2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Újabb odúlakó-történet az M-Studiótól

B. D. T. 2012. június 15. 18:43, utolsó frissítés: 18:43

K.-t nemcsak a rendszer őrli fel, nemcsak az abszurd per, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság; magában hordozza a bukást attól a pillanattól, hogy egy ajtó becsukódott előtte.


„Lehet-e némán teát inni véled, rubin teát és sárga páragőzt?” Meglepően idilli hangulatú jelenettel kezdődik A per a sepsiszentgyörgyi M-studio Mozgásszínház előadásában. A meleg színek, a ködös homály, a pamlag, a teáscsészék, a finom mozdulatok, a nő és a férfi szereplő összehangoltsága akaratlanul Kosztolányi sorait juttatták eszembe. Ellágyulunk, hogy aztán még mellbevágóbb sokként érjenek a következő jelenetek, Kafka hősének, Josef K.-nak (Orbán Levente) érthetetlen és értelmetlen szenvedései.

A per világa: kellemetlen, szűk, rossz szagú terek, fülledtség, kukkoló tekintetek mindenfele. Mi is kukkolók vagyunk. A stúdióterem mostoha körülményei beépülnek az előadásélménybe: mi is nyomorgunk ebben a térben, fészkelődünk, meleg van, füst, levegőtlenség,


szabadulnánk, akárcsak Josef K.,

de lebilincselve tart az emberi létezés ellehetetlenülésének folyamatát hajszálpontosan feltáró, egyetlen egó köré szervezett színjáték.



Orbán Levente, Veres Nagy Attila és Szekrényes László
Fotók: M-Studio


Az előadás érdekessége többek között, hogy a rendező, Barta Dóra egy plusz szereplőt is beépített a történetbe. A néma Milena (Sânziana Tarța) K. ideálja, segítője, ő jeleníti meg a komor, nyomasztó kafkai vízió ellenpólusát, felfedve a lehetséges kiutat: az életigenlést, boldogságot, szerelmet.

Sânziana Tarța


>> Még több fotó a társulat Facebook-oldalán >>

A legszebben kidolgozott jelenetek a mozgásszínház eszközeivel érzékeltetett belső, szavakkal el nem mondható vívódások. Nem tudjuk meg, K. miért tétovázik, miért nem megy ki a fényajtón, miért nem követi szerelmét, mint ahogy azt sem fogjuk tudni soha megérteni igazán, mi történt Franz Kafka és levelezőtársa, barátja, szerelme, Milena Jesenska cseh újságíró között. Nem tudjuk igazán, hogyan hatalmasodik el valakin a szorongás, hogyan válik Lev Sesztov szavaival élve a reménytelenség énekesévé, nyomorult odúlakóvá – nem tudjuk, de esetleg mégis valamiképp tanúi lehetünk e metamorfózisnak.

>> Kafka: A per >>

K. az első, idilli jelenet után, miután elaludt Milena ölében, arra ébred, hogy két őr szállta meg az életterét. Letartóztatják, pontosabban közlik vele, le van tartóztatva, de attól még mehet dolgozni. Per folyik ellene, nem tudni, miért.

„De hát miféle emberek ezek? Miről beszélnek? Milyen hatósághoz tartoznak? K. elvégre jogállamban él, mindenütt béke van, érvényben minden törvény, ki merészel rátörni a lakásában?” A regény elején még felmerülnek a racionális kérdések, hogy aztán fokozatosan egyre abszurdabb,


rémálomszerű fordulatokat vegyen a történet.

Az író nem dob egyből a mélyvízbe, mint az Átváltozásnál; a főhőst és minket, olvasókat is kecsegtet az elején annak lehetősége, hogy ténylegesen megtudjuk, mi a vád K. ellen. Ezzel szemben az előadásban sokkal inkább kihangsúlyozódnak az abszurd elemek, amelyek a párbeszédek látszólagos racionalitását hivatottak aláásni.

Ilyen például a kávéscsésze-táncoltatás, a szájából a tojást reggelire kipottyantó Grubachné (Polgár Emília), a szó szerint mindent elárasztó dossziéhalmaz, az irodisták/vádlottak/csőcselék hisztérikus, félelmetes, néhol éppen hogy horrorisztikusba áthajló acsarkodása, a szuggesztív, már-már rituális „asszony kell a dosszié-várba” jelenet, a kezdetben akkurátus, módszeres, majd egyre kaotikusabb és céltalanabb menetelés, menekülés, üldözés koreográfiája.

Várkonyi Eszter, Polgár Emília, Nagy Eszter és Sânziana Tarța


K. kezdetben próbálkozik megfogadni az ügyvéd tanácsát: „A leghelyesebb, ha beletörődünk az adott viszonyokba. Még ha lehetne is javítani egyes dolgokon – ez azonban esztelen babona -, akkor is legföljebb jövendő esetek számára érnénk el valamit, de mérhetetlen kárt okoznánk önmagunknak azzal, hogy különös figyelmet ébresztenénk magunk iránt a mindig bosszúra éhes hivatalnokhadban. (...) Próbáljuk meg elismerni, hogy e nagy törvényszéki szervezet rendje némiképp mindig tisztázatlan marad, és ha a magunk helyén önállóan változtatunk is valamit,


csak a talajt vesztjük el a lábunk alól,

és lezuhanhatunk, de ez a nagy szervezet könnyen kárpótolja magát ezért a kis zavarért másutt – hisz minden összefügg -, és változatlan marad, ha ugyan, s ez valószínű, nem lesz még zártabb, még éberebb, még szigorúbb, még gonoszabb.”

Ám annak kilátása, hogy bármilyen ügyben, ami a Bírósághoz tartozik – és minden ügy márpedig a bírósághoz tartozik –, csupán elméletileg létezik a végleges lezárás lehetősége, és választhat, hogy az ideiglenes lezárásra vagy a per halogatására játszik, végképp kétségbe ejti. Kapkod, elcsábul, hibákat vét, egyre jobban kiszolgáltatja magát a környezetének, míg végül megérti a lényeget: „az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté”.



A végső kimenetel ismeretében is szurkolni kezdünk, mi, balga nézők, amikor K. egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel lebontja a dosszié-várat, és kiszabadítja jobbik énjét. De nyilván nincs, és nem is lehet hepiend. Mert rég sejtettük,


K.-t nemcsak a rendszer őrli fel,

nemcsak az abszurd per, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság. K. magában hordozza a bukást attól a pillanattól, hogy egy ajtó becsukódott előtte. Egy jó döntés a végén nem biztos, hogy felülírja a korábbi mulasztást.

Nem tudjuk, mi taszíthat egy embert az örvény felé, nem tudjuk, milyen véletlenek, apróságok zökkentették ki a „normalitásból”, nem tudjuk, miféle rendszer szippantja egyszercsak magába, és hogyan. Nem tudjuk, mi a bűne, és mi a mi bűnünk mindebben.

Zavarodottan, elveszetten nézzük az iszonyú, de eleinte valamilyen belső logika szerint működőnek feltételezett gépezetet, a világot, a társadalmat, a Bíróságot. Emberek menetelnek, lépkednek céltudatosan, ténferegnek fáradtan, végül már csak magukat és papírkötegnyi életüket vonszolják, csúszva-mászva. A Bíróság felőröli előbb-utóbb saját fogaskerekeit, kiszolgálóit és működtetőit is, mégis újratermelődik, mindig lesznek vádlottak, őrök, bírók, ügyvédek és hóhérok, és ezek a szerepek időnként a Rendező szeszélye folytán felcserélődnek.

Az M-studió előadása ismét, kényelmetlen módon, arra emlékeztet, hogy előbb vagy utóbb mindenkit utolér az ítélete. Ha elhessegetnénk ezt a gondolatot, felírják nekünk táblára, padlóra, hadd vésődjön belénk. „Mert olyanok vagyunk, mint a fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek csak, és egy kis lökéssel már odébb taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, ez is csak a látszat.”

A pert ebben az évadban még június 15-én játssza a társulat a sepsiszentgyörgyi Lajtha László Stúdióteremben. A Tar Sándor novelláiból inspirálódó Isten szeme című, "rokon" előadást utoljára hétfőn, június 18-án lehet megnézni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS