinte természetesnek mondható utolsó lehetőségként következett: ha meg kell tenni, hát meg kell tenni.
A 127 órát tehát nem szabad kihagyni, a filmkultúrában arra a polcra kerül, ahol Robert Zemeckis Számkivetettje is található, a különbség csak annyi, hogy a magányos Tom Hanks-nek végig ott volt egy labdába bújt Wilson nevű beszélgetőtársa.
Az idei Oscar-jelöltek teljes listája itt olvasható.