2017. december 11. hétfőÁrpád
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Montanaro: "a zene csak egy médium, az a fontos, hogy ki van mögötte"

kérdezett: Búzás Anna 2012. július 16. 10:09, utolsó frissítés: 2012. július 17. 09:21

Miquèu Montanaro hagyományos népi hangszerekkel játszik kortárs zenét, többféle kultúra zenéjéből építkezik és szívesen dolgozik együtt más művészekkel. Számára az együttzenélés olyan, mint a szerelem.


Miquèu Montanaro okszitán francia vándorzenész, aki ugyanolyan jól ismeri a trubadúr zenét, mint a kelet-európai zenei hagyományokat. Számos fellépése volt már szerte a világban különböző kultúrákból származó zenészekkel: afrikaiakkal, kolumbiaiakkal, arabokkal, franciákkal, csehekkel, szlovákokkal, magyarokkal stb. Pár éve Kolozsváron láthattuk-hallhattuk Sipos Krisztinával együtt, most pedig a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon lépett fel Kobzos Kiss Tamással.

Mit jelent az okszitán francia származás?

- Az okszitánok Dél-Franciaországban élnek, Franciaország egyharmada teljesen más kultúrában élt a 20. század közepéig, az emberek nem nagyon beszéltek franciául. Most is sokan beszélnek okszitánul, 13 millió ember lakik ezen a területen, ebből 8 millió tökéletesen érti a nyelvet és 3 millió beszéli is minden nap. Ez egy kisebbség, de soha nem volt körülöttük egy politikai csoportosulás, az okszitán nép kapcsán a nyelv és a kultúra a fontos. Politikai mozgalmak pedig csak olyan szinten folynak, hogy megmaradjon a nyelv és a kultúra. Az okszitánokban nincs semmiféle nacionalizmus.

Az okszitán nyelv a középkorban egész Európában nagyon fontos volt, ez a trubadúrok nyelve, akik a középkorban bejárták Európát. Ez a nyelv meg is változtatta az európai kultúrát, új költészetet hoztak be, amit az araboktól és a régi latin egyházi dalokból gyúrtak össze. A chanson forma, amit ma is ismerünk, tőlük jön.


Montanaro a Régizene Fesztiválon (Fotók: Gábos Albin)Montanaro a Régizene Fesztiválon (Fotók: Gábos Albin)


Hogyan kezdődött el a zenélés?

- Nincs egy fénykép rólam gyerekkoromból, ahol ne lenne egy hangszer a kezemben: játékdob, harmonika, trombita. Az iskolában volt zenetanítás, és ott kiderült, hogy valamit kezdeni is tudok a zenével. Aztán zeneiskolába mentem, szaxofonon tanultam játszani, majd ezután mesterrel tanultam hagyományos módon dob-furulyán játszani.

A zene egyre fontosabb lett, és inkább a népi hangszereket választottam, de a kortárs zene fele fordultam. Így alakult ki egy olyan vonal, ami nagyon egyéni, mert népi hangszerekkel játszom kortárs zenét. Ehhez meg kellett tanulnom komponálni, de a klasszikus komponálás már nem érdekelt, mert volt előre egy elképzelésem.

Most trubadúr zenét játszom, de emögött egy egész világ van, és így nagy erővel tudok ebben a kötött műfajban is haladni. Ez olyan, mint a víz: van egy folyó, és ha vezetjük a vizet a malom fele és kényszerítjük, hogy abba az irányba haladjon, az egyre nagyobb erőt „ad” a malomnak. Sok technikát használok, hogy színesebb legyen a zeném, például furulyatechnikákat: ha hallok egy új furulyást, látok egy új technikát, akkor megfigyelem és otthon gyakorlom, próbálom megtanulni.

Van egy énekes, Bobby McFerrin, aki több szólamban énekel, olyan gyorsan megy egyik szólamtól a másikig, hogy a fül ezt nem hallja meg. Ilyen technikákat szeretnék én is elsajátítani, ennyire szabad akarok lenni.



Többféle kultúrának és népnek a zenéjéből építkezik. Ezeket hogyan választja ki?

- Ezeket az élettalálkozások határozzák meg, a zene csak egy médium, az a fontos, hogy ki van mögötte. Én nem tudok olyan emberrel zenélni, aki emberileg nem jó, de jó emberek az egész világban vannak. Sokszor azért is jó valakivel találkozni egy másik kultúrából, mert ő jobban látja a „csomópontokat”.

Egy hagyományos kultúrában, főleg most, vannak olyan pontok, ahonnan az emberek nem tudnak továbbmenni: szeretnének mai zenét játszani, de ugyanakkor meg akarják tartani a kultúrájukat. Sokan keresnek engem ilyenkor, mert tudják, hogy én ezt az utat jártam végig az okszitán népzenével. Képes vagyok az eredeti, hagyományos módon is, de emellett a kortárs zenét is hitelesen tudom játszani. Legtöbbször kortárs zenét játszanak az emberek, amiben már nincs gyökér, vagy ha van, akkor nem tudnak mit kezdeni vele.

Hogyan történik a hangszerválasztás?

- Attól függ, hogy milyen helyzetben vagyok, ha kísérni kell egy énekest, akkor olyan furulyát használok, ami nem zavar: vagy nagyon magasat választok, ami teljesen fölötte van, vagy nagyon mélyet, hogy a közönség tudja követni a szöveget. Az is előfordul, hogy egy hangban vagyunk, de akkor a szünetekben zenélek és nem az ének alatt. A funkciótól függ a választás.

Milyen kapcsolata van a magyar zenével?

- Nagyon sok magyar népzenészt ismerek, sok zenésszel zenéltem már együtt. Sok magyar népzenét hallgattam. Én a szabadzenélést szeretem. Ott van pl. Dresch Mihály, Borbély Mihály és zenekara, akik a dzsessz és magyar népzene ötvözetét játsszák, ami egyszerre mai zene és magyar zene. Meg ott van Ágoston Béla is - ők tudják, hogy nem lehet repetitív módon játszani mindig a régi témákat. A kultúra nem élhet csak a múltból.



galeria_7084.jpg
galeria_7085.jpg
Kobzos Kiss Tamás
galeria_7086.jpg
galeria_7087.jpg
galeria_7088.jpg
galeria_7089.jpg


Szívesen zenél együtt más művészekkel is, sokszor vesz részt közös fellépéseken. Ez hogy szokott kialakulni?

- Az együttzenélés olyan, mint a szerelem, az ember találkozik valakivel, lát két szemet, és úgy érzi, jó lenne vele valamit kezdeni: kíváncsiak leszünk, akarjuk tudni, hogy mi van ezek mögött a szemek mögött. A zenében is pont így van: van egy zenész, akiről kiderül, hogy tudunk együtt valamit alkotni, és akkor megpróbáljuk.

Most egy nagyon fiatal afrikai zenésszel játszom, akivel azért írtunk egy egész műsort, mert emberileg jól vagyunk, és ez fontos. Tudnánk főzni is együtt, vagy sétálni, de zenészek vagyunk mindketten, ezért zenélünk és produkálunk valamit. Játszottunk nemrég Afrikában, és odajött egy francia, és azt mondta, hogy lehetett érezni a színpadon, hogy nem az van, hogy egy európai zenész összeszed egy pár afrikai zenészt, hogy színt vigyen a zenéjébe. Ez egy párbeszéd, a másik is olyan fontos mint én, és sok esetben akár többet is tud, mint én - akkor is ha ő csak 28 éves, én meg 57. Kialakul egy egyensúly, amit végülis az egész életünkben el akarunk érni és meg akarunk tartani.



Az együttzenélések közül melyek voltak a legemlékezetesebbek?

- A Vents d'Est Keleti szél szabad együttest emelném ki, ez erős volt eddig is és most is az, utolsó koncertünk januárban volt és még vannak terveink. Állandóan kísérletezünk, rengeteg zenészt meghívtunk a világból a chanson énekestől a kortárs zenészig. Több száz ember játszott velünk a 20 év alatt – ez valójában egy nagy műhely.

És ott vannak a véletlen találkozások, egyszer találkoztam egy argentin gitárossal Törökországban egy öltözőben, elkezdtünk zenélni és tartottunk pár koncertet, de előtte soha nem próbáltunk, csak játszottunk és senki nem vette észre, hogy mi improvizálunk.

Nekem az a szerencsém, hogy mindig a legjobb zenészekkel találkozom, és amit alkotok a zenében, az az átlagos embernek szól, aki hozzájut, az szereti. A csíkszeredai koncerten nagyon nehéz zenét játszottunk Kobzos Kiss Tamással, normálisan egy ilyen koncert rétegkoncert, trubadúr énekeket adtunk elő okszitán nyelven, a Mikó-vár udvara mégis tele volt. Mindez annak köszönhető, hogy az egész nagyon természetes és él, és ez közvetlenül átmegy az emberek szívébe és fülébe.

Bárhová elmegy, ahova elhívják zenélni?

- Ha utazom, azt csak azért teszem, mert zenélni megyek és találkozni emberekkel. Soha nem voltam turista és nem is tudnék az lenni, ha egy múzeumba megyek, akkor is azért megyek, mert fontosabb az ember, aki odavisz, mint a múzeum maga: a kapcsolat fontosabb, mint a múzeum. A tájat akkor érzékelem, ha emberekkel látom, egyedül lehet szép az a táj, de annyira nem érdekel. Nem mennék sehova, ha nem lennének a találkozási lehetőségek. Amikor nem zenélek, akkor pedig otthon maradok Provence-ban a kis falumban, és a folyón hajókázom.



Hogyan alakítja ki a kapcsolatot a közönséggel?

- Én mindig szabad próbálok lenni a színpadon. A különzenélésben nagyon fontos az imidzs, és én mindig játszom az imidzsemmel. Idővel az emberek elfogadják ezt, és azért szeretik a zenémet, mert mindig más. Például ott van Picasso, aki mindig újat alkotott, pedig róla nem lehet azt mondani, hogy nincs stílusa, de neki fontosabb volt mindig a keresés, mintsem a reprodukálás. De ott van Botero, aki évekig ugyanazt festette, és amikor fény derült az amerikai katonák embertelen cselekedeteire Irakban, megfestette az Abu Ghraib sorozatot, és ezek már nem voltak hasonlatosak az előző munkáihoz, elindult egy kreatív úton, mert volt mondanivalója.

A művészetben mindig tudni kell, hogy hol az út. Aki ismeri a zenémet, akkor is felismeri, ha arabok, kubaiak vagy kanadaiak játsszák, mert olyan zenei világot alakítottam ki, amely mögött van egy sajátos stílus.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS