Székely Csaba: volt, aki kifogásolta, miért nem Bethlen Gáborról írok
kérdezett: R. T. 2013. július 03. 10:40, utolsó frissítés: 14:46A végét még nem dolgoztam ki rendesen, inkább csak sebtében elintéztem, hogy valahogy haljon már meg ez a Mihály - meséli Székely a legfrissebb díjnyertes drámájáról.
Hirtelen össze se lehet számolni, hány díjat kaptak már Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának egyes darabjai, a Bányavirág és a Bányavakság előadásai, és a briteket is sikerült meggyőznie a Szeretik a banánt, elvtársak? rádiójátékkal - kétszer is.
Júniusban a Weöres Sándor születésének 100. évfordulójára kiírt drámapályázat fődíját is elvitte Vitéz Mihály című darabjával. A megállíthatatlannak tűnő díjeső apropóján (is) beszélgettünk vele.
Az utóbbi időben ismét sok díjat nyertél. Van egyáltalán olyan pályázat, ahova beneveztél, és nem nyerted meg?
Székely Csaba: Persze, például ösztöndíjra, és nem nyertem el.
Kimondottan drámapályázatra gondolok. Vagy minden drámád díjnyertes?
- Nem tudok olyan sokat írni, hogy mindenhova pályázzak (nevet), elég kevés helyre jelentkezem. Olyanra, ahol kecsegtetnek a körülmények, a kiíró vagy a nyeremény, és akkor megpályázom. Volt például a székelyudvarhelyi színháznak vagy a kaposvárinak is kiírása, ahova nem pályáztam.
A Vitéz Mihály az Mihai Viteazul, Csokonai vagy esetleg mindkettő?
- Nem, csak az egyik (nevet), Mihai Viteazul. Mihály vajda emelkedéséről és bukásáról szól, illetve arról, hogy hogyan sikerült neki elfoglalni Erdély trónját, és aztán hogyan veszítette el. Furcsa, zűrzavaros időszaka ez a történelemnek, itt találkozik az erdélyi magyar történelem a havasalföldivel, moldovaival és a némettel, a kimenetele meg eléggé tragikus. A magyar történetírás kalandornak tartja ezt az embert, aki akkor elfoglalta Erdélyt, a román nacionalista történetírás meg sokat alapozott ezekre az eseményekre. A magyar és a székelyek között is elég furcsa volt a viszony ekkor, tehát sok minden miatt érdekelt az időszak.
Közben találkoztam ilyen megjegyzésekkel is, hogy én most egy román történelmi figurának állítok emléket, és miért nem inkább Bethlen Gáborról írok például. Ez azért így marhaság, hogy emléket állítok. Olyan figura áll a középpontjában ennek a történetnek, aki először az ő közvetlen környezetének tanácsára kerül egyre magasabb pozícióba, és aztán végül annyira elvakítja az egész, hogy a nagyravágyásra okozza a vesztét. Ez tragikus történet, meglehetősen humorosan megírva, de nem irodalmi szobor ez, hanem úgy kell elképzelni, mint mondjuk Shakespeare III. Richárdjának esetét, ő sem az az alak volt, akivel szívesen elmennénk együtt moziba.
Érdekes, hogy ez a kifogás egyáltalán felvetődik. Ennyire igény lenne a magyar történelmi drámákra?
- Nem is tudom, lehet, hogy van egy kis zavar is az egészben: az emberek sokszor azt gondolják, hogy egy dráma egyértelműen dicsőíti a hősét, de ez az eposz sajátossága. A dráma, főleg a tragédia, klasszikus értelemben egy kiemelkedő személyiség hiányairól, gyengeségéről, majd bukásáról szól. Ha magyar hősről lett volna szó, akkor sem biztos, hogy elnyerte volna a méltatlankodók tetszését, mert akkor az ő gyengeségeiről lett volna szó.
A Weöres-díj elnyerése után azt írtad, nem tartod befejezettnek a drámát. Nem volt elég időd, vagy elégedetlen voltál a befejezéssel?
- Nagyon szorított a határidő, az utolsó előtti nap küldtem el, hogy biztosan beérjen, és még kellett volna egy hónap, hogy normálisan megírjam. Az utolsó 10 százalékát egy nap alatt írtam meg, és annyira kifogytam az ötletekből, hogy nem dolgoztam ki rendesen, inkább csak sebtében elintéztem, hogy valahogy haljon már meg ez a Mihály.
Erdélyben fogják-e játszani a Vitéz Mihályt? Mert a Weöres Sándor Színház már műsorra tűzte.
- Valószínűleg lesz, illetve igény volna rá, de előbb a Weöresnek kell bemutatnia. Ez nem a következő évadban lesz, mert olyan sok pályamunka érkezett, hogy mire a zsűrinek sikerült feldolgoznia őket, addigra a színháznak készen kellett állnia az évadtervvel, így a bemutató a 2014-2015-ös évadra csúszik.
Akkor itt hamarabb láthatjuk majd a Bányavizet?
- Igen, Marosvásárhelyen jövőre lesz a Bányavíz bemutatója. (A budapesti Szkéné Színházban idén szeptemberben.) Most egy másik darabot írok, amit decemberben mutatnak be Marosvásárhelyen.
És ez mi lesz?
- Zenés darab, az a címe, hogy Hogyne, drágám! Felkérésre született.
Korábban arról is meséltél, hogy románul is írsz éppen.
- Az tolódott, valószínűleg jövőre lesz esedékes. És van egy újabb román felkérésem is, de nem tudom, hogy hogy fognak beférni az időmbe.
Mesélj egy kicsit ezekről.
- Nicu Mihoc és Marcel Iureș kétszereplős drámát szeretett volna, ahol ők elszórakozhatnak, és elszórakoztathatják a közönséget. Ők díszletmunkások lennének, két teljesen különböző karakter, akik mindenféléket mesélnének, összevesznének, kibékülnének. Úgy tervezték, hogy ezzel járnák az országot, tehát nem egy konkrét helyen lesz, és mindig olyan térben játszanák, ahol előző este volt valamilyen előadás a színpadon, és annak a díszleteit használnák. A másik pedig szintén Nicu Mihoc felkérése egy monodrámára. Én nem vagyok a monodrámák híve, őt viszont jó színésznek tartom.
Miért nem?
- Szerintem prózaírónak is elég lenni, hogy mondorámát írj. Megírsz például egy hosszabb novellát egyes szám első személyben. Ahhoz, hogy izgalmas monodráma legyen, nem kell feltétlen jó drámaíró képességei legyenek valakinek, a dráma két szereplőnél kezdődik, legalábbis én így gondolom,
Meg is akartam kérdezni, hogy prózát írsz-e még?
- Nem, régóta nem írtam, sosem jut rá időm, pedig szeretném.
Mit olvasol pillanatnyilag, és a pillanatnyi olvasmányaidnak van-e hatása arra, amit írsz?
- Olvasok drámákat is, de hosszabb ideje olvasom Stephen Kingnek A búra alatt című könyvét, és nem, nincs hatással (nevet). Kingnél elég kevés székely van, szóval túl nagy hatással nem tud lenni a drámáimra.
A briteket szerinted mivel tudtad megfogni?
- Olyan náluk a színházi hagyomány, hogy megelégszenek azzal, ha egy történet jól van elmesélve. Voltaképpen ez történt, azt mondták, hogy nagyon könnyeden, humorosan és jól meséltem el egy tulajdonképpen súlyos történetet.
Talán nem túlzok nagyot, ha azt mondom, mára az erdélyi dráma majdnem egyenlő lett Székely Csabával, legalábbis a te generációdat nézve. A Bányavirág befutásakor azt mondtad, összetett okokból nincs túl sok drámaíró, de lényegében „nincs egy jól működő struktúra, ami segíti életben tartani őket”. Két év és még több díj után hogy látod ezt?
- Azt hiszem, a nálam idősebb drámaíró generációra nem irányult elég figyelem, talán egyedül Visky Andrásnak sikerült népszerűsíteni a drámáit külföldön is. Számít, hogy a magyarországi szakmai figyelem irányul vagy sem Erdélyre, és most éppen egy olyan időszak van, amikor irányul. Most talán inkább rám, de jön egy fiatalabb generáció is, én nagyon bízom például Lovassy Cseh Tamásban. Ha folytatódik az Erdélyre való odafigyelés, akkor lesz jövője az erdélyi drámának.
És ha már „sztár-írónak” számítasz: nem játszadoztál el soha a gondolattal, hogy cameot vállalj, valamilyen statisztaszerepet?
- Szerepeltem már felolvasószínházban, és úgy volt a Bányavirágban, amikor még az elején tartottunk, és nem tudtuk, ki legyen a furulyás, hogy talán elvállalom az első pár előadást, amíg találunk egy profi furulyást. Ez szerencsére nem történt meg (nevet). De színpadra konkrétan nem gondoltam soha.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!