Filmfeszt-legek: norvég feel good movie, japán szusimester, pedofília
Dunai László, Fülöp Noémi 2011. június 08. 10:03, utolsó frissítés: 10:03Az idei TIFF a legek jegyében zajlik, így a legfinomabb, a legkarácsonyibb, a legcukibb és a legszékhezragasztóbb film is szerepel a folyamatosan bővülő listánkon.
Mivel könnyű elveszni a TIFF-es filmek tengerében, elhatároztuk, hogy ezentúl kategorizálni fogjuk a fesztiválon látott filmeket. A lista teljesen szubjektív, de reméljük, segíteni fog minden igazi filmTIFFtelőnek. Ez az első rész, de hamarosan jön a többi is.
A legcukibb film: I Travel Alone (Egyedül utazom)
r.: Stian Kristiansen
Norvégia, 2011
A történet nem túl eredeti: Jarle, a 25 éves egyetemista egy levélből döbben rá, hogy van egy hét éves lánya, aki néhány nap múlva egyhetes vakációra érkezik hozzá. Amikor azonban Charlotte Isabelle először tűnik fel a reptéren, az arcáról sugárzó szomorúságtól az egész film megtörténik, működni kezd.
Stian Kristiansen rendező sok érzékenységgel bontogatja a makacsul elzárkózó apuka és a szeretetéhes kislány kapcsolatát. Filmje tulajdonképpen az egyensúlyozás művészete olcsó poénok és könnyfakasztónak szánt közhelyek, a komédia és a giccs között. Hogy a végeredmény nem csúszik át egyik végletbe sem, abban fontos része van a mellékszereplőknek: Jarle barátnője, gyerekes szomszédasszonya, édesanyja rövid jelenései újra meg újra visszarántják a filmet az egészséges középútra.
Az I Travel Alone végét már az első percekben ki lehet találni, a rendező nem is próbál túl nagyokat csavarni a történeten. De a tulajdonképpeni cselekménynél sokkal fontosabb (és érdekesebb) az a belső út, amit a szereplők járnak be a film másfél órája alatt. Jó eséllyel Stian Kristiansen filmje az idei TIFF legaranyosabb, legszerethetőbb feel good movie-ja.
Következő vetítés: nem vetítik többet.
A legnewyorkibb film: The Imperialists Are Still Alive!
r.: Zeina Durra
Amerikai Egyesült Államok, 2010
A címe köszönőviszonyban sincs ezzel a filmmel: igazából egy one woman movie-ról van szó, amelynek univerzumában minden és mindenki attól nyer értelmet, hogy köze van a főszereplőhöz, Asya vizuális művészhez. Asya libanoni-jordániai-palesztin-boszniai származású, Párizsban született, és Manhattanben él.
Szupermodellekkel, dúsgazdag nagynénikkel és unokatestvérekkel veszi körül magát, egyik partiról a másikra taxizik, de igazából sehol nem találja a helyét. Véletlenül találkozik a mexikói doktorandusszal, Javierrel, kettejük viszonya a film végéig ugyanolyan esetleges marad, mint az első percekben. Zeina Durra filmje inkább pillanatképnek, mint történetnek nevezhető.
Az egyetlen, az egész filmen végigvonuló kérdésre – hová tűnt Asya fiatalkori szerelme, Faisal – a végén sem kapunk választ. Közben viszont egészen átitatódunk a téli, manhattani késő éjjelek, a kopott kínai vendéglők paravánja mögött zajló, hiperzártkörű partik hangulatával, és kapunk néhány sztereotípia-mentes helyzetjelentést a New Yorkban élő, különböző nyelvű és kultúrájú bevándorlók mindennapjairól. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy ennyiért már érdemes beülni a moziba.
Következő vetítés: június 8, Victoria mozi, 14:30; június 10, Odeon, 15 óra
A legkarácsonyibb film: Home for Christmas
r.: Bent Hamer
Norvégia, 2010
Az idei TIFF-en megdőlni látszik az az urban legend, miszerint a skandináv filmek a legalkalmasabbak arra, hogy érfelvágós hangulatba kergessék az embert. A Home for Christmas már a második skandináv film, amelyikben a depressziónak árnyékát sem sikerült felfedeznem.
A recept ismerős valahonnan – több szereplő sok szálon futó történetei karácsony napján, amelyek persze a végére itt-ott metszik egymást. A szálak között akad menthetetlenül giccses, kellemesen keserédes, a tragédia árnyékával játszadozó, és egy olyan is, amelyik a film teljes időtartama alatt épül azért, hogy az utolsó tíz percben, egyetlen néma jelenetben üthessen nagyot.
A dráma kedvéért a rendező túl gyakran megfeledkezett a logikáról (szülés után pár órával a kismama már kint sétál a hóban, csakhogy el ne szalassza az északi fényt), helyenként pedig egyenesen hülyének nézi a közönségét. Az összes jó ötlet ellenére is, amivel a filmben szétszórva találkoztam, a Home for Christmas felejthető mozi.
Következő vetítés: június 8, Odeon, 22:15
A legszékhezragasztóbb film: The Silence/A csend
r.: Baran Bo Odar
Németország
A film nyitójelenetében, 1986 –ban Peer Sommer (Ulrich Thomsen) megerőszakolja, majd meggyilkolja a 11 éves Pia Langet. Barátja, Timo (Wotan Wilke Moehring) az autóból nézi végig az eseményeket, de képtelen bármit is tenni ellene. Sommert soha nem kapják el, Timo pedig elmenekül.
23 évvel később egy lányt hasonló módon erőszakolnak és ölnek meg, mint Piát, ekkor pedig Timo, aki azóta sikeres építész és két gyermek apja, felkerekedik, hogy megkeresse a rég nem látott társát. Ekkor derül fény arra, hogy Timo és Peer mindketten a pedofil pornóra izgulnak.
Innentől kezdve a történet több szálon fut, egy őrült sakkjátszmára hasonlít az egész, melynek szereplői Pia édesanyja, az újabb áldozat szülei, egy otthon, titokban halott felesége ruháiba öltöző nyomozó, a régi gyilkosságot megoldani képtelen, azóta nyugdíjba vonult öreg nyomozó, valamint Timo és Sommer.
Nagyon fontos, hogy ez nem csak egy nagyon precízen megírt nyomozós történet, hanem egy erős pszichológiai szállal is rendelkező film, melynek során a néző is próbára van téve, mert egészen a végéig bizonytalanságban tart minket, hogy Sommer vagy Timo az új gyilkos.
A filmben nagy szerepe van a vágásnak is, a sok egyéni történet közti ugrások precízen, jól adagoltan vannak megoldva, így szinte végig feszültségteljes az alkotás (talán a film közepe ül le egy pillanatra).
A Csend másik nagy erénye az operatőr Nikolaus Summerer világos, napfénydús képei, melyek igazán profi munkáról tanúskodnak. A szokatlan szögek alkalmazásától a gazdag színhasználatig mindent bevet annak érdekében, hogy átérezzük a történet fülledt, világos, nyári hangulatát, ami jó kontrasztot ad a film tragikus sötétségének.
Következő vetítés: június 8, Florin Piersic mozi 13 óra; június 9, Odeon, 15 óra
A legfinomabb film: Jiro Dreams of sushi/Jiro szushiról álmodik
r.: David Gelb
Egyesült Államok, Japán
A Jiro szushiról álmodik a világ legöregebb, 85 éves, 3 Michelin csillaggal rendelkező japán séfjéről szól.
A monomániásnak is nevezhető öregúr a semmiből építette fel a mindössze 10 hellyel rendelkező kis étkezdéjét, ahol egy hónapra előre kell foglalni asztalt, hogy enni lehessen. Ő pedig mindig a legjobbat készíti el, mert semmi mást nem vár el a csapatától, amely tiszteli és egyben féli is az öregurat, minthogy tökéleteset alkosson.
Jiro Ono visszaemlékezik a kegyetlen gyermekkorára, majd elmeséli, hogyan találta meg élete célját 75 évvel ezelőtt. Mert igen, a világ legjobb szusiját egy 75 éve szusit készítő öregúr varázsolja. Még akkor is, ha a Michelin csillagot főleg az egyik alkalmazottja, egyben fia szusija is kapta.
Ebből is látszik, hogy a film nem csak a szusi-imádatról, hanem sokkal többről is szól: az alázatról, az elődök tiszteletéről és a kemény munkáról, ami jól érezhetően a japán hagyományokból és kulturális hátteréből adódik.
A film képi világa ugyanolyan egyszerű és tiszta, mint a séf konyhája és szusi-költeményei, a fekete lapokra rakott falatkák már ékszerész munkáihoz hasonlítanak.
A dokumentumfilm alapjában véve jó, azon kívül, hogy kicsit túl van beszélve benne a Jiro és fiai közti kapcsolat, akik közül az egyik 60 évesen is arra vár, hogy az öregúr visszavonuljon, és átvehesse az üzlet vezetését, amivel valószínűleg igen nehéz dolga lesz, mert "ahhoz, hogy az emberek elismerjék munkáját, kétszer olyan finom szusit kell készítenie."
(Figyelmeztetés! Ezt a filmet éhes nézők csak kínok árán tudják megnézni.)
Következő vetítés: nem vetítik többet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!