Tarantino Unchanged
Veres Szilárd 2013. január 21. 14:12, utolsó frissítés: 2013. január 22. 12:17Tarantino továbbra sem hajlandó mellényúlni és megbontani eddigi közel hibátlan életművét. A tipikus sablonjait is képes újra friss élettel megtölteni, hogy sokadszorra se legyen unalmas vagy önismétlő.
Csak kevés kiváltságosnak adatik meg a filmrendezők, meg főleg a forgatókönyvírók közt, hogy az idő múlásával nem kezd el kopni tehetsége, és konstans módon készíti az újabb és újabb zseniális műveket, anélkül, hogy úgy igazán megremegne a keze. Quentin Tarantino is ilyen, legújabb filmjével, a Django Unchaineddel is bizonyítja mindezt, mert bár változott az évek során, sokkal inkább nevezhetjük nemesedésnek, mintsem gyengülésnek.
Amerika déli részén járunk a polgárháború előtt, amikor a feketék még álmodni sem mertek a jogaikról. Django is csak egy fekete rabszolga, mindaddig, amíg találkozik egy német fogorvos-fejvadásszal, Dr. King Schultz-szal, aki felajánlja, hogy ha segít neki a fejvadászatban, felszabadítja, sőt, segít megtalálni és kiszabadítani Django rabszolga feleségét, Broomhildat is.
Kissé gondban van az egyszeri kritikus, amikor egy új Tarantino-filmről kell írnia, hisz aki olvasni fogja, jó eséllyel látott már legalább egy filmet a mestertől, és pontosan tudja, mire számíthat majd. Tulajdonképpen csak megerősítésre vár, hogy ezúttal sem hibázott kedvenc ex-tékás fenegyerekünk. Ha meg már látta is a filmet, akkor csak a saját véleményének megerősítését várja el a cikktől. Nehéz megfelelni, mert szinte már minden közhelynek számít vele kapcsolatban...
A történet mozgatórugója ismét csak az, mint ami a legtöbb filmjének az alapmotívuma, vagyis a bosszú, és ha zsánert kellene mondani, annyit lehetne, hogy valódi „Tarantino-film”, hisz nála sosem az a film, mint aminek elsőre látszik. A választott műfaj kritériumait tökéletesen abszolválja, egy halom főhajtást is kapunk felé, de ha a mélyére ásunk, a mostani filmje sem tekinthető 100%-ig színtiszta westernnek.
Ez a tendencia valahol a Kill Bill második felével kezdődött. Az első még wuxia volt, a második fele viszont sokkal inkább western. A Becstelen brigantyk is western volt a maga módján, de akár ott, itt is meg van keverve. Western ugyan, de azért sokkal inkább blaxploitation a Django Unchained, mondhatni egy western környezetbe bújtatott „fekete bosszú B-film”, egy Amistadba bújtatott Sweet Sweetback’s Baadasssss Song.
A film igazi főszereplője ugyanakkor egészen a végéig nem Django. Dr. King Schultz az, aki előre viszi a sztorit, Django csak sodródik a laza, dörzsölt, stílusos német fejvadász mellett, aki egyfajta mentor szerepet tölt be. Christoph Waltznak igazi jutalomjáték ez, karaktere nagyon hasonlít ugyanakkor Hans Landara, csak míg a zsidóvadásznak nem voltak elvei, a doktornak vannak. Meg ezúttal a jó oldalon is harcol.
Hála neki ugyanis végül megszületik a legenda, a felszabadított fekete férfié, akinek gyorsabban és pontosabban jár a keze, mint bárki másnak, és könyörtelenül levadássza a gonosz, aljas fehér ÉS fekete embereket. És itt jön a képbe (a minden bizonnyal a The Boondocks című rajzfilmsorozat Rumli bátya nevű karakteréről mintázott) rasszista fekete, Stephen, a tipikus „Tamás bátya”.
A fekete, aki utálja a feketéket, és már-már undorító és nevetséges módon, csontig benyal fehér urának, miközben peckesen kakaskodik a szemétdombján. Az egész filmnek plusz dimenziót ad a karaktere, Samuel L. Jackson pedig élete alakítását hozza, gyomorforgató és megvetendő egyszerre. Leonardo DiCaprio zseniális főgonoszával pedig pont olyan jól működő párost alkotnak, mint Dr. Schultz és Django, természetesen egyfajta ellenpárt képezve.
DiCaprio fantasztikus negatív karakterként, pont annyira játssza túl szerepét, amennyire azt a Tarantino-univerzum megköveteli, annál egy dekányit se jobban. Amikor pedig rá kell ijeszteni a nézőre, akkor pedig félelmetesen ördögi. A három kiváló alakítás mellett ugyanakkor nem szabad lebecsülni Jamie Foxx kevésbé hálás címszerepét sem. Kerry Washingtoné viszont a leghálátlanabb szerep, ő csak szép és szenved.
Egy Tarantino-filmnél már-már közhelyszerű leírni az olyan erős pontokat, hogy zseniálisan van megírva és megrendezve, páratlan stílusérzékenység jellemzi, zseniális a feszültségkeltésben (de megnéznék már egy giallot tőle!), tele van érdekesebbnél-érdekesebb filmes utalásokkal, kikacsintásokkal (Franco Nero cameoja ikonikus), sziporkázó párbeszédekkel, vagy a filmzene hibátlanul volt összeválogatva. Szóval ezt gyorsan le is tudjuk most. Tarantino ezúttal sem okoz csalódást.
A filmzenéhez még annyit azért hozzátennék, hogy ami elsőre furán hangzott, a filmben hibátlanul működik, egy egységes hangulatot hoznak létre a dalok. Furcsa és meglepő, de bámulatosan jól illeszkedik egymáshoz a filmben Bacalov és Morricone western világa Rick Ross, vagy éppen 2 Pac gengszteres hip-hop világához. Kicsit sem bontja meg a hangulatot, az elsőre élesnek tűnő váltás a jelenetek közben nem érződnek erősnek.
Tarantino továbbra sem hajlandó mellényúlni és megbontani eddigi közel hibátlan életművét (a szerintem legrosszabbak, a Jackie Brown és a Death Proof is sokkal inkább legkevésbé jók, mindkettő szerethető), és a tipikus sablonjait is képes újra friss élettel megtölteni, hogy sokadszorra se legyen unalmas vagy önismétlő.