Fényjáték nélkül, zenei játékban csordultig
R. T. - G. L. 2012. december 05. 19:15, utolsó frissítés: 2012. december 06. 10:43A gyertyafényes előadás lehetősége is felmerült az Interferenciákon az áramproblémák miatt, de a végére egy zenés csemegével engeszteltek ki.
Teljes sötétségbe borult egy adott ponton a Kolozsvári Magyar Színház épülete a tegnapi előadás előtt. A súlyos áramellátási problémák miatt azt is rebesgették, gyertyafénynél nézzük majd meg a nagytermi előadást. Végül lett fény, de takarékoskodásból csupán tíz reflektorral játszották a szerbiai Illés próféta széke című darabot, pedig állítólag a világosításnak nagy szerepe lett volna benne.
Nem tudom, mi változott, mennyit dobott volna az előadáson a fényjáték, de a történetet, a színészi teljesítményt és egyáltalán az egész térkoncepciót
nem valószínű, hogy megmentette volna.
Azt sem tudom, a darab alapjául szolgáló regény hitelesen „magyarázza-e (és nem csak ábrázolja)” a boszniai háborút, a színpadon viszont egy nagyon előrelátható, eléggé olcsó fordulattal megspékelt útkeresési történet jelent meg csupán, teljesen egyértelmű áthallásokkal, zavaros jelképekkel.
A darab kezdetén hosszú percek alatt, nagyon statikus beszélgetésből tudjuk meg a sztorit: a főszereplő, Richard apja nem az volt, akit ő ismert, hanem egy szarajevói zsidó, akit a második világháborúban egy feljelentés nyomán letartóztattak és lágerbe hurcoltak. Az ő keresésére indul Szarajevóba, az apa-keresés persze identitáskeresésbe is átmegy, zsidóságának lényegét is keresi, miközben teljesen véletlenül beleül Illés próféta székébe, ahol a körülmetéléseket végzik. A boszniai háború kellős közepébe érkezik, ahonnan a bécsi televíziónak tudósít, és egy „sztori” közepette beleszeret egy fiatal színésznőbe. A helyi barátai végül megszerzik az információt: az apa él, és még címet is kap hozzá. Kiderül azonban, hogy szerelme, Alma apjáról van szó, tehát féltestvérek.
A történet végén mindenki meghal
– ez nem egy leegyszerűsített összefoglalás, a háború vagy az annak tragikus metaforájaként megjelenő szerelmi történet mindenkit tönkretesz. A regény szerzője, Igor Stiks valódi görög tragédiába foglalta a háborút, a színpadon ez viszont a rengeteg narrációval, helyenként önnarrációval, a minimális mozgással, képiséggel egyáltalán nem ütött.
***
Nem úgy az este másik előadása, amelyet kétszer is megnézhetett a kolozsvári közönség. A Georg Büchner és Alban Berg nyomán készült Wozzeck a zeneiség finom játéka, általa jön létre az előadás, és tulajdonképpen az is működteti a darabot. Az idei Interferenciák programjából szinte kihagyhatatlan a berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz színház előadása. A Márton Dávid rendezte darabban
a különböző zajok, zörejek, ritmusok és eltérő stílusú dallamok mesélik el a történetet.
A rendező szöveg amúgy is meglévő zeneiségét használja ki, s játszik egy kicsit. Olyan, mint egy stílusgyakorlat. Élénken, komótosan és őrjöngve is elő lehet adni ugyanazt a szöveget, s pont ez a különbség hozza működésbe a darabot. Az emberi érzések és gondolatok a zene által jutnak kifejezésre, már-már olyan, mintha a szöveg csak másodlagos lenne.
A zenétől pedig egy pillanatra sem szakadunk el, egyszerűen nem hagyják. Itt minden a zeneiségről szól, még a díszlet is: előtérben a popsztárok kifutóira emlékeztető színpaddal, mögötte pedig a hangstúdióval. Elöl Marie nyitott színpada, mögötte pedig Woyzeck zárt stúdiója: a feszültség egyértelmű, a végkifejlet pedig ismert a drámából és az operából.
Azt hihetnénk, hogy a különböző stílusban elhangzó dalok - a klasszikustól egészen a dzsesszig -, ritmusok és hangok megbontják az egységet, széttartó lesz az előadás, de az összkép sokkal kompaktabb, egészebb. Nem teremtődik meg a klasszikus opera világa, de ez egy pillanatra sem zavar, mert valami sokkal élőbbet és vibrálóbbat látunk.