Holy Motors: beszélő limók és Eva Mendes burkában
Veres Szilárd 2012. december 13. 09:54, utolsó frissítés: 13:13Leos Carax szürrealizmust sem nélkülöző új filmje elemi erővel hat, és kétségek között hagyja a nézőt: mesterművet vagy önkényes celluloidmaszturbációt látott.
Leos Carax közel tizenhárom éves pihenőjét megszakítva visszatért a nagyjátékfilmekhez, és új filmjével akkorát csapott oda a filmvilágnak, hogy mindenkit szó nélkül hagyott. A szürrealizmust sem nélkülöző új filmje ugyanis olyan elemi erővel hat, hogy függetlenül attól, tetszik-e a film vagy sem, ember legyen a talpán, akinek a végén nem marad tátva a szája. Valósággal
képtelenség felkészülni erre a mozgóképes őrületre.
A Holy Motors ugyanis nem csak az év, de talán az utóbbi évek egyik legfurább, legkülönlegesebb, és legújszerűbb agymenése, amely 10 percenként eléri, hogy az állad a bokádat verdesse. Akad minden, a szenvedő Jézust megörökítő festmények paródiájától - álló farkú csatornalénnyel és burkába bújtatott Eva Mendes-zel (hatalmas riszpekt neki, hogy bevállalta ezt a filmet) – egészen az egymással kedélyesen társalgó limuzinokig.
Egyfajta fura szkeccsfilm, egymástól – olykor műfajban is – teljesen eltérő epizódokból áll össze, melyekben az egyetlen közös pont Monsieur Oscar, limuzinja, illetve limuzinjának sofőrje. Oscar minden nap „találkozókra” siet, (ezen a napon, amibe becsöppentünk, éppen kilencre), és mindegyikre más alakot, mi több, más személyiséget, más életet is ölt. Így lesz lepukkant koldusnő, őrült csatornalény, haldokló, vagy éppen lányáért aggódó családapa.
És az sem ritka, hogy valamelyik ilyen találkozón meghal, aztán a következő találkozóra már teljesen ép bőrrel siet tovább. A film ugyanis nagyon ügyesen egyensúlyoz a képzelet és a valóság hajszálvékony határmezsgyéjén, olykor a szürrealizmust sem mellőzve,
mindezt nyakon öntve Carax teljesen beteg humorával.
De ugyanakkor képes magából is viccet faragni, fricskázva saját filmjét is. Egy jelenetben ugyanis a Tokyo! című szkeccsfilmben már feltűnt, Raszputyin külsejű, undorító csatornalény, Monsieur Merde (avagy Kaki Úr) egy fotózásra beszabadulva leharapja a fotóssegéd ujját, majd elrabolja az ünnepelt topmodellt. A híres fotós pedig eközben önkívületi állapotban követi gépével, azt skandálva, hogy „Mennyire furcsa, mennyire zseniális!”.
És hát végül is a legtöbb, a filmet méltató kritikus tényleg így reagált a filmre, és a francia rendező számított is rá, hogy ez lesz a reakció. Ezzel pedig gúnyt űz filmjéből és a filmjét éltető kritikákból is. De ezen túl számtalan más filmet is megidéz, olykor ki is figurázva őket. Egy hatalmas, képtelen ötletfelhő, egymástól teljesen eltérő építőkockákból összerakva, a legkülönösebb pedig, hogy mindez működik, mi több, egy teljes egésszé áll össze.
Teljesen szokatlan stílusa miatt nem egyszerű értelmezni
és éppen ezért sokak számára erősen blöff-szagúvá válik, ami miatt valóban megosztja a nézőket. Az egyik része mesterműnek tartja, míg a másik önkényes celluloidmaszturbációnak. Ugyanakkor a film, ha nem is egyszerűen, de végül is értelmezhető: egy színészről szól, aki szerepről-szerepre bújik bele más és más emberek bőrébe.
Carax az ezelőtti filmjét, a Pola X-et leszámítva mindegyikben együtt dolgozott a furcsa fizimiskával megáldott, végtelenül karakteres Denis Lavanttal, aki egyfajta múzsájának is tekinthető. Ebben a gondolatrendben pedig a Holy Motors egyfajta vezeklés lehet Lavant felé a Pola X miatt, hiszen most ráírt egy egész filmet. Ugyanis a teljes mű Lavant jutalomjátéka, aki epizódonként más-más karaktert formálhat meg, és mivel ezek rá lettek szabva, valósággal lubickolhat bennük.
A Holy Motors összességében teljesen őrült, bizarr ötletmassza, szokatlan, markáns, egyedi stílussal és humorral. Nem csak az év legfurább és legbátrabb, de egyben az egyik legjobb filmje is. Különc mozi, amely befészkeli magát az ember agyába. Kétségtelenül különleges és maradandó élmény – az már persze a nézőtől függ, hogy ez pozitív vagy negatív értelemben értendő.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!