A valaha készült legjobb zombifilmek (16+)
Veres Szilárd 2013. április 24. 12:48, utolsó frissítés: 2013. április 25. 09:36Hollywood, miután részben az Alkonyat-szériának is köszönhetően, szabályosan kivéreztette a vámpírokat, ráunt már a vérszívókra, és az emberevő élőhalottakat ássa megint elő, elindítva egy újabb „zombireneszánszot”.
Az Eleven testek (Warm Bodies) sikerének hála megvan az Alkonyat-széria utódja is (ráadásul a zombirománc egészen jó is, ellentétben a kínosan rossz vámpírlámúrral), a Walking Dead képregények rekordszámmal kelnek el, a képregényt alapul vevő TV sorozat is szép nézettséggel fut, a nyáron pedig érkezik a zombiinváziós gigaprodukció, a Brad Pitt nevével fémjelzett Zombiháború (World War Z). Sőt, a Zombieland film alapján készülő sorozat is érkezik hamarosan. Nehéz nem észrevenni, hogy mindent elárasztanak az élőholtak. Ennek kapcsán összeszedtük a legjobb filmeket a témában, hogy kellő ismeretanyaggal fussatok neki a sokadik zombiinváziónak.
Az élőholtak éjszakája (Night of the Living Dead), 1968
A holtak kikelnek sírjaikból, és emberi agyra éhezve kezdenek invázióba. Az invázió elől hat ember egy házban kénytelen elbarikádozni magát, az összezártság pedig különös módon hat mindnyájukra: előjön belőlük mindaz, amit eddig elfojtottak, és a túlélés érdekében egyesek bármire képesek lesznek.
Minden zombifilm őse és hivatkozási pontja, amely túlmutat zsánerén, és maga A Zombifilm. Erőteljes képi világ, mesteri feszültségkeltés, elgondolkodtató sztori egy igazán odacsapós végkifejlettel. Sokkal inkább koncentrál az összezárt, félelem által vezérelt közösség lélektanára, mintsem a riogatásra, és a kint sertepertélő élővilágra, továbbá megfogalmazza azt az alapgondolatot, ami a „klasszikus zombifilm” egyik fő parancsolatává válik, hogy a legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyeteg nem a vérengző élőhalott, hanem az ember, amely kegyetlenebb és gonoszabb minden teremtménynél. Nevezhető talán a horrorfilmek 12 dühös emberének is, zseniális karakterrajzzal operáló kamaradarab, ami egyenértékű párja Lumet klasszikusának. George Romero rendező abszolút mesterműve.
A holtak hajnala (Dawn of the Dead) – 1978 / 2004
„Ha már nincs több hely a pokolban, a holtak köztünk járnak.” Senki nem tudja az igazi okát, de a holtak itt vannak, és emberi húsra éheznek. Túlélők egy csoportja egy bevásárlóközpontba menekül, ott meghúzva magukat próbálnak meg túlélni.
Romero Az élőholtak éjszakájának folytatásában továbbra is arra lyukad ki, hogy az ember a legrosszabb még egy zombiapokalipszis közepén is, és filmjének az emberi természet az alaptémája. Ám önismétlés helyett a zombikból zseniális metaforát és kritikát fabrikál a fogyasztói társadalomra. Pontosan talál célba a fricska a bevásárlóközpontban élettelenül bóklászó, a kirakatüvegekre tapadó hullák képeiben. Sajnálatos módon a trilógia harmadik része már messze elmarad az első két résztől, a Holtak napja már nem igazán tud új, érdekes ötleteket felmutatni.
2004-ben készült egyébként egy remake is, amely Zack Snyder első rendezése volt, és, bár elsőre "istenkáromlásnak" ígérkezett, a végeredmény nagyon is kellemes csalódás lett. Szó sincs róla, hogy felülmúlná Romero klasszikusát, de szerencsére nem is akar olyan lenni, a társadalomkritika helyett inkább a félelemre helyezi a hangsúlyt, és a végeredmény egy pörgős adrenalin-bomba lett. Azon kevés remake-ek egyike, amelyik az eredeti mellett is megállja a helyét.
Haláli hullák hajnala (Shaun of the Dead), 2004
Shaun nagy „zombiapokalipszis terve”, hogy a szeretteit összeszedve egy kocsmában várja meg az egész végét, miközben megpróbálja visszaszerezni barátnőjét, aki az apokalipszis kirobbanása előtti napon rúgta ki. „Romantikus komédia… zombikkal!” – szól a tagline.
Edgar Wright korunk egyik legkreatívabb, legtehetségesebb vígjátékírója-rendezője, olyan erős kézjeggyel, ami műveit azonnal felismerhetővé teszik. Első egész estés mozija, a Shaun of the Dead azonnal klasszikus lett, Simon Pegget és Nick Frostot pedig elindította a sztárság felé. A film egyszerre működik zombifilm paródiaként, és zombifilmként is, a különböző popkulturális utalások pedig tökéletesen simulnak bele a filmbe, egy cseppet sem tolakodóak.
Hullajó (Braindead), 1992
Lionel nehezen viseli el zsarnok, irányításmániás anyját, kapcsolatukon pedig az sem igazán segít, hogy az idős hölgy egy napon, fertőzés következtében zombivá válik. Lionel nagy nehézségek árán a pincében rejtegeti, végül egyre több embert kell rejtegetnie, és csak idő kérdése, mikor szabadul el a pokol.
Peter Jackson, mielőtt látványos (és giccses) gigafantasyket kezdett rendezni sok pénzből, az egyik legkreatívabb fiatal filmes volt, aki kevés pénzért készített borzasztóan humoros, és jó értelemben vett beteg filmeket. A Braindead pedig korai életművének egyik ékköve. Kiválóan vegyíti a börleszket és a campet a végletekig eltúlzott, és éppen ezért humorossá váló gore-t és erőszakot. A Braindead minden idők egyik legízlésesebb ízléstelensége, ötletes, humoros, és már-már undorítóan erőszakos, de egy pillanatra sem öncélú, nem válik értelmetlen tortúrapornóvá - ahhoz túl komolytalan.
Terrorbolygó (Grindhouse: Planet Terror), 2007
Egy kisvárosban a hadsereg egyik elbénázott kísérletének hála az emberekből vérengző, emberevő, rothadó rémek válnak. Egy (szó szerint) géppuskalábú go-go táncos, a fegyverrel tökéletesen bánó exbarátja, továbbá a férje elől menekülő altatóorvosnő vezette kis csapat a túlélésért küzd a terror bolygóján.
A Roger Corman-Russ Meyer fémjelezte, a ’70-es években csúcskorát élő exploitation olcsó, erőszakos, és indokolatlan meztelenséggel alaposan megtöltött filmeket jelentett, így egy jegy áráért két filmet is láthatott a nagyérdemű.
Quentin Tarantino és Robert Rodriguez már a ’90-es években elkezdte rehabilitálni ezt a „műfajt” az Alkonyattól pirkadatiggal, végül pedig sikerült összehozniuk egy duplamozit is. A Rodriguez rendezte film közel tökéletes, bűnös szórakozás lett, vérbeli trashfilm, ami bátran kineveti ezeket a filmeket, miközben nosztalgikus módon a tiszteletét is lerója egy letűnt korszak előtt. Bizarr, abszurd, ocsmány, közben ötletes és pokolian szórakoztató keveréke a zombihorrornak és a katasztrófafilmeknek.
Gonosz halott-trilógia (The Evil Dead, Evil Dead II., Army Of Darkness), 1981, 1987, 1992
Sam Raimi, akárcsak Peter Jackson, ígéretes horrorkomédia rendezőként indult, kis költségvetésű, de végtelenül ötletes és játékos filmekkel. A fő műve pedig az Evil Dead-trilógia, aminek hamarosan nem csak a remake-je jön, de a negyedik epizódja is. Addig is itt van nekünk a filmtörténelem egyik legérdekesebb vállalkozása. Az első epizód „szimpla” faházas horror, amiben a Necronomicont kinyitó fiatalok gonosz erőket szabadítanak a világra. Az effektek kezdetlegesek, de a film mai szemmel nézve is hatásos és félelmetes.
A második epizód egyfajta újragondolása az első résznek, rengeteg önreflexióval és humorral, de a horror-vonalat is megtartva valamennyire. A harmadik rész, az Army Of Darkness pedig szintén újraírja az előző rész végét, de ezúttal teljesen kiöli a horror szálat, és elmegy a humor irányába, fantasy klasszikusokat megidézve és olykor parodizálva is. Mindent összevetve, minden idők egyik legautentikusabb filmtrilógiája.
Dellamorte Dellamore, 1994
Francesco Dellamorte a Buffalo nevű kisváros sírásója, ám ebben a kisvárosban a holtak hét nap után visszatérnek a halálból, és élőholtként ténferegnek. Így a feladata nem csak a holtak elásása, mentálisan sérült segédjével, Gnaghival titokban vissza is küldik a halálba az elhunytakat. Egy napon viszont beleszeret az egyik özvegybe, akiből később élőhalott lesz.
Michele Soavi kifejezetten alulértékelt, kevesek által ismert kultfilmes, aki karrierjét többek közt Argento, D’Amato és Bava filmek segédrendezőjeként kezdte. Író-rendezőként a zseniálisan pimasz és ötletes Deliriaval kezdi, ami talán az utolsó nagy giallo volt, fő műve azonban egyértelműen a Dellamorte Dellamore, amit premierjének évében, 1994-ben Martin Scorsese az év legjobb filmjének nevezett ki. Kifejezetten furcsa film, ami úgy kever műfajokat és hangulatokat, hogy az mégis végig egész marad. Vicces kis őrületnek indul, ami aztán a végére egy kifejezetten elgondolkodtató és „mindfuck” filmé válik, rengeteg meglepetéssel, és az egyik legföldhözcsapósabb utolsó félórával. Egyedülálló élmény.
Kutyaház (Doghouse), 2009
Adott kilenc jóbarát, akiknek valamilyen módon mind problémájuk van a nőkkel. Elutaznak egy isten háta mögötti kis falucskába tivornyázni és csajozni, egyúttal segítve barátjuknak feldolgozni a válását. A kanbuli azonban érdekes fordulatot vesz, amikor a falú női lakóssága fertőzött zombivá válik, akik miután lemészárolták a férfi lakosokat, a hét srácra fenik a fogukat.
A Doghouse kevesek által ismert film, pedig méltó helye lenne a legnagyobb horrorkomédiák Panteonjában. Adott egy jó felütés, az ebből adódó magas labdákat pedig hibátlanul csapdossa le a film. Nem markol túl nagyot, de azt viszont biztos kézzel fogja, az ügyesen végigvitt műfajparódia mellett pedig kapunk némi jól irányzott, finom támadást is a női emancipáció ellen, ügyesen vigyázva a határokra, hogy ne váljon ízléstelenné, vagy otrombává, esetleg ostobává. Ugyanakkor a politikai korrektségre magasról szarik a film, és szőrös mellkasát döngetve, viccesen ünnepli a macsóságot, ami a filmben a túlélés kulcsa. A nők által elnyomott férfiak szerzik itt vissza férfiasságukat, véres bosszút állva a másik nemen. Mindezt úgy, hogy nem veszi magát sosem túl komolyan a film.
9-es terv a világűrből (Plan 9 From Outer Space), 1959
Az egyik legnagyobb magyar filmikon, Lugosi Béla utolsó alakításában idegenek szállják meg a Földet (madzagon belógatott, csapágygolyónak álcázott) csészealjakkal, majd ördögi módon a holtakat vámpírokká és zombikká változtatják (sajnos a farkasemberek nem értek rá). A világ megmentése a metroszexuális idegenek ellen egy pilóta, a nője, meg egy időnként a forgatókönyvi hiányosságokkal kemény harcot vívó rendőrtiszt.
Edward D. Wood Jr.-t úgy tartja számon a filmtörténelem, mint minden idők talán legrosszabb rendezőjét, na meg a B (vagy már-már Zs) kategóriás filmek koronázatlan királyát. Híján volt mindenféle tehetségnek, viszont lelkesebb volt, mint bárki más akkoriban, és imádott filmeket rendezni és írni. Tim Burton legjobb filmjében, az Ed Woodban már megénekelte ennek az elképesztő figurának a történetét, aki viszont mélyebb ismereteket akar szerezni, annak mindenképpen ajánlott magnum opusza, a 9-es terv a világűrből, ami annyira rossz, hogy már egyenesen zseniális. Egy kész csoda, amiben annyira amatőr és béna minden, hogy végig lehet röhögni a teljes filmet.
Ház az erdő mélyén (The Cabin In The Woods), 2011
Öt fiatal elmegy az erdőbe egy hétvégi házba bulizni, inni, szívni, és minden hasonló. Ott van a visszafogott jó kislány, a vadóc lány, az izmos alfahím, a visszafogott jó kislány iránt epekedő okos jó fiú, meg a szívós, vicces furcsasrác. Ez eddig a legnagyobb műfajklisé, de ez tipikusan az a film, ami akkor üt igazán nagyot, ha a néző csak ennyi információval ül neki megnézni. Ugyanis akkor lesz csak igazán nagy meglepődés.
A Loston edződött Drew Goddard miután megírta a Cloverfield forgatókönyvét, a hatalmas kultstátusznak örvendő, a The Avengers óta pedig a nagyközönség által is keblére ölelt Joss Whedonnal közösen megírták az utóbbi idők egyik legötletesebb, legcsavarosabb, legkitaláltabb metahorrorját, Goddard pedig meg is rendezte. A vicces az, hogy a film rengeteg ideig pihent dobozban, és csak Whedon és Chris Hemsworth Marvel-filmek hozta hírneve miatt kerülhetett mozikba, és egyszerre lett sikeres és instant horrorklasszikus, ami ugyan inkább ötletes, mint félelmetes. Felvonultatja a horror műfajának teljes klisé- és kelléktárát, legnagyobb alakjait, majd azokat pofátlan és pimasz módon keveri meg, figurázza ki. Érezni, hogy ezt a filmet horrorrajongók készítették. Annyit ugyan azért elárulhatok, hogy a film csak nyomokban tartalmaz élőhalottakat.
[rec], 2007
Egy riporternő és operatőre éppen a tűzoltókról készít műsort, kamerájukkal követve az éjszakába őket. Az egyik kiszállás rémálommá válik, egy tűzoltót megharap egy nő, a rendőrség pedig karantén alá vonja a teljes tömbházat, csapdába ejtve a lakókat, a tűzoltókat, na meg a TV-stábot is, akik a kis, zárt térben küzdenek az életükért a vérengző élőhalottak közt.
Amikor már kezdett unalmassá válni a zombihorror és a „found footage” esztétikával operáló, vagyis eredeti, talált felvételnek beállított filmek, akkor Spanyolországból jött a [rec], és lehelt beléjük teljesen új életet. A legnagyobb érdeme pedig talán az volt, hogy nem csak a műfajra oly jellemző „jump scare”-ekre (váratlanul arcba ugró rémekre, meg nagy csendet követő hirtelenül hangos jelenetekre) épített, hanem a lassabb, a feszültséget és a hangulatot apránként felépítő, ráérősebb félelemkeltést vette alapul, és bár előfordultak hirtelen ijesztgetések, nem erőltette túl ezeket, így milliószor hatásosabb lett, mint hasonszőrű, kevésbé jól felépített, (nem anyagi értelemben véve) olcsó társai.
Van benne némi „oldszkúlság”, de közben abszolút modern film. A rázkódó, kézikamerás jeleneteknek hála pedig sikerült megteremteni a valóság illúzióját. Nem is húzza el annyira, mint az Ideglelés, így végig izgalmas, és jó értelemben játszik a néző idegeivel. Az elmúlt évek egyik lefeszültebb utolsó fél óráját szállítja a film, addigra az izgalom már az egekben, a néző pedig akkor is parázik, ha éppen nem történik semmi durva. Sajnálatos módon a folytatások már messze nem olyan jók, mint az első rész, az amerikai remake, a Karantén pedig abszolút felesleges.
Náci zombik (Dead Snow), 2009
Fiatalok mennek egy hétvégi faházba duhajkodni, szívni, berúgni, és dugni. Út közben a kedvenc horrorfilmjeikről beszélnek, és a film nagyjából feléig halmozzák csak a legelnyűttebb horrorkliséket. Aztán viszont a kis bulizós hétvégére betoppannak a vérengző élőhalottak… akik egykori náci tisztek… bezony, náci zombik! Ismétlem: NÁCI ZOMBIK!
És a felütéséből adódó számtalan humorforrást mind alaposan ki is használja a film, Tommy Wirkola filmje pedig undorító és véres, közben a maga proli módján elképesztően vicces, és a műfaj legnagyobbjait, vagyis a Braindeadet és az Evil Dead filmeket is megidézni. De a saját lábán is abszolút megálló, kattant horrorkomédia, a vér pedig gyönyörű szép, hófehér hóval takart norvég tájakon fröccsen. A film első fele kicsit ugyan feleslegesen hosszú, a második felére azonban beindul az abszolút őrület és ötletroham.
28 nappal később (28 days later…), 2002
Egy biciklis futár egy kórházban tér magához, és arra ébred, hogy az épület üres. Az utcára kiérve rádöbben, hogy teljes London kihalt és lepusztult, kitört az apokalipszis. Aztán az okát is hamar felfedezi: agresszív, rohanó fertőzöttek, kvázi zombik. Túlélőkre bukkan, akikkel elindul a biztonságot jelentő katonai támaszpontra, reménykedve, hogy valóban létezik, és ott új otthonra lelhet.
Danny Boyle, a Trainspotting és az Oscar-díjas Slumdog Millionaire rendezője 2002-ben újradefiniálta a Romero-féle zombifilm zsánerét. A korábban csak csoszogó élőhalottakat felgyorsította, akár futni is tudnak, de emellett érdekes, új irányt mutatott. A klasszikusokhoz hasonlóan itt is van társadalomkritika, de közben továbbgondolja, igazítva ezeket a modern korhoz. A 28 nappal később egy, a stílusok közt bátran lavírozó, több hangulatot elegyítő, azokat probléma nélkül váltogató film. Vannak részek, amikor kifejezetten nyomasztó, időnként viszont kifejezetten vidám a film hangulata, és ez mind működik is. Az üres Londont bemutató képsorok bámulatosak, a film ráadásul elindította több, mára a brit elitbe tartozó színész karrierjét is, úgy, mint Cillian Murphy, Christopher Eccleston, vagy éppen Brendan Gleeson.
Zombieland, 2009
Amerika, zombiapokalipszis. Adott egy fiatal srác, aki a szüleihez tart, reménykedve, hogy még élnek és nem élőholtak. Idő közben találkozik egy redneckkel, aki az utolsó Twinkie nevű édességet indul felkutatni, mellesleg profi zombigyilkos. Végül útjuk során hozzájuk csapódik egy lány testvérpáros, akik a vidámparkba igyekszenek, ahol állítólag menedékre lelhetnek.
A Zombieland ugyan messze van a műfaj brit trónbitorlóitól, és nem elég erős ahhoz sem, hogy a legnagyobb zombiparódiák közt legyen bérelt helye – ahhoz nincs elég egyedi hangja és hiányzik belőle némi önreflexió, vagy éppen a klasszikusok megidézése -, attól még egy nagyon szórakoztató komédia, ami nem vállal igazán sokat, de azt olyan szinten hozza, amit kevés film, és akadnak kifejezetten emlékezetes pillanatai. Helye van a listán, már csak Bill Murray zseniális cameoja miatt is, ami minden idők egyik legjobb vendégszereplése. A főszereplő srác szabályai a zombiapokalipszis túléléséhez pedig kifejezetten viccesek, a szereplőgárda pedig egyenesen hibátlan, így abszolút ajánlott.
Az élőholtak visszatérnek (The Return of the Living Dead), 1985
A film azzal indít, hogy az új alkalmazottnak az idősebb elmeséli, hogy Az élőholtak éjszakája megtörtént eset alapján készült, sőt, az élőholtak ott vannak lent a raktárban. Meg is mutatja, a fiatal srácban pedig okkal merül fel a kérdés, hogy na de mi lesz, ha ezek egyszer elszabadulnak. Az idős peckesen elmondja, hogy ugyan már, a tartályokat az amerikai hadsereg gyártotta, erősek és valósággal törhetetlenek, majd ezt nyomatékosítva rá is csap az egyikre… ami azonnal megreped, és elszabadul a benne tartósított élőholt.
Dan O’Bannon nagyon érdekes karriert tudhat maga mögött. Ő írta az Alien és az Emlékmás forgatókönyvét, dolgozott a Star Wars speciális effektjein, illetve John Carpenter zseniális első filmjének is társforgatókönyvírója volt. Első rendezésére csak jóval később került sor, és Az élőholtak éjszakájának nem hivatalos folytatása volt, ami játékos, és kifejezetten humoros a maga jó értelemben vett debil módján, időnként börleszkbe átcsapva. Csak hogy érzékeltessem a film humorát, az „Igaz történet alapján.” felirattal indít, sőt, közli, hogy a filmben látható cégek és karakterek abszolút létezőek, és a forgatókönyvben ezeket nem is változtatták meg. Aki vevő a film humorára – ami leginkább O’Bannon első munkáját, a Dark Start idézi, annak abszolút szórakoztató agymenés.
Re-Animator, 1985
Herbert West fiatal orvostanhallgató, aki egy új szert talál fel, amely képes újraéleszteni a halottakat, vagy legalább is mozgásra bírni őket. Ám ahhoz, hogy tökéletesíteni tudja kísérleteit, újabb és újabb holtestekre van szüksége, újdonsült barátjának segítségével pedig sikerül is szerezni a hullaházból. Azonban a kísérletek nem várt eredménnyel végződnek, az élőholtak veszélyessé válnak, a szer rossz kezekbe kerülése pedig veszélyes következményekkel jár.
H. P. Lovecraft regényének perverz humorú, az alapművet abszolút hűtlenül kezelő, azt modernizáló feldolgozása fekete humorral oldja a betegesen groteszk ötleteket, amikben a film egyébként tobzódik. Hogy csak egyetlen jelenetet emeljek ki, egy, a testétől különvált zombifej, a teste segítségével orális szexet próbál kivitelezni egy kikötözött lánnyal. A trükkök pedig abszolút időtállóak, lassan 30 év távlatából még mindig ugyanannyira hatásosak, Richard Band filmzenéje pedig, amely Hitchcock Psychojának parafrázisa, az egyik legemlékezetesebb horror filmzene. Stuart Gordon rendező kezei közt pedig a ’80-as évek egyik nagy horror-klasszikusa született meg a Re-Animátorban, amely sajátos atmoszférájával és stílusával egy kifejezetten szerzői munka.