2019. április 19. péntekEmma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Melankólia úton-útszélen: Prince Avalanche

Veres Szilárd 2013. június 11. 13:02, utolsó frissítés: 14:16

A Prince Avalanche győzedelmes visszatérés David Gordon Green részéről, aki nagyon tehetséges író-rendező, csak ezt sokáig hajlamos volt elfeledtetni velünk.


David Gordon Green a 2000-es évek elején induló/kibontakozó amerikai független filmesek generációjának egyik legnagyobb reménységeként indult olyan filmekkel, mint Az Igazi (All The Real Girls), vagy a George Washington. Ám a többiekkel ellentétben, mint mondjuk Wes Anderson, vagy Noah Baumbach, ő kipróbálta magát a stúdiórendszerben is.

Csatlakozott az Apatow Productions „kompániájához”, Judd Apatow produkciós cégéhez, ami friss szellőt lehelt a mainstream komédiák posványába, és újra érvényt szerzett a korhatáros vígjátékoknak a „családbarátsággal” kikövezett Hollywoodban, ahol a stúdiók mint a pestist, úgy kerülik a csak felnőtteknek szóló filmeket. Ám amint elkezdett Apatow-filmeken kívül más stúdiófilmeket is rendezni, karrierje erős lejtmenetbe terelődött,


alaposan megtépázva nimbuszát.

Miután megrendezte a kifejezetten szórakoztató és vicces, James Franco-s tépős marhaságot, az Ananász Expresszt (Pineapple Express), azt a rémesen gyenge Király! (Your Highness) és A bébisintér (The Sitter) követte, amik egyaránt voltak kritikai és anyagi bukások. Így úgy döntött, visszatér a független filmek világába, és titokban leforgatta a Prince Avalanche-t, ami a berlini filmfesztiválon debütált, és aratott osztatlan sikert, elhozva a legjobb rendezésért járó díjat és visszaállítva a renoméját.



Emile Hirsch és Paul RuddEmile Hirsch és Paul Rudd



Jó döntésnek bizonyult, ugyanis a Prince Avalanche valóban az a film, ami miatt az ember megtudja bocsájtani a korábbi eltévelyedéseit. Az abszurd felütésből ugyanis, miszerint két útjavító munkás ’80-as években, egy isten háta mögötti, tűzvész által sújtott erdőben festi az utakat napi egy-két kilométerenként haladva, miközben egy sátorban élnek az út szélén, abszolút kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket.

Mert bár a sztori már rengetegszer látott klisékből építkezik, úgy, mint a két figura, akik kezdetben ki nem állhatják egymást, aztán az összezártság és egymásrautaltság hatására barátokká válnak, vagy a magát túl komolyan vevő és a viccesen buta karakter közti ellentétek, Gordon Green ügyesen tölti meg ezeket a kliséket frissességgel és újszerű ötletekkel, autentikussá varázsolva a két, maga módján egyaránt fura figura sztoriját.

Elsősorban a karakterek révén, amelyek elég színesek és érdekesek tudnak lenni. A „cserkész-lelkületű” Alvin, aki magát komikusan túl komolyan veszi, illetve az általában kisgyerekként viselkedő, felelőtlen Lance kissé archetipikus karaktere ugyanis a történet előrehaladtával egyre komplexebbé és izgalmasabbá válik, jellemfejlődésük is szépen és hitelesen van végigvezetve, ahogy kapcsolatuk alakulása is. Koránt sem annyira egyszerűek, mint amennyire az elején tűnnek.


Ehhez pedig jókora empátia is társul,

ami révén a kezdetben vicces lúzerekből nagyon is szerethető lúzerek válnak, akiket már lehet sajnálni, illetve drukkolni értük, és ettől nagyon is „emberi” lesz a film. Mindezt úgy, hogy közben azért hatalmasakat is lehet röhögni rajtuk. Paul Rudd és Emile Hirsch is kiválóan formálják meg karakterüket, ilyen jó alakításokat rég láthattunk tőlük. Rudd ismét bizonyítja, hogy képes többre is, mint a megszokott, kissé már unalmas és megszokott „humoros jófiú” manírjai, amiket a legtöbb romantikus komédiájában látni tőle.

A rendre borzasztóan egysíkú szépfiúi szerepeket kapó Hirsch is igazolja, hogy több van benne, mint amit az eddig ráosztott, rendre semmilyen szerepekből volt kénytelen kihozni. Ráadásul itt ezeknek a totális ellentétét játssza: túlsúlyos, lomha, ügyetlen, nem túl okos, és a lányoknál sincs igazán nagy sikere. És nem csak attól lesz hiteles, hogy hajlandó volt alaposan meghízni a szerep kedvéért, de valóban képes élettel megtölteni a karaktert.



Ezen túl a rendezés is kiváló,

Gordon Green gyönyörű képeket rak elénk, elidőzve időnként a meseszép tájakon, természeti csodákon, de éppen csak annyira, hogy az ne lassítsa a történetet. Mellőznek mindenféle öncélúságot, nagy szerepük van ugyanis az atmoszférateremtésben. A hangulatkeltés pedig mesteri, egyszerre végtelenül lehangoló és felemelő, a keserédes melankólia abszolút átjön a vásznon, és hamar beránt a film a maga világába.

A rendező (középen) és a két főszereplőA rendező (középen) és a két főszereplő


A végeredményben egy mindenféle harsányságot mellőző, visszafogott humorral operáló, viccesen aranyos film. Bár kicsal egy-két hangos nevetést, sokkal inkább végigmosolygós, mintsem térdcsapkodós poénokkal teletűzdelt dramedy. Győzedelmes visszatérés, már ami David Gordon Greent illeti, akit ezek után ismét figyelemre méltó alkotóként lehet számon tartani, remélhetőleg marad inkább ezeknél a kisebb, de érdekesebb filmeknél, mert nagyon tehetséges író és rendező. Csak ezt sokáig hajlamos volt elfeledtetni velünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS