2019. november 20. szerdaJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Paradicsomos provokáció és formabontó Figaro az Interferenciákon

G. L. 2012. december 11. 10:02, utolsó frissítés: 10:04

Egy kivételével szinte csak tökéletes előadásokat láttunk a hétvégén, s már most tudjuk, hogy ott akarunk lenni az egyre jobb fesztivál következő kiadásán.


Magas drótkerítés és néhány szék. Ennyi az egész díszlet az izraeli Habima Nemzeti Színház Az ígéret földje c. előadásán. Egyszerű, de nem is kellene több, hiszen csak elvonná a figyelmünket a lényegről: az emberi történetekről.

Három szudáni háborús menekült története elevenedik meg: a 13 éves kislányé, aki több mint egy éve nem látta az apját, de illegális bevándorlóként folyamatosan menekülniük kell az anyjával; a munkavállalói engedélyét igénylő fiatal férfié; illetve az Izrael felé tartó fiúé, akinek a szeme láttára ölték meg az apját egy tál lencséért. A történeteiket bemutató szkeccsek közbe pedig kétszer a „befogadó” izraeli polgárok véleményét is megtudjuk a jelenségről.

A már-már dokumentaristának ható előadásból lényegében csak egyetlen dolog hiányzott: az izgalom. Egyszerűen nem volt íve a produkciónak. Bár az egymás mellé helyezett történetek lényegében a jelenség minden mozzanatát megmutatták, de

inkább tűnt kusza fércműnek, mint szigorúan felépített előadásnak.


Az elején még megkönnyezzük, amikor kivégzik a srác apját, de utána egyre monotonabbá, vontatottabbá vált az előadás, és a végén már az óránkat figyeljük. Megragadt a kezdeti szinten, bemutatta az eseményeket, de nem jutott egyről a kettőre. Így Az ígéret földje csak egy gyenge próbálkozás marad.

Fotó: Biró IstvánFotó: Biró István


Nem úgy a szombati nap második előadása, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András rendezte Turbó Paradiso c. produkciója. Úgy volt együtt a véresen komoly és a harsányan nevetős, hogy nem oltották ki egymást, inkább sokkal emberibbé tették az előadást. Játék az egész, mint az elején felpumpált gumibaba. A katonák különböző szexuális játékai megdöbbentőek – sokszor viccesek –, de a szerepek - a megalázó és megalázott -, felcserélése miatt egyszerre emberiek. Mint ahogy az is, amikor a megerőszakolásukat elmesélő nők elkezdik egymást túllicitálni. Nincsenek abszolút jók,

nem véletlenül "kasztrálják" az angyalt a darab vége felé.

Próbatételként pedig mi is megkapjuk a paradicsomunkat, akarjuk vagy nem megdobni vele a fehérbe öltözött szereplőket, akik biztosítanak, hogy nem fog nekik fájni. Jobbnak tartjuk magunkat annál, hogy megtegyük, vagy inkább bizonyítsuk embervoltunkat, hogy mi sem vagyunk különbek? Megtapasztaljuk az emberi ösztöneink felébredését, hogy dobjunk, megcsúfoljunk, megalázzunk, fájdalmat okozzunk egy másik embernek, vagy a jólneveltségünk, a lelkünk győz?



Egy jól felépített, kifejezetten erős előadást láttunk, pazar színészi játékkal, amelynek viszont egy kicsit "maszatos" lett a vége. A paradicsomos szembesítés inkább tűnt felszabadult népünnepélynek – amire a kifejezetten vidám dallam is rájátszik –, mint a saját emberségünkre való ráeszmélésnek, a végig pontos előadás talán csak itt csúszott meg egy kicsit, de csak nagyon kicsit.

Az Interferenciák utolsó előadását vasárnap este játszotta a Prágai Nemzeti Színház. Egy őrült nap, avagy Figaro házassága Michal Dočekal rendezésében túllép a klasszikus, mindenki által ismert művön. Mind zeneileg – az opera dallamai csak nyomokban fedezhetők fel, és simán belefér egy rockosabb dob- és gitárszóló is –, mind szövegben módosítanak rajta, de mégis úgy éreztük, hogy a folyamat nem volt teljes. Mintha egy köztes állapotot láttunk volna, amely még szorosan kapcsolódik az alapműhöz, de már egyértelműen kifejezi szándékát, hogy szakítani akar vele.

Érezzük a mondanivalóját, ahogy próbálja a jelenre adaptálni a régi történetet, kísérletezik a jelenre való reflektálással – a pénz, a hatalom és az egyenlőtlenségek kérdéseiben –, de nem tud felszabadulni, s ezért nem üt.

Bár formabontó, de mégis izzadságszagú Figarót látunk


amelyben vannak olyan részek, amelyeket mintha csak erőszakkal belegyömöszöltek volna.

Fotó: huntheater.ro/intreferenciakFotó: huntheater.ro/intreferenciak


A díszlet egyszerű: egy négyzet alakú dobogó, székekkel körülvéve, a jelmezek pompásak - bár stílusukban nem találnak a díszlethez -, és a színészi játék élvezetes. Kitűnő befejezése, egy nem mindig tökéletes, de egyre fejlődő fesztiválnak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS