2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A meglőtt tigris már nem töri össze a nippeket

R. T. - S. B. 2012. november 18. 14:37, utolsó frissítés: 14:37

A Temps d’Images második felében egészen konkrét, időben és térben is jól beazonosítható valós eseményeket dolgoztak fel. Mi köze lehet Antigonénak egy szíven lőtt kamaszhoz?


A Temps d’Images fesztivál előadásai témáikat tekintve mindig frissek, sokszor a mindennapokra reflektálnak, vagy a jelenkor legégetőbb problémáit viszik színpadra. A fesztivál második felében viszont már egészen konkrét, időben és térben is jól beazonosítható valós események feldolgozásai kerültek a közönség elé.

Gianina Cărbunariunak volt néhány emlékezetes rendezése (Verespatak fizikai és politikai vonalon, X milliméter Y kilométerből), amelyek a közelmúlt napjainkra is kiható problémáit dolgozzák fel. A szebeni tigris története ennél is frissebb. A valódi sztori rövid és egyszerű: 2011 decemberében a nagyszebeni állatkertből megszökött egy tigris, akit a hatóságok néhány órán belül lelőttek.



Az előzetes ígérete szerint az előadás ennek a néhány órának a történetét mutatná be, a tigris „szemszögén” keresztül. Ehhez képest Mihaela, a tigris

inkább csak ürügy arra,

hogy a fennálló társadalmi viszonyokat, különböző társadalmi rétegek egy-egy életképét bemutassa: megszólalnak egészségügyi szeszt vedelő csövesek, jómunkás taxisofőr, újgazdag sznobok, magányosan élő kisnyugdíjas, akiket a szökés után „meglátogatott”.

Az előadásban a díszlet a leginkább kiemelkedő: temérdek nipp sorakozik asztalokon, hogy aztán ezekből alakuljon ki a város és annak lakossága, mintegy makettként. A három színész ezek között járkál, és élőben filmezik, vetítik ki saját előadásukat, amely tévének adott nyilatkozat és sokszor burleszkes megnyilvánulás keveréke. Elbeszéléseikből egy olyan (társadalmi) városkép rajzolódik ki, amely nemcsak Nagyszebenre, hanem szinte bármelyik, kicsit is jobban álló erdélyi városra érvényes lehet, és még ismerős is: egészében ósdi, giccs, de amire ügyelünk,


nehogy egy jöttment tigris összetörje.

A SubPământ szintén nagyon aktuális, kvázi-elfeledett, de erősen ható témával dolgozik: monológokból összefűzve alakít ki társadalmi keresztmetszetet a Zsil-völgyi bányászokról és családtagjaikról. Egy élő múzeumon kalauzolnak végig, mint azt a prológusukban ki is jelentik, ahol a kiállításra kerülő reprezentatív személyiségekké mesterien lényegül át a négy fiatal színész.

Így ismerhetjük meg az öregasszonyt, aki még a király idejében költözött a völgybe és el-elkalandozó történeteiből kiderül, hogy annak idején volt a legjobb neki. Vagy a tutyimutyi bányamentőt, aki borzasztóbbnál borzasztóbb baleseteket ecsetel, de

élve még senkit sem hozott ki a föld alól.

A fast foodnak titulált vendéglőcske tulajdonosa bányászfeleség, aki optimizmusát bizonyítja, vállalkozik, bár nehéz; beteg férjét ápolja, külföldön is dolgozott, ő nem adja fel, és nem csügged el.



A tárna végében, a szénfal mellett mesél a Moldovából elszármazott bányász, vicces figura: bár alig van túl a negyvenen, a nyugdíjra hajt, barátai unszolása és példája ellenére sem megy el, ő kivárja, eddig is boldogult, ezután is fog, mert ő úgyis mindig tudja, mi a dörgés. Fájdalmas duett a biztonsági őr és a széntolvaj cigányasszony párhuzamos monológja – egyik oldalon a lopni és lopni hagyni, a meghunyászkodó őr komikuma versus a nyomor szélén élő, mégis dolgozni akaró nő tragédiája.

A Horizontra, tengerszint alatti 200 méterre kísérjük el a nyugdíjazás előtt álló bányászt, a helyi nótafát, aki elmondja, hogyan telefonáltak „Miron mesternek” és ők mentek Bukarestbe rendet tenni, mert hát

„ilyen a bányász, mint a birka,

magától semmit nem tesz, csak ha mondják neki...”.



galeria_8955.jpg
A szebeni tigris. Fotók: Sebők Botond
galeria_8956.jpg
galeria_8957.jpg
galeria_8958.jpg
galeria_8959.jpg
galeria_8960.jpg
SubPământ


A zárójelenetben a jövő naiv képe kerül elő, a gyerekek üzennek a polgármesternek, és ez, valamint a közbeiktatott zenés betétek csak kilógnak az előadás jól megteremtett keserű humorú összképéből. Bár a szimbolikus díszlet találó, mégis zavaróan hiányoztak a vizuális elemek az előadásból, és a színtér két oldalára kivetített két tájkép is megelevenedhetett volna, helyettük egy videómontázs kiegészítené a túlnyomóan verbális előadást.

A Temps d’Images „lutrirészének” idén egyetlen, ténylegesen vesztes húzása az Alexis. Egy görög tragédia című előadás volt. A téma nagyon ígéretes, főleg, mert a véletlen szolgáltatta: a fiatal színészek újraértelmezett Antigonéjukhoz akarnak anyagot gyűjteni, de a görögországi zavargások kellős közepébe csöppennek. Athénban a rendőrök ekkor ölik meg a 15 éves Alekszandrosz Grigoropuloszt, különösebb ok nélkül, így a túlkapások és a kétségbeesett harcok mártír-szimbólumává válik.



A fiatal olasz társulat azonban mintha nem tudta volna eldönteni, mivel is foglalkozzék, Antigonéval, vagy a valósággal.

Felsejlik valami párhuzamféle

a mellbe lőtt, majd órákig az utcán heverő fiú és Polüneikész között, akinek Kreón megtiltotta az eltemetését, de ezen túl a riportszerű videók, elbeszélések, a drámaelméleti megjegyzések és a dráma eredeti szövegének részletei nem alkotnak összefüggő előadást, nincs valódi kapcsolat, pedig nagyon kézenfekvő lenne.

A társulat mintha nem is akart volna valódi társadalmi drámát ábrázolni, csak magára ölti a néhol anarchiába fulladó attitűdöt, jelszavakat, és ezt így, emésztetlenül a nézők arcába vágja. Nem igazán fontos a tüntetések oka, az elembertelenedés háttere, csak a tény, hogy léteznek, és aki nincs velünk, az ellenünk van. Ezt az érzést az előadás záró gesztusa is megerősítette: táncba hívták a közönséget, amelynek körülbelül a fele ment le a színpadra, hogy szigorúan, hangtalanul, de majdnem számonkérően szembenézzen az ülve maradottakkal. Ennek fényében egyáltalán nem hiteles a csendet megtörő megjegyzés: “köszönjük, hogy ilyen sokan vannak, akik ki szeretnének próbálni egy másik szemszöget is.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS