2017. aug. 24. csütörtökBertalan
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A visszatért Észak- Erdély és az erdélyi magyar irodalom 1940 –1944. II.

Vallasek Júlia 2012. február 04. 11:20, utolsó frissítés: 14:07

Hogyan értelmeződik újjá a kisebbségi múlt? Beszélhetünk-e visszailleszkedésről az irodalmi életben? Hogyan reagált az erdélyi magyar irodalom a háborúra?


A hatalomváltás alkalmat adott az időnként eltérő értékekre figyelő belső (erdélyi) és külső (magyarországi) irodalmi értékelések, olvasatok kiegyenlítődésére. Az erdélyi irodalom tekintetében a két olvasat ugyanis gyakran eltért egymástól. A kor legtekintélyesebb irodalmi fóruma, a Nyugat például nem fogadta el a helikoni értékrendet, a „helikoni triász” (Áprily, Reményik, Tompa) tagjaitól például egyetlen verset sem közölt.

Az erdélyi írók sokszor sürgették a magyarországi irodalmi lapoktól a munkásságukat „nagykorúként” kezelő kritikát, máskor viszont éppen a „másság” hangsúlyozásával mintha arra próbáltak volna rámutatni, hogy megfelelő „helyzetismeret” hiányában nem fogadják el azt.

1940 és 1944 közt pályakezdőnek nem számító fiatal szerzők, például a népi irányzat írói (Nagy István, Asztalos István) de mások, például Szabédi László vagy Wass Albert neve is bekerült az összmagyar irodalmi kánonba.

Az eltérő olvasatok közeledését jelentős mértékben segítette a korszak irodalmi életének legjellemzőbb vonása, az újraolvasás. Az erdélyi magyarság számára



a visszailleszkedés együtt járt a kisebbségi múlt újraértelmezésével,

ami az irodalmi élet területén erős újraolvasási folyamatot generált. A kiadópolitika alkalmazkodott ehhez az igényhez: Észak-Erdély fennállásának négy éve alatt a két világháború közti korszak csaknem valamennyi jelentős írójának újra kiadják fontosabb regényeit, válogatott, illetve összegyűjtött elbeszéléseit, verseit.

Mintha a szétszálazódó, számos kisebb-nagyobb, eltérő, vagy hasonló eszmeiségű csoportosulásra, immár több nemzedékre bomló (vagyis az irodalmi tér szempontjából „nagykorúsodott”) erdélyi irodalom művelői megragadnák az alkalmat arra, hogy visszatekintve rangsorolják, értékeljék, szelektálják az elmúlt két évtized irodalmi hagyományát.

Ahogy a fokozott újraolvasás nem járt radikális változásokkal, többnyire a korábbi olvasatok megerősítését, hangsúlyozását jelentette, úgy az ekkor születő művek poétikai kódja sem mutat jelentős változást a korábbiakhoz képest: a két világháború közti irodalmi beszédmódok mind a próza, mind pedig a líra területén megőrzik érvényességüket.

Vannak azonban apró változások, hangsúlyeltolódások, amelyek kifejezetten az adott négy év irodalmi termését jellemzik, olyan megfogalmazásban vagy témaválasztásban megnyilatkozó árnyalatnyi módosulások, amelyek az aktuális történelmi-politikai pillanat hatására következtek be. A próza területén például

ekkor kap hangsúlyos szerepet egyrészt a történelmi, másrészt a személyes múlt.

A kollektív, illetve az egyéni emlékezet legadekvátabb irodalmi kifejezési formái, a történelmi regény és a különböző emlékezésre alapozó önelbeszélő műfajok (emlékirat, memoár, önéletrajz, életrajzi regény stb.)

Ha a húszas évek történelmi regényírói az új (részben éppen munkáikkal kialakítandó) erdélyi identitás számára és erősítésére kerestek élhető hagyományt a múltban, akkor a második bécsi döntést követő években elsősorban magyarázatért fordulnak a múlt felé.

Tabéry Géza, Makkai Sándor, Berde Mária, Nyírő József, egyes munkáiban Wass Albert, illetve (az Erdélyi történet lezáró részét vizsgált korszakunknál kicsit korábban, 1940-re megjelentető) Bánffy Miklós azt a komplex társadalmi-történelmi-politikai viszonyrendszert vizsgálják, amely a reformkortól, a levert forradalmon majd a kiegyezés évein keresztül az első világháborúhoz, annak elvesztéséhez és Magyarország feldarabolásához vezetett.

Az előző század történelmi eseményei nemcsak azért kapnak kiemelt szerepet a második világháború idején írt erdélyi történelmi regényekben, mert a fikció keretén belül maradva lehetővé teszik az önvizsgálatot, az első világháború elvesztéséhez vezető folyamatokkal való szembenézést.

A cselekmény tizenkilencedik századi viszonyok közé transzponálása lehetőséget ad arra, hogy a szerzők a cenzúra megkerülésével fogalmazzák meg a Harmadik Birodalommal való együttműködéssel kapcsolatos aggodalmaikat. A Habsburg-házhoz való viszony, a nemzeti jövő, a nemzetiségek helyzete, a lázadás, illetve együttműködés dilemmája a korabeli olvasó számára saját korának aktualitását tükröző metaforaként szerepelhetett.

Bevonulás Észak-Erdélybe



Az időintervallum rövidsége miatt feltűnően kevés a cselekmény időpontját a megírás jelenébe helyező, a hatalomváltás hozta változásokat vizsgáló próza. Néhány rövidebb elbeszélés témája csupán a döntésre való várakozás, amely a zárlatban a szereplők eufórikus öröme vagy a rezignált sóhajával oldódik fel (attól függően, hogy az új határ melyik oldalára kerülnek).

A háborús évek jelene két, 1944 után megjelenő regényben játszik szerepet, – Jékely Zoltán Házsongárdi föld (1946), Szemlér Ferenc: Arkangyalok bukása (1947) – mindkettő civil szempontból, a város, a polgári lakosság életére, a főhős lelkében lezajló, jellemét alakító folyamatokra helyezi a hangsúlyt, és csupán összetettségében, képlékenységében vonzó háttérnek rajzolja köré az 1940-es évek legelejének kolozsvári, illetve brassói városképét.


A tényirodalom részben a népi mozgalom terjedésének köszönhetően fontos szerepet játszik a harmincas évek magyar irodalmában, és mindvégig kedvelt megszólalási formája volt az erdélyi irodalomnak. (Az 1940 november-decemberi, összevont Erdélyi Helikon-számának szerkesztőségi beköszöntője arról számol be, hogy


„jellegzetes erdélyi műfaj” megírására szólították szerzőiket,

vagyis arra, hogy a bécsi döntés körüli élményeiket „emlékírás, krónika, napló” formában fogalmazzák meg.) A fikció peremvidékén fogant művek viszonylagos gazdagsága a második világháború évei alatt egyrészt a korszakhatárként megélt politikai változással függ össze, amely összegzésre, újragondolásra késztette a szerzőket, másrészt a háborús mindennapok kínálta rendkívül sűrű élményanyag ihlető erejével.

Útleírástól, önéletrajzi ihletésű regényig, emlékirattól szubjektív szemléletmóddal átitatott irodalomtörténeti tanulmányig terjedően számos műfaji kategóriába illeszthetők ezek az írások. Olyan munkákat lehet itt sorolni, mint Kacsó Sándor Lélekvesztőn (1941) című önéletrajzi elemekre alapozó regénye, Bánffy Miklós Huszonöt év című emlékirata (1992), vagy Ligeti Ernő eszmetörténeti-irodalomtörténeti összefoglalója, a Súly alatt a pálma, amely szerint hosszabb tanulmány (Egy nemzedék szellemi élete 22 esztendő kisebbségi sorsban), szerzője szerint „az emlékirat egy neme”.

Méliusz József és Asztalos István művei (A Sors és jelkép (1946), illetve az Író a Hadakútján (1946)) már nem az emlékezés, hanem a tanúságtétel szándékával íródtak, témájuk sem a távolabbi múlt, hanem a megírás közelmúltja, jelene.

Reményik Sándor temetése 1941 október



A két világháború közti erdélyi prózaírók munkásságát érintő újraolvasási hajlam a költészet területén is érvényesül. A transzszilvanizmus szinte valamennyi jelentős költőjétől megjelenik egy-egy válogatott vagy összes verseket tartalmazó kötet. Többek esetében a pályaképpé összeálló újraolvasás indokoltnak bizonyul: Reményik 1941-ben bekövetkező halála tényszerűen lezár egy költői pályát, megnyílik a tér az életműelemzések előtt.

De a második világháborút túlélő Bartalis János, Szentimrei Jenő vagy Tompa László összegyűjtött verseit tartalmazó kötetek szintén egy-egy költői pálya jól körvonalazott, és kétségtelenül legértékesebb korszakának összefoglalását jelzik. A két világháború közti erdélyi költészet első két nemzedékének tagjai közül egyedül Szemlér Ferenc esetében lehet szó kiterjedt munkásságról a háború után, ám (a sematizmus korszakán túljutva) ő is nagyjából ugyanazt a poétikai eszköztárat alkalmazza, amely háború előtti költészetét jellemezte.

A harmincas évek végére, negyvenes évek elejére felnőtt újabb költői nemzedék (Méliusz József, Kiss Jenő, Szabédi László, Horváth István, Gellért Sándor, Jánosházy György, Létay Lajos stb.) pályája természetesen átível a kommunista rendszer évtizedeibe, de költészetükben mindvégig meghatározó szerepet játszik majd az indulásukat jellemző költői kifejezési forma.

A különböző korú, egymástól eltérő lírai hagyományt követő költők negyvenes évekbeli költészetének egyaránt jellemzője


a történelmi aktualitásra, a politikára való érzékenység.

(Közép- és Kelet-Európában a politikum amúgy is mindig nagyobb átjárással bírt a művészet területére, mint Nyugat-Európában.) A világháború, illetve a kettészakított Erdély visszatérő témája a korszak költészetének, mindkettő a határhelyzet, az átmenetiség, a természetellenes állapot lírai megfogalmazásaként jelentkezik.

Viszonylag kevés a harcra, helytállásra buzdító vers, ugyanakkor túlteng a harcok okozta személyes traumákat, veszteségeket megfogalmazó, a háborút apokaliptikus pusztításként, a kultúrát (és ezen belül a költészetet) létezésében fenyegető erőként bemutató költemény.

Asztalos István 1942
E háborús versek zöme nem képvisel különösebb értéket az adott költői életműveken belül, legtöbbjük inkább kordokumentumnak tekinthető. Ahol azonban sikerül elszakadni a közvetlen élménytől, ahol a háborúra való reflektálás síkja keveredik a metafizikus szorongással, a mitológia vagy a népi hiedelemvilág elemeivel, hiteles esztétikai értékkel bíró alkotások születnek. (pl. Áprily Lajos, Horváth Imre, Jékely Zoltán, Szemlér Ferenc egyes versei, Reményik Sándor Korszerűtlen-versek ciklusa stb.)

Sajátos szerepet tölt be a napilapokban korábban legfeljebb a rejtvények, „színes anyagok” közé, hétvégi, ünnepi összeállításokba helyezett költészet a háború utolsó heteiben. 1944 szeptemberében, amikor a közvélemény nagy része már tisztában volt azzal, hogy Magyarország vesztesként kerül ki a második világháborúból, mind az Ellenzék, mind pedig a Keleti Újság a klasszikus magyar irodalmi kánon néhány kiemelkedő verséhez nyúlt, hogy a híroldalakon még kimondhatatlant megfogalmazza.

Ady, Dsida, József Attila, Juhász Gyula vagy Reményik Sándor itt közölt versei már a hétköznapi számokban, a Hírek rovat elején, rögtön a fejléc alatt jelentek meg.


Az irodalom közéleti szerepvállalása itt abszolutizálódik,

az esztétikai olvasat teljesen háttérbe szorul, a versek a harc értelmetlenségére, civil helytállásra, a szomszédos nemzetek fiaival való megbékélésre való felhívásként olvashatóak.

Ezen a ponton abszolutizálódik Szabédi László megállapítása, aki egyik, 1942-ben írott tanulmányában az írók, irodalom szokatlan közéleti érzékenységén gondolkozva azt állította: „Sorskérdéseinkkel manapság túlsúlyban az írók foglalkoznak, (…) mert mindent, ami nem irodalmi kérdés, csak az irodalom területén és eszközeivel lehet szőnyegre hozni.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS