2018. november 20. keddJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Még mindig a Bon Jovi az egyik legjobb koncertzenekar

Sólyom István 2013. május 27. 10:53, utolsó frissítés: 12:03

A Bon Jovi utóbbi korszakának lemezei fényévekre vannak a zenekar meghatározó albumaitól, ám élőben még mindig a fénykorukat idézik. Rockhimnuszt már nem nagyon írnak, de koncerten még mindig nagyot üt a Runaway.


Mindig is irigyeltem azt a generációt, amelyik a világ jobbik felén, a nyolcvanas években élte tinédzserkorát, és a korszak rock/metál Kánaánjának aktív részese lehetett. Hisz ekkor teljesedtek ki az NWOBHM csapatok, tombolt a hardrock, a hajmetál/AOR-őrület, az MTV sorra játszotta az egyre nagyobb költségvetésből készülő klippeket, a stadionok előtt pedig tömött sorokban kígyóztak koncertre a rajongók.

Aztán jött a Nirvana, a Pearl Jam, a Soundgarden, az Alice in Chains és a többi amerikai underground gyökerű, az addigitól eltérő, sajátos hangzású zenekar, amelyek sokak szerint pár éven belül lezavarták a rocktörténelem eddigi utolsó forradalmát, a grunge-nak nevezett rendszerváltást. Az előző évtized óriásbandái pedig képtelenek voltak korhű választ adni a semmiből jött pofonra, és fokozatosan háttérbe szorultak, vagy feloszlottak. A sanyarú kilencvenes évek romjain aztán új világ épült, hogy a 21. századra ismét - sokkal stílusgazdagabb -, reneszánszát élje a rock/metál színtér.


Ahogy minden kataklizmának, úgy a rockzenét ért elemi csapásnak is voltak túlélői,

ezen kevesek egyike a Bon Jovi. A zenekar főként gyűjtőpárti stratégiájának köszönhette a túlélést. Képes volt arra, amire a rockzenekarok közül csak nagyon kevesen: egy ernyő alá integrálta a rockzenekedvelő közönség széles skálájának valamennyi tagját. A true-rockerektől kezdve a dallamosabb témákat kedvelőkön át a pop-rocknál keményebb zenét nem hallgatókig mindenkinek van véleménye a Bon Joviról, amelyik két éve Bukarestben is fellépett. Arra a koncertre nem sikerült eljutni, amit akkor nagyon bántam, hisz zenei öntudatra ébredésem óta Joviék az egyik legmeghatározóbb zenekar számomra.




Egy hete azonban már nem hagytam ki az azóta újabb világ körüli turnéra induló bandát, és Münchenben végre élőben is hallhattam, láthattam a kedvenceket. Azaz egy nagy kedvenc hiányzott, a dallamos rockzenészek egyik atyaistene, Richie Sambora. Aki nélkül, ugye, a Bon Jovi olyan lesz, mint a székely gulyás kevés hússal és sok káposztával – gondoltam koncert előtt. Történt ugyanis, hogy emberünk a legújabb, What About Now albumot követő turné első állomásán, Calgaryban a koncert előtti napon közölte, hogy ő kihagyná ezt az egészet. Így a bandát ismét Phil Xenidis (Phil-X) gitáros segítette kik, aki 2011-ben is beugrott Sambora helyére, akinek akkor épp alkoholelvonóra kellett vonulnia. A mostani hiányzás okáról semmit nem tudni, azóta több mint 20 koncerten van túl a zenekar. A frontember szerint a pletykákkal ellentétben nem a pénz miatt van távol Richie, aki bármikor visszatérhet, "ha kész arra, hogy hozzá hasonlóan minden alkalommal meghaljon a színpadon".


Sambora nélkül nem tudtam elképzelni a Bon Jovit,

egy koncertet pláne nem, hisz a sajátos gitárjátéka, a vokáljai, a Runaway és a Wanted Dead or Alive klasszikusok nélküle nem működnek, de bele kellett törődni a megváltoztathatatlanba. Az olimpiai stadion felé menet kissé bajban voltunk a húgommal, hogy jó metróra szálltunk-e fel, de pár perc tétovázás után nem volt kérdés, hisz az egyik megállóban csak Bon Jovi-rajongók lepték el az egész szerelvényt.

A stadion körül már hömpölygött a tömeg, pedig még három óra volt a kezdésig. A zökkenőmentes belépés után szinte elvesztünk a hatalmas stadionban, amelynek lelátói már szépen teltek, a küzdőtér első részén pedig tömött sorokban álltak. Bármennyire is furakodtunk, a pálya közepénél tovább nem nagyon jutottunk, így kénytelenek voltunk a színpadtól tekintélyes távolságra letáborozni. A két német előzenekar becsülettel végezte dolgát, a sör, ha olcsó nem is, de legalább hideg volt, annak ellenére, hogy mozgó árusok kis kosaraikból árulták a tömegben.


A közönségben minden korosztály jelen volt: ötvenes-hatvanas régi motorosok, nosztalgiázó családapák-családanyák gyerekekkel, bőrdzsekis, tetovált rockerek, lázadó tinik és magunkfajta húszas-harmicasok. Pontos számadat nincs, de közel 50 ezer ember tombolhatott az arénában. A színpad látványától kétszer mentem le hídba, azt ugyanis egy óriási Buick/Cadillac orrában rendezték be, rendesen megspékelve fényekkel és monitorokkal a hátteret. Amivel még sehol nem találkoztam, hogy a kivetítőkön folyt a visszaszámlálás, így mindenki felkészülhetett a kezdésre.

Az előadás percre pontosan kezdődött, a That’s What the Water Made Me nótával, amely a legújabb korong egyik dala. Azok közé tartozom, akinek Joviék legutóbbi lemezei, a Lost Highwaytől kezdődően, nem igazán lopták be magukat a szívembe. Jócskán eltértek az általuk kitaposott, gitárcentrikus, sodró témáktól, ám talán ennek a folyamatos változásnak is köszönhetik, hogy még mindig stadionokat képesek megtölteni. A You Give Love a Bad Name-mel igazán kezdetét vette a koncert, amelyik három órán át tartott, és a banda háromszor is visszajött a visszataps után. A setlistre egy panaszom nem lehet, mindenki megtalálhatta benne a neki tetsző korai, késői és a középső korszakra jellemző slágereket, amelyek esszenciái a Bon Jovi dallamos, pozitív örömzenéjének. A dalok csoportosítását ugyanakkor nem tartottam minden esetben szerencsésnek, hisz három igazi rocknóta után, mire bemelegedett a közönség, három lassú, véget nem érőnek tűnő, ráadásul újkori ballada hűtötte le a kedélyeket.

Jon, szavaihoz hűen valóban meghalt a színpadon

a közönségért, valamennyien 110 százalékosan odatették magukat a három óra alatt, és olyan showt varázsoltak a színpadra, amit senki nem felejt el egyhamar. Jon helyenként ugyan megszenvedett a magas hangokkal, néhány vicsort is megeresztett pl. a Keep the Faith, vagy az Always alatt, de végig helyt állt. Frontemberi képességeihez fikarcnyi kétség se férhet, az első pillanattól kezdve működött a közönséggel való összekacsintás, a lírai számok könnyekig ható átélése, sőt, Justin Bieber és Justin Timberlake is szóba került: én is tudom úgy rázni a seggem, mint ezek ketten – mondta Jon. Hogy valami negatívumot is említsek: a kamera, a reflektorok legtöbb esetben Jonra irányultak, néha one man showra emlékeztetett a fellépés. Jon Bon Jovi énekelt, előadott, szórta a poénokat és irányította a publikumot, míg a zenekar kissé háttérbe szorult.


A három óra alatt azon kaptam magam, hogy csak akkor tűnik fel Sambora hiánya, ha tudatosan arra gondolok, hisz Phil-X mesterien helyettesítette őt. Szó sem volt arról, hogy Sambora akart volna lenni a színpadon, a gitártémákba saját elképzeléseit is belevitte, színesítve a témákat. Jon, ha nem is rohangált annyit, mint Bruce Dickinson fénykorában, a koncert végére alaposan elfáradt. Az utolsó nótákban több helyen is megbicsaklott a hangja, de ez csak a vájtfülüeknek tűnt fel.

Tico Torres a tőle megszokott módon püfölte a bőröket, Jon mellett ő élvezte legjobban a koncertet. A folyton bolondozó David Bryan talán még többet mosolygott, és végre billentyűs témái is kiemelt helyet kaphattak, ellentétben a legutóbbi albumokkal. Hugh McDonald, a zenekar nem hivatalos basszusgitárosát nem is nagyon mutatták a kivetítőn, pedig igazán megérdemelné, hogy hivatalosan bandatag legyen és több reflektorfényt kapjon.




A Bon Jovit, megalakulása óta a frontemberrel azonosítják,

nem véletlenül. Jon Bon Jovi elszántsága, üzletemberi vénája, dallamérzékenysége, a zene iránti elkötelezettsége nélkül ez a zenekar nem tartana ott, ahol. Ez a koncerteken is kiderül, hisz a reflektorok főleg Jonra irányulnak, akit pedig profi és nagyszerű zenészek kísérnek. Igaz, már nem azok a srácok, akik egy egész műfajt tettek népszerűvé a nyolcvanas évek közepén, a gitárriffek és a fogós, sodró dallamok is megkoptak, de a világ azóta is szereti őket, népszerűségük töretlen.

És van még egy nagyon fontos tulajdonságuk: mindegyikük mentes valamennyi sztárallűrtől, egy dolog érdekli őket igazán, a zene és a szórakoztatás. A zenekar utóbbi albumai csak nagy jóindulattal mondhatók rocklemezeknek, és a tempóból is jelentősen visszavettek, de a Bon Jovi az a banda, amelyet élőben is látni kell. A koncerteken ugyanis előkerülnek a régi nagy himnuszok, amelyekkel együtt mégiscsak minőségi rockkoncerten érezheti magát a közönség. Ezért pedig elnézzük nekik azt a néhány langyosabb melódiát, amit feleslegesen erőltetnek. Az utóbbi évek tapasztalatait látva naivitás lenne egy új Slippery When Wet-et, vagy egy új New Jerseyt várni a legénységtől, de én már annak is örülnék, ha kétévente Európa felé néznének, és olyan koncerteket adnának, mint a müncheni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS