Dance.movement.theater: orgiasztikus show, sztárparódia és létdráma
B. D. T. 2012. szeptember 16. 17:59, utolsó frissítés: 19:02Börtön a test, még ha időnként, eksztatikus pillanatainkban átjárhatókká válnak is a határok. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház fesztiváljának előadásaiba kóstoltunk bele.
Kezdetben volt a Nő, aztán a Nő és a Férfi, aztán sokasodtak és szaporodtak, kiváltak és elvegyültek, hogy ismét egyesüljenek egy kozmikus energia teremtő erejében. A test és az érzékek ünneplése Az ezeregyéjszaka virágai: címét az arab világ erotikus történetgyűjteménye és a Korán ihlette.
Az elején a racionális, vagy legalábbis epikus történetkezeléshez szokott néző még megpróbálja felismerni, sőt felismerni véli az Ezeregyéjszaka meséinek megfelelő jeleneteket, aztán feladja, és átengedi magát a látványnak.
Bozsik Yvette társulata a gyergyószentmiklósi dance.movement.theater fesztivál szombati napján igazi showt csinált. A pontos és kidolgozott koreográfia, a táncosok összehangolt mozgása, a kvázi díszletmentes színpadi tér arra szolgált, hogy egy pillanatig se kalandozzunk félre, de kapcsoljuk ki a rációt. Hipnotizáltan és bódultan hagyjuk magunkat belefeledkezni.
Az előadás első felében szinte bizonyosra véltem, hogy a kalifa hűtlen, rabszolgákkal és rabszolgalányokkal orgiázó feleségének története kezd kibomlani a színpadon: féltékenység, rivalizálás, hatalmi viszonyok, erőszak, a párkapcsolatok többezer éve hasonló dinamika szerinti őstörténete. Seherezádét is felfedezni véltem, aki a mese erejével szelíd konkvisztádorként hódítja meg végül a nőgyűlölő kalifát.
Ám ebben a kortárs táncelőadásban sokkal mélyebb és általánosabb archetípusok és motívumok jelenítődnek meg, mint egy konkrét történet szereplői. A testével ösztönösen egységben élő Nő álomszerűen átéli a lehetséges szerepeit, egyszercsak hatalmas, aztán alávetetté válik. Mindvégig a férfiakkal van interakcióban, hozzájuk képest határozza meg saját korlátait, aztán a legvégén, mikor egyedül marad, találja meg igazi önmagát.
A háttérben eközben mindvégig rácsok láthatók: talán hogy emlékeztessenek, börtön a test, még ha időnként, eksztatikus pillanatainkban átjárhatókká válnak is a határok.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház szervezésében szeptember 12-16. között zajló fesztiválra magyarországi, romániai és nemzetközi produkciók kaptak meghívást. A szombati nap három előadása közül csak Az ezeregyéjszaka virágai volt nagyszínpadi produkció, a többi stúdióelőadás, így, ahogy az már lenni szokott, több érdeklődő nem tudott bejutni a kis férőhelyes előadásokra.
>> Nézd meg videótudósításainkat a fesztivál korábbi előadásairól! >>
Az előadások közötti fél-, vagy akár közel egyórás szünetekben a fesztiválközönség ellepi a Figura büféjét és nyárikertjét, cseveg, kávézik, borozik. Ha az elején kissé elriasztó is a helyszínül szolgáló szocreál negyed miliője, ez egy igazán hangulatos kisvárosi fesztivál.
Sergiu Matiş és Vlaicu Golcea közös produkciója, a Duet voltaképpen a mainstream könnyűzenei előadók és műfajok kliséit pécézi ki könnyed humorral. Megkapja a magáét a grunge, a hiphop, a soul, a metál, sőt az opera is. A zene eközben elég jó, valóban bulis, az énekes hangja is rendben van, az egész „koncert” akár igazi is lehetne. Kell némi háttértudás az aktuális könnyűzenei trendekről, sztárokról és előadókról, hogy igazán értsük a poénokat, de a produkció paródia mivolta mindenki számára azonnal világos volt.
A showbiz görbe tükrében a showman egy önimádó pojáca, aki nem tud kilépni a divat és megszokás által diktált kényszeres koreográfiából. Ilyen szempontból nagyjából minden koncert ugyanolyanná válik: a felkonferálás, a mesterkélt, színpadias („mély átéléssel”) előadásmód, az akrobatikusnak szánt, de sokszor nevetséges „mutatványok” székkel, mikrofonnal, ruhadarabokkal.
A sztár ugyanakkor lelepleződik, mint az eredetieskedés rabja, aki, vesztére, a show olyan elemeit igyekszik „eredetiesíteni”, amelyek voltaképpen jelentéktelenek, és semmit nem tesznek hozzá az összképhez. Olyan részletekre figyel, amelyek csak számára bírnak – ha bírnak – jelentőséggel, és alapvetően külsőségek. Ebben a „minekvan” kategóriában különdíjat érdemel, hogy a zenész szájában világító zöld pengető ugyanolyan árnyalatú volt, mint az énekes pólója.
Siető pakolás, idegesítő csörömpölés, zakatolás hangjaival kezdődik a Méhcsípés című előadás (Kobez – Center Memoire du Corps). A szereplők földönfutók: állandóan költöznek, nincs saját állandó otthonuk, és ez az „állandó ideiglenesség” tönkreteszi őket. Az ember idegen helyen fokozottan figyel a külvilág zajaira, kiélesednek érzékei, próbálja felmérni a terepet, analizálni a hangokat: kopogó cipősarkak, guruló bőröndök, minden lépésnél megcsörrenő csomagok, csepegő csapok. Ha pedig állandóan erre kényszerül, egy idő után mindez felőrli.
Az erősödő és egyre idegesítőbb, kikapcsolhatatlan zaj őrjítő: artikulálatlan üvöltést vált ki vagy egymásnak ugrasztja az áldozatokat. Előttünk pereg le az életük, az éjszakáik, ahogy forgolódnak és keresik a helyüket, mindig más és más pozícióban, és sehogy sem sikerül megtalálni a legkényelmesebbet. Összebújnak és szétugranak, elfordulnak egymástól, az ágy közös lesz, a párna nem, hatalmas hegyek és nagy folyók választják szét kettőjüket, és mégis egymáshoz tartoznak, végzetszerűen, kétségbeesetten, miközben idegeik húrját nyúzza szét a külvilág.
Néha belefeledkeznek a mindennapi tevés-vevésbe, már-már boldogok: elfogalják magukat, fontoskodnak, rendezgetik tépázott életük kellékeit, pótcselekvésekbe menekülnek. Aztán veszekednek, kiabálnak, egymásra zudítják minden keserűségüket. Hátborzongató otthontalanságukban mégis csupán egyetlen biztos pont van: otthonuk egy földdel teli, közös bőrönd, életfogytiglani szövetségük jelképe.
A költészet metaforái és az egzisztencializmus terminológiája segíthet szavakba önteni ezt a léttapasztalatot: a Trapéz és korlát című Pilinszky-vers – mint sifrír-kód ehhez a táncszínházi produkcióhoz – felmutatásával ér véget az előadás.