2019. január 18. péntekPiroska
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nik Powell: amikor megvettem von Trier első filmjét, ki akartak rúgni

R.T. 2013. június 04. 17:05, utolsó frissítés: 17:09

Mit is csinál egy producer, főleg egy jó, és hogyan kell megkülönböztetni egy kupac szart a borsókrémtől? A TIFF-es mesterkurzuson poénkodásra is volt ideje a Síró játék producerének.


Mémekkel, neten terjedő vicces képekkel, „briteknek kötelező” Shakespeare-idézetekkel és üzbég közmondásokkal teletűzdelt előadást tartott a TIFF-en Nik Powell producer. Annyira töményet, hogy legalább száz szlájdon végigrohantunk és mégis volt idő poénkodni. Számozott „leckéken” keresztül mutatta be, mit is csinál egy producer, főleg egy jó producer, milyen hibákat lehet elkövetni, és hogyan kell megkülönböztetni egy kupac szart a borsókrémtől (sic!, állítólag koreai közmondás).

Nik PowellNik Powell



Röviden a producer nem ír, nem rendez és nem játszik, de azonkívül mindent, ha kell, akkor kávét főz. Tehetségeket vadászik, elad, eredetiséget keres – már amennyire lehet, mert évszázadok óta inkább szintetizálók vagyunk, meglévő ötleteket gyúrunk és értelmezünk újra.

Powell különben a performansz-filmeket, a színészeken alapulókat, aztán a kritikusi filmeket, a rendezői filmeket, a bestsellereken alapuló filmeket, és végül a zeitgeist-filmeket szereti, amelyek a véletlenből alakulnak, és a társadalom működésébe láthatunk bele általuk. Példaként a Blair Witch Projectet említette, amelynek a működésére van egy nem bizonyított elmélete: a vidéki nézők valószínűleg unhatták, hogy három idétlen fiatal az erdőben bolyong és fél, a városi közönség viszont azonnal ráharapott, mert az erdő önmagában ismeretlen számukra.

Elsőre furcsának tűnhet, de Powell szerint a nézőre

ellenségként kell tekinteni,

akinek ezer jobb dolga akad, mintsem a te filmedért fizessen 15 eurós mozijegyet, ezért mindent be kell vetni ahhoz, hogy felkeltsd a kíváncsiságát.




A kicsi filmiparokban, mint a brit vagy a román, muszáj jó viszonyokat fenntartani, mert sosem lehet tudni, kinek a segítségére szorulsz legközelebb – mondta Powell. A kommunikáció fontosságát azzal hangsúlyozta, hogy egy e-mail még nem jelenti azt, hogy kommunikáltunk, az alapos dokumentálódásét pedig azzal a személyes példával, hogy az első királyi premierjén Anna hercegnő hívta fel a figyelmét egy filmbéli pontatlanságra. A királyi családdal különben epésen viccelődött is: mintegy zárójelben megjegyezte, hogy Károly

már megint az adófizetők pénzéből vásárolgat Romániában.

A csőd nem kellemes dolog, de sokat lehet belőle tanulni; ezt ő saját bőrén tapasztalta a The Crying Game című filmjének bukásával, és amikor be kellett zárnia egy stúdiót. Powell szerint az intuíció fontosabb, mint a stratégia, „a stratégia fogalmát csak azért találták ki, hogy megmagyarázzák a kudarcokat”. A filmiskola különben a hibázás lehetőségét jelenti, tanulás közben még nyugodtan lehet bakizni és tanulni belőle, sokkal kevésbé fáj, mint élesben.

Powell különben olyan rendezők zsengéire is felfigyelt, akik később világszintű elismerést kaptak. Példaként elmesélte, hogy látott egyszer egy dán filmet, ami nem nagyon tetszett senkinek, ő mégis megvette a forgalmazási jogokat. Kollégái megnézték a filmet, és úgy reagáltak, hogy ha nem lenne a főnökük, kirúgnák emiatt. A film rendezőjét Lars von Triernek hívták.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS