2017. május 1. hétfőFülöp, Jakab
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Könczey: nagyon könnyű karikatúrát rajzolni

Kérdezett: Sipos Zoltán 2011. március 23. 13:12, utolsó frissítés: 21:57

Milyen állandó nyomás alatt dolgozni, a tyúk van-e hamarabb vagy a tojás, valamint hogy mi is az a könczyzmus. A karikaturista válaszol.


A Kolozsvári Rádió 57 éves születésnapja alkalmából pénteken megnyitott kiállításodon a mikrofon a vezérmotívum. Szám szerint 57 rajzot állítottál ki. A legelső kérdés, ami a látogatóban felmerül: ezek a rajzok mind megvoltak, vagy csak 42 akadt, és akkor gyorsan még kellett rajzolni párat hogy meglegyen az 57? Vagy netán annyi mikrofonos rajz volt, hogy válogatni is lehetett?

– Gondban lettem volna ha a Kolozsvári Rádió 150 éves lett volna – nem jött volna ki a 150 rajz. Szerencsémre az elmúlt 15 évben több, mint 3 ezer karikatúrám született, melyből 80 ábrázol mikrofont. Végül 63 rajzot nyomtattam ki, 6 rajz azonban nem került kiállításra.

Könyveim, kiállításaim anyagának összeállításakor egyébként a válogatás a legnehezebb. A rajzok között van egyfajta minőségi különbség: vannak könnyebb, jobb és nehezebb, gyengébb napjaim, azonban minden rajz az édes gyermekem.

Az utolsó, Fejadag című kötetem például 365 rajzot tartalmaz, azonban a válogatás során sehogy sem sikerült lemenni 500 rajz alá. Így odaadtam az anyagot a többek között a feleségemnek is, nézzen rá, nyesse meg. Amikor végül ki lett választva a 365 rajz, akkor nem álltam meg, hogy vissza ne könyörögjek pár rajzot. Nehéz volt, de végül sikerült összeállítanunk.




Ahogy itt körülnézek (az interjú Könczy reklámgrafikai stúdiójában készült – szerk. megj.), kemény munka folyik. Hogyan lehet összeegyeztetni a családot, a mindennapi taposómalom-szerű munkát a nagyfokú kreativitást, kötetlenséget igénylő karikatúra-rajzolással? Hogyan bírsz kreatív maradni, miközben fáradt, stresszes vagy?

– Annak idején Kosztolányi is megmondta, és ez szerintem már közhely-szinten mozog, hogy a legjobb múzsa a határidő. Nagyon sokat segített, hogy 11 éve, mióta a Krónikának rajzolok, naponta egy rajzot kötelező módon ki kell találjak, meg kell rajzoljak. A rajzaim tizede sem létezne, ha nem lenne ez a fajta szorítás.

Amúgy tényleg nagyon zsúfolt napjaim vannak, elkezdve attól hogy ezt a kis kreatív műhelyt vezetem, egészen addig, hogy hetente 8-10 órában az egyetemen, az újságíró és a kommunikáció szakokon reklámgrafikát, kiadványszerkesztést tanítok, emellett pedig rajzolom a karikatúrákat.

A kreatív munkát nem lehet behatárolni, és ez óriási gond. Egy példa: ha kell ásni egy 10 méter hosszú sáncot, és tudod hogy óránkét 2 méter kiásására vagy képes, akkor könnyen kiszámolhatod, hogy a munkát 5 óra alatt fejezed be. A kreatív munka nem ilyen. Csak megsaccolni lehet azt, hogy egy borító, plakát, arculat mennyi munkát igényel majd.

Az ilyen fajta munkának az anyagi oldalát is nehéz megbecsülni. Gyakran fordulnak hozzám azzal, hogy mennyibe kerül egy ilyen vagy olyan munka. Csakhogy ilyenkor az ember nem a piacon van, ahol tudni lehet hogy egy kötés retek vagy hagyma ennyibe kerül. Persze a reklámgrafikában is vannak úgymond címkeárak, azonban igen hálátlan feladat időben és anyagi szempontból besűríteni egy kreatív folyamatot.

Sokszor úgy érzem, ennek vagyok az áldozata. És persze emellett van egy háromgyermekes családom, kellene a szabadidő is. Rekreáció alatt azt értem, hogy miután megrajzolok egy karikatúrát, megtervezek egy kötetet, kell félóra, egy óra, egy nap, amikor hátradőlök, nézem a munkát amit leadtam, és feltöltődök.

Ha szerencsés vagy, akkor az a kreatív csomag, amit születésedkor kaptál, végtelen. Valahogy így is van, de sokszor zavar, hogy nincs időm arra hogy visszanézzek, hogy értékeljem azt a munkát, amit kiengedtem a kezem alól.



És hogy bírod?

– Szerintem az a nyomás tart össze, ami minden oldalról, folyamatosan ér. Úgy kell ezt elképzelni hogy én vagyok középen, a minden irányból érkező nyomás pedig nem engedi, hogy kidőljek. Nehéz, de nagyon szeretem. Amikor hazamegyek este tízkor és holtfáradtan beesem az ágyba vagy a tévé elé, legalább tudom, hogy olyasmitől vagyok elcsigázva, amit nagyon szeretek. Legyen az alkalmazott grafikának, karikatúra-rajzolásnak bármilyen kicsi szegmense, alig várom hogy nekifogjak.


Ha a rajzokat nézzük, akkor világos hogy mindegyiknek van valami nagyon konkrét, a társadalommal, emberi kapcsolatok milyenségével kapcsolatos üzenete. Viszont ha a rajzokat izmusokba szeretné besorolni – konzervativizmus, liberalizmus – akkor ez nem olyan egyértelmű. Te hova sorolnád magad?

– Én a könczyzmusba sorolnám magam (nevet). Szerintem lejárt az izmusok kora. Izmusok addig léteztek, amíg az információ nem érte körbe a világot. Ma már nem szükséges az, hogy egy-egy izmust művelő műhely fizikailag egy térben koncentrálódjon.

Amikor még grafikára jártam, egyik filozófiatanárom mondta, hogy a művészet a személyi mitológiák kialakulása fele tart: mindenki kialakít magának egy képi világot, stílust, technikát. Elindul valahonnan, és mint egy különálló kis entitás, megpróbálja azt teljesen lerágni, kihozni belőle a maximumot.


Te magad alkotóként milyen periódusokra tudnád bontani a munkád?

– A karikatúra csak a jéghegy csúcsa. A karikatúra viszi a nevemet, azonban ez csak a 4-5 százaléka a napi munkámnak. Ami a periódusokat illeti, én ezeket az újságokkal határoznám meg, ahol ezek megjelentek. Időbeli sorrendben a Campus, a Perspektíva, a Szabadság és a Krónika. Mindegyik kiadvány jellege más volt.

A Campus a Szabadság egyetemista-melléklete, ott hetente egy-két rajzot kellett megjelentetni, meglehetősen konzervatív környezetben. A Perspektívánál, a KMDSZ információs hetilapjánál a szabadfogású újságírás működött, minden meg volt engedve. Nem létezett cenzúra, mi terveztük a lapot, mi határoztuk el hogy mi kerülhet be és mi nem. Azt hiszem, ez az időszak volt meghatározó számomra, ami a karikatúra-rajzolást illeti. Nagyon jó iskola volt, kipróbálhattam mindent. Persze rengeteg selejt keletkezett, de ez, úgy gondolom, normális. Közben a Szabadság sportrovatában is jelent egy-egy rajzom.

A Krónika 1999-ben indult, ekkor kezdődött az erős korszak. Míg a Perspektívánál hetente egyszer kellett rajzolnom, a Krónikában minden nap ott volt egy pár négyzetcentiméternyi lyuk, amit meg kellett tölteni rajzzal, ötlettel, poénnal. Sajtókarikatúráról beszélünk, így nagyon kellett vigyázni arra, hogy a rajz aktuális legyen.

Reflektálni kellett az aktualitásra, egy kontextust kellett adni annak, ami közéletben, kultúrában, sportban, politikában történik. Ugyanakkor annak tudatában kellett rajzolnom, hogy azt 8 éves gyermek, és 80 éves bácsi is meg kell értse.

A Krónikánál egyszerűsödött le az eszköztáram, ott tanultam meg, hogy úgy fogalmazzak meg egy-egy esetet, hogy annak általános érvénye legyen. Úgy reflektálni egyes aktuális jelenségekre, hogy azok 10 év múlva, mondjuk Barbados szigetén is érthetőek legyenek. Általában mindenki által ismert szimbólumokkal dolgozom. Annak ellenére, hogy a rajzok Erdélyben keletkeznek, csak nagyon ritkán lehet felismerni rajtuk egy-egy várost.




Mi lesz hamarabb, a tyúk vagy a tojás? Tehát mielőtt nekifogsz dolgozni minden esetben meg van fogalmazva az az egy mondat, akár egy szó, amivel le lehet írni azt a rajzot, vagy pedig elkezdesz rajzolni, és az lassan megtelik jelentéssel?

– Az idők folyamán kifejlesztettünk egy rendszert a napilappal: délután 3-4 óra tájt kapok egy listát azokkal a fontosabb témákkal, amelyeket a következő lapszám érinteni fog. Kiválasztom az egyik témát, esetenként utána olvasok, kipróbálok egy sor ötletet, társítást, fonákságot, formavilágot. Nem tudom mi történik a fejemben, de egyszer csak bevillan, hogy ezt így kell megrajzolni.

A gond akkor van, amikor kerülgetem a témát másfél-két órát – persze közben dolgozom, egyébbel is foglalkozom – de nem jön az ötlet. Akkor váltani kell, ami már stresszes, hiszen közeleg a lapzárta. Ilyenkor előfordul hogy veszem a saját magam témáit és olyan karikatúrát rajzolok, melynek van egyfajta aktualitása, de nem kimondottan egy aktuális témához kötődik.


Ha megnézzük a rajzokat, vannak visszatérő elemek: a szónok, a tükör, az ágy – ez a kódrendszer hogyan alakult ki?

– Ha megnézzük, a szavaink is visszatérő kódrendszerek: ugyanazokat a szavakat használjuk az ugyanolyan érzelmek vagy helyzetek megjelölésére. Valahogy én is így vagyok ezzel a jelrendszerrel. Ha mikrofont látsz akkor valószínűleg politikusról van szó, ha könyvet, agyat látsz akkor az intellektuális szférában próbálok meg mondani valamit. Ha szívet, nőt vagy gyereket látsz, akkor a családról próbálok mondani valamit.

Mintegy száz lehet az általam gyakran használt jelek száma, ezeket variálom, mozgatom, elfordítom, fejreállítom. Persze jönnek be új jelek is, fejlődik is a jelrendszer. Egyébként ez a jelrendszer némileg korlátoz is, de előnye, hogy gyorsan meg lehet rajzolni a karikatúrákat, továbbá hogy széles körben értik meg rajzaimat. A jelrendszer révén gyorsan, egyenesen át tudom adni az üzenetet.



Rajzaid nagyon letisztultak: mindennek van jelentése, semmi nem fölösleges. Ez hogyan jön létre: van 2-3-4 piszkozat, vagy pedig tollat ragadsz, és egyből megrajzolod a végső verziót?

– A kiállítás-megnyitókon is el szoktam mondani, hogy nagyon könnyű karikatúrát rajzolni. Például valaki megáll a párás tükör előtt, az ujjával rajzol a párába egy szmájlit, és kész is a karikatúra. Vagy valaki felírja egy lapra azt hogy stressz, az s betűket dollárjelként áthúzza egy dupla vonallal, és ismét kész a karikatúra.

A rajzokat egyébként ceruzával kezdem el rajzolni, ha megvan az ötlet. Megpróbálom a legegyszerűbb, legbanálisabb beállítást megtalálni, majd megrajzolom az alapot. Utána filctollal véglegesítem, a ceruzarajzot kiradírozom, majd a rajzot szkennelem. A számítógépen, Photoshopban kerülnek rá a szürke árnyalatok, ott állítom be a méretet, majd küldöm az újsághoz.



Egy logók tervezésével foglalkozó reklámgrafikustól tudom, hogy egy logó elkészülte után gyakran attól fél, vajon nem csinált valamikor valami hasonlót. Neked vannak ilyen pillanataid?

– Persze. Nekem is van olyan karikatúrám, melyről meg voltam győződve hogy kitűnő, friss ötlet, majd kiderült, hogy ha nem is pont úgy, de érintettem a témát 5-6 évvel ezelőtt. Ebben én nem látok semmi rosszat, mint ahogy az ötletátfedésben sem.

Rengeteg karikatúrát nézek: számítógépemen több száz, de lehet ezer karikatúra van, ami nem az enyém. Gyermekkoromban számtalan Ludas Matyim volt, a nagyok, Sajdik, Lehoczki, Balázs-Piri Balázs, Dallos Jenő, Várnai rajzaival. Félelmetes, hogy azok az emberek mit tettek le az asztalra.

Volt egy konkrét eset is, amikor ötletátfedésbe keveredtem. A 2000-es évek elején Magyarországon egy karikatúra-kiállításra kértek tőlem rajzokat. El is küldtem három rajzot, amiből kettőt ki is állítottak. Lelkesen mentem el a megnyitóra, hiszen jelen voltak a magyar karikatúra nagymesterei.

A megnyitó lejártával elkezdem körbejárni a kiállítást. Dallos Jenőhöz, az egyik nagy öreghez csatlakozom, bemutatkozunk, beszélgetünk, megmutatom a rajzaimat, mondván, hogy sajnos a harmadik, legjobb rajzomat nem rakták ki. Azt, amelyiken két ember áll egymás mellett, az egyik kihúzza a zsebét mutatva hogy nincsen benne semmi, a másik pedig kihúzza a fülét, jelezve, hogy a fejében nincsen semmi.

Ezt meghallva Dallos egy-két percig még beszélgetett velem, majd kissé kurtán-furcsán elköszönt, és távozott a szervezők fele. Volt még pár óra az autóbusz indulásáig, benéztem hát egy antikváriumba, Hoppá, egy Dallos-kötet. Kinyitom, hát a második rajz az, amit én neki élőben elmeséltem. Megvettem a könyvet, a rajzomat odatettem az ő rajzára. Utána nem kaptam meghívót ezekre a kiállításokra. Szándékomban volt írni Dallosnak, de végül nem láttam értelmét. Mindenki számára világos, hogy nem küldök lekoppintott rajzot az oroszlán barlangjába, ennyire azért nem vagyok kezdő.

Viszont volt egy másik eset is, amikor viszont én előztem meg a Caţavencut. A H1N-hisztéria idején volt egy olyan rajzom, hogy a megy elől a halál, lepellel és kaszával, mögötte pedig egy csirke csontváza, szintén lepellel és kaszával. Egyszer csak a kezembe került egy Caţavencu, hasonló rajzzal. Megijedtem, de aztán kiderült, hogy az én rajzom egy héttel hamarabb jelent meg. Ha az övék jelent volna meg hamarabb, zavart volna, így viszont teljesen rendben van.

Vannak tehát ilyen ötletátfedések. Rengeteg rajzot nézünk, tudatalattink elraktározza azokat, és amikor hirtelen előbukkannak, azt hisszük, az a mi ötletünk. Szerintem ha ezt az ember nyíltan bevállalja, akkor nem érheti szó a ház elejét.


Miközben rajzaiddal görbe tükröt tartasz a társadalom elé, nem érezted soha annak a veszélyét, hogy ebből a kívülálló, igazlátó szerepből átvedlesz profétává? Tehát hogy nem azt mondod, így csináljátok ti, hanem hogy így kell ezt csinálni?

– Valóban, a társadalom úgy tartja, hogy egy humorista, karikaturista görbe tükröt tart a társadalom elé. Csakhogy én ezt a görbe tükröt nem a társadalom, hanem saját magam elé tartom. Tehát rajzaimban saját magamból indulok ki, saját hülyeségeimből, hibáimból. Én nem akarok előrevetíteni dolgokat, nem akarom felhívni a figyelmet különféle problémákra, hanem egyszerűen csak reflektálok.


Érkezett-e olyan visszajelzés, hogy valaki saját magára ismert egy ilyen rajzból?

– Rajzaimból soha nem lehet konkrét személyekre ráismerni. Attól a perctől hogy egy közéleti személyiség nem ismerheti fel saját arcvonásait, az ő sara, ha valamit magára vesz. Én azt mondom, senki nem érdemli meg hogy kikarikírozzam, az általános emberi gyarlóságot teszem górcső alá.

Ha egy politikus mond egy hülyeséget – ami gyakran előfordul – akkor én azt rajzolom meg, hogy a politikusok általában, időnként mondanak hülyeségeket. Ha ez a rajz másnap megjelenik, az emberek rögtön tudják, kire gondolok. Viszont ha valaki megnézi a rajzot 10 év múlva, akkor már nem fogja tudni hogy kire utaltam, számára csak az alapüzenet marad meg: az, hogy a politikusok időnként mondanak hülyeségeket.

A kérdésre visszatérve, nagy ritkán felhívnak emberek, jelezve, hogy tetszett nekik egy-egy rajzom. Amióta a Krónikában megjelennek rajzaim, kétszer hívtak fel felháborodva. Egyszer, egy vallásos témájú karikatúrám miatt egy katolikus pap mosta fel velem a földet, a szó szoros értelmében. Másfél éve pedig egy hölgy hívott fel egy morbid vicc kapcsán, hogy abban a régióban, ahol ő él, ez nem vicc. Én megjegyeztem mindkét kritikát, ami persze nem azt jelenti, hogy akkor ezentúl kerülöm majd a tabutémákat.

Egyébként a karikatúráról is azt gondolom, hogy nem azzal lehet valamit elérni, ha kitárod a témát, kitárod a történést, hanem azzal, hogy utalsz rá. Ha kitárod a témát, lezárod az értelmezését. Ha csak utalsz rá, akkor lehet hogy az aki megnézi a rajzot, valami teljesen mást gondol, így megmarad ez a tágabb értelmezési lehetősége a karikatúrának.




MultikultRSS