2019. november 19. keddErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az erkölcs sem alszik (?)

Gyenge Zsolt 2003. augusztus 21. 14:49, utolsó frissítés: 14:48

#b#[filmszemle]#/b# A megzavart (ön)tudat viselkedése rendkívül érdekelheti Cristopher Nolant. A nagy fesztiválsikereket megért #i#Memento#/i# után legújabb filmjében a valóság álmatlanság által okozott torzulásait fürkészi.





Olyan szélsőséges helyzetekben, mint az amnézia vagy az álmatlanságból fakadó kimerültség, a valóság és annak érzékelése között eltérés jelentkezhet. Cristopher Nolan két legutóbbi filmjében ezt az öntudatot elbizonytalanító területet próbálja felderíteni: a Memento főhősének valamilyen oknál fogva csak nagyon rövid távú, néhány óráig tartó memóriája van, az Insomnia los angelesi detektívje pedig az alaszkai fehér éjszakák miatt álmatlansággal küszködik.

Wil Dormer szokatlanul dolgozik, gyakran torzítja a Wil Dormer szokatlanul dolgozik, gyakran torzítja a "valóságot" (Al Pacino)


A valóság és az észlelő (tév)képzeteinek szembesülése tragikus következményekkel jár, az egyén egyre kevésbé képes kordában tartani cselekedeteit, és a megszokott mércével meghozni döntéseit. Ezt a gondolati hátteret tekintve kísértetiesen hasonlít a rendező két filmje. A Memento azonban különösen nagy port kavart leleményes forgatókönyvével, amelyben visszafele meséli el a csavaros történetet, így idézve fel a nézőben az amnéziás főszereplő valóságérzékelését: a film alatt mi sem tudjuk soha, hogy mi történt az éppen látható jelenet előtt.


Az Insomnia nagy költségvetésű produkció – és egy 1997-es norvég film remake-je – ahol nem engedhetők meg hasonló erejű történetszerkesztési bravúrok. Ebben az esetben a különleges ízt az adja, hogy érdekesen összecseng a detektív munkamódszere és az álmatlanság által létrehozott világ. Wil Dormer szokatlanul dolgozik, gyakran torzítja a “valóságot”, hogy ezáltal félrevezesse a tettest: jeleneteket rendez meg, álhíreket juttat el a sajtónak. Egyszóval kézben tartja, uralja és irányítja az általa jól ismert világot. Alaszkába érve azonban szokatlan környezetbe kerül, ahol az élet ritmusának egyik megkérdőjelezhetetlennek hitt alappillére – az éjszaka és a nappal váltakozása – függesztődik fel. A felhalmozódó kialvatlanság miatt egyre kevésbé képes átlátni az eléje kerülő világot, elmosódnak a határok a jelenben érzékelt jelenségek, az emlékképek és az elképzelt jelenetek között.

...most jóságos, halk hangján egy enyhén bomlott elméjű, de hidegvérű gyilkos szólal meg (Robin Williams)...most jóságos, halk hangján egy enyhén bomlott elméjű, de hidegvérű gyilkos szólal meg (Robin Williams)


Nolan ennek az állapotnak a jelzésére hosszabb-rövidebb időre bevillanó flaschbackeket használja, különösen érdekesek ebből a szempontból a detektív éjszakai “alvásainak” a jelenetei. Sajnos azonban ez a fajta ábrázolás nem koherens, nem határozza meg az egész filmet, hanem – ahogy az egy jól fésült, korrekt amerikai forgatókönyvhöz illik – pontosan elválasztódnak az akció, a cselekmény lebonyolítását célzó, és a lelkiállapot, az érzelmek ábrázolására szolgáló jelenetek.

A film mindezek ellenére magasan kiemelkedik az amerikai átlagthrillerek közül, elsősorban a remek dialógusoknak és alakításoknak köszönhetően. Al Pacino minimális eszköztárral jeleníti meg a nem éppen feddhetetlen erkölcsű, de vidéken a sztárszerepet szívesen vállaló, enyhén hiú, fokozatosan ki- és lemerülő detektívet; érdemes figyelni, ahogy a film előrehaladtával fokozatosan mélyülnek az árkok a színész amúgy is meglehetősen markáns arcán.

Szabad-e egy gyilkost futni hagynia, hogy ezáltal hírneve érintetlen maradjon? (Al Pacino és Robin Williams) Szabad-e egy gyilkost futni hagynia, hogy ezáltal hírneve érintetlen maradjon? (Al Pacino és Robin Williams)


Robin Williams pedig ha lehet még ennél is nagyobbat alakít a gyilkos szerepében. A tőle hosszú ideje megszokott aranyszívű, kedves, enyhén félszeg és túlontúl nyálas figurák helyett most jóságos, halk hangján egy enyhén bomlott elméjű, de hidegvérű gyilkos szólal meg. Mesteri a jelenet, mikor rendkívüli nyugalommal magyarázza a hibán rajtakapott, és időnként még vele is keménykedő rendőrnek, hogy miért közös érdekük összefogni.

A film – meglehetősen didaktikusan – morális kérdéseket is boncolgat, mikor a legvégsőkig feszíti Dormer “a cél szentesíti az eszközt” elvét. A rendőr ugyanis korábbi ügyei során az általa biztosan bűnösnek érzett gyilkos elítéltetése érdekében nem átallott álbizonyítékokat kreálni. Ezúttal azonban, az álmatlanság által megzavart lelkiállapotban a morális pragmatizmussal kell szembesülnie: szabad-e egy gyilkost futni hagynia, hogy ezáltal hírneve érintetlen maradjon, s így az általa börtönbe juttatott sok-sok gyilkos rács mögött maradhasson.

...a film előrehaladtával fokozatosan mélyülnek az árkok a színész amúgy is meglehetősen markáns arcán (Al Pacino és Hillary Swank)...a film előrehaladtával fokozatosan mélyülnek az árkok a színész amúgy is meglehetősen markáns arcán (Al Pacino és Hillary Swank)


A választ a film érdekességének megőrzése érdekében nem árulhatjuk el, de felvetődik a probléma, hogy vajon a rendező nem kellett volna önmagát is hasonló morális kérdéssel szembesítse: szabad- és érdemes-e egy remek eredeti forgatókönyvek megírására képes filmesnek egy remake-hez folyamodnia? Szentesíti-e a cél az eszközt?


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS