Egy álgyémántkereskedő és a szélesvászonra forgatott Bukás-videó
2012. június 08. 18:27, utolsó frissítés: 2012. június 09. 13:37Hajmeresztő dokfilm a “véres gyémántokról”, megérkeznek a nácik a Holdról, és belelátunk az emberek legerőszakosabb és legbrutálisabb gondolataiba. De szó esik a legkedvesebb filmről is.
Mads Brügger: The Ambassador
Hogyan forgassunk dokumentumfilmet a Közép-Afrikai Köztársaságban folyó gyémántkereskedelemről, az ún. “véres gyémántokról”? Mads Brügger hajmeresztő kísérletbe kezd: egy erre szakosodott „vállalkozástól” vásárol egy nagyköveti kinevezést, majd diplomáciai immunitását kihasználva tervezi kilopni az országból a gyémántokat.
A gyémántcsempészet persze még a szétesőfélben levő, végtelenül korrupt afrikai országban sem egyszerű, és nem is veszélytelen: a pénzt két kézzel szóró, extravagánsan öltözködő, rasszista, ugyanakkor a helyi viszonyokról semmit nem sejtő európai balek figuráját mesterien alakító Brüggert gyakorlatilag mindenki megpróbálja átverni.
Brügger a filmet részben rejtett kamerával, részben kézi kamerával forgatja: „titkárnője” filmezi találkozókat, az illegális módszerekről és csúszópénzről nyíltan csevegő beszélgetőpartnereinek pedig sejtelmük nincs arról, hogy valójában mibe csöppentek.
Szó szerint bepillantást nyerhetünk egy olyan államigazgatás működésébe, ahol a szabályok csak azért vannak, hogy „boldogságot tartalmazó borítékokkal” megszegjék azokat. Ahol sosem tudni hogy ki kivel játszik, és ahol pár nap alatt meg lehet keresni pár millió dollárt; de az is könnyen előfordulhat, hogy egy árokban, golyóval a fejében végzi a túl merész idegen.
Vetítik még: június 9-én, 18 órától a Mărăşti moziban
Timo Vuorensola: Iron Sky
Igen, igen, igen! Régóta várok egy olyan könnyezvenevetős filmre, ahol nem olcsó poénokkal próbálják kicsikarni a röhögést, hanem nagyon finom, esetenként kevés – persze nem nagyon elvont – extra ismeretet igénylő utalásokkal robbantják ki. Amikor össze lehet kacsintani a szomszédoddal, és közben lehet, hogy a hátad mögött semmi reakció nincs. Vagy fordítva.
A film „valós történetre” épül – mármint arra a valóságra, hogy vannak, akik elhiszik, hogy a nácik ’45-ben a Hold sötét oldalára menekültek. Szerencsére jó sokan voltak kíváncsiak, hogy mit lehet ebből a sztoriból kihozni, a netes közösség pedig röpke hét év alatt össze is dobta a pénz egy részét. Az eredmény pedig a hollywoodi filmekhez képest iszonyat alacsony (7,5 millió euró) költségvetésből is egy minden részletében profin elkészített és kimunkált film. A legkisebb spoiler említése is bűn lenne, úgyhogy maradjunk egy cinkos utalásnál: ez lesz a valaha legszélesebb vászonra forgatott Bukás-videó.
A TIFF-en nem vetítik többet, viszont június 22-én lesz a hivatalos romániai premierje.
Michal Kosakowski: Zero Killed
Kosakowski filmje egy elképesztő ötleten alapszik: megmutatni az emberek legerőszakosabb és legbrutálisabb gondolatait. A film 49 kisfilmnek a továbbrajzolása, a rendező a kisfilmekben arra volt kíváncsi, hogy milyen helyzetekben ölne meg egy ember egy másikat és hogyan. Ezeket tíz év után újra elővette és felkereste az alanyokat, akik tíz év távlatából ismét elmondják, hogy milyen érzés volt visszanézni önmagukat, amint ölnek, kínoznak – a kisfilmekben a szereplők ugyanis fiktív módon, de eljátsszák az öldökléseket.
Az interjúk jól működnek mindaddig, amíg az alanyok személyes és egyedi gondolataikat osztják meg, de amikor egyfajta közösségi gondolat fogalmazódik meg, amikor mindegyikük ugyanazt mondja egy kicsit másképp, akkor már ellaposodik. Ilyen például az a rész, amikor a szereplők a média erőszakos voltáról beszélnek – ez már közhelynek számít egy ideje.
A rendező nagyon erős témához nyúlt, amiről nem sokat beszéltek és beszélnek, ezért mindegyik karakter megfogja a nézőt a saját gyilkolós történetével és az ehhez való viszonyával. Sőt, néha az az érzésünk, hogy ezek kicsit megőrültek.
Az illusztratív jellegű öldöklések bemutatása elvesz a filmből értékéből, egyrészt mert tudjuk, hogy fikció, ezért végig távolságot tartunk tőlük, másrészt mert legtöbbjük nem profi módon van felvéve, olyan mintha „házi felvételeket” néznénk, amit amatőrök rögzítettek.
Nem vetítik többet a TIFF-en.
Joel Fendelman: David
A legkedvesebb film az eddig látottak közül, a David egy muszlim kisfiú történetét mutatja be egyszerre viccesen és komolyan. David (másik nevén Daud) hasonlítható Tábory Elemérhez, A gólyakalifa főszereplőjéhez: két életet él, két névvel, két közösségben, de ennek nem lesz súlyos vagy visszafordíthatatlan végkimenetele. A cselekményt egy véletlen esemény indítja be: David hazafele sétálva talál a parkban egy héber Bibliát, amit vissza akar adni a zsidó fiúknak, akik ott felejtették a könyvet a padon. A könyvek azonban összekeverednek, a Biblia helyett a Koránt csúsztatja a postaládába, amit vissza kell szereznie.
David eljátssza, hogy ő is zsidó kisfiú, összebarátkozik a többi fiúval, kisebb hazugságokat is kitalál és olvassa a zsidók történetét. Bár konzervatív családban nevelkedik és nagyon vallásos, nem látja akadálynak a más vallásúakkal való keveredést, jól érzi magát a zsidó közösségben, és ezt onnan tudjuk, hogy miután visszaszerzi a Koránt, akkor is eljár a zsidó iskolába és játszik a fiúkkal.
Fendelman nem tesz ki előjeleket, nem mondja azt, hogy a muszlim vallás, jobb mint a zsidó vagy fordítva, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberek, és konrkétan ebben az esetben a gyerekek közötti kapcsolatokat nem a vallás és nem a nemzeti hovatartozás határozza meg.
Nem vetítik többet.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!