Ocho Macho: nem fogjuk megerőszakolni a dalokat
kérdezett: Szőcs Csongor-Ernő 2013. július 23. 10:37, utolsó frissítés: 10:37Olyan nyelven énekelnek, ami jól áll a zenei stílusnak, és olyan stílusban, amilyenben csak akarnak, most épp a swing iránt érdeklődnek. Készül az új lemez, de miért olyan fontos nekik Puskás?
Egy átlagos énekeshez képest körülbelül négy-ötször többet ugrált a színpadon Kirchknopf Gergő, az Ocho Macho énekese, aki a Félsziget zárónapján bebizonyította, hogy igen, fesztiváli reggeleken (értsd este 7 órától) is fel lehet pörgetni a közönséget. A befektetett energia „kifizetődőnek” bizonyult, az Öreg rasztát, azaz a Jó nekem című dalt nem is Gergő, hanem a közönség énekelte szinte végig, de az ismeretlenebbnek tűnő dalokból is hamar dúdolható fesztiválslágert varázsolt a nyolc „mácsó”. A koncert után Kirchknopf Gergővel beszélgettünk.
Még amikor hangoltatok, láttalak téged egy Puskás mezben, ez aztán előkerült a koncerten is. Tudom, hogy nemrég Puskás Ferenc kapcsán lemezetek is megjelent. Miért fontos ennyire számodra, számotokra az ő személyisége?
- A nagypapám, aki vasárnaponként járt hozzánk ebédre, folyton elmesélte nekem, hogy egyszer látta Öcsi bácsit, illetve az aranycsapatot játszani. Mindig olyan nagy elánnal és tisztelettel mesélt erről a meccsről, hogy magamba szívtam, és amikor megtaláltam az önéletrajzi könyvét és gyerekként elolvastam, akkor valamit elkezdtem kapiskálni. Ahogy teltek az évek, megértettem, hogy amit ő képviselt, és amit tovább szeretett volna adni, sokkal több volt annál, mint amit mondjuk az 528 gólja ki tudna fejezni. Úgy gondoltuk, hogy az ő nevét nem emlegetik annyiszor Magyarországon, mint a világban, ami nincs rendben. Mint zenekar, mi a zenénkkel tudunk neki adakozni, az ő filozófiáját, alázatát a gyerekeinknek továbbvinni. Így született a Puskás Pancho dalunk.
Azt olvastam valahol, hogy nemcsak a munkássága, hanem a hazaszeretete fog meg téged.
- Úgy szerette a hazáját, hogy nem itthon élt az utolsó években, hanem disszidálni kényszerült. Mert ugye megvezették Szűcs barátját, hogy engedik disszidálni, de végül a határnál visszatoloncolták, felakasztották, és ezek után Öcsi bácsi már nem jött haza, mindenhol járt Dél-Amerikától Londonig, és végül Madridban telepedett le. Azt gondolom, hogy ő mindig is szeretett volna hazajönni – ez kiderül a dokumentumfilmből, és abból is, amit a felesége, Bözsi néni elmond. Ezt azért mesélem ilyen személyesen, mert mi (a zenekar – a szerk.) aztán kint voltunk Madridban, és felkerestük azokat a helyeket, ahol ő élt, megtaláltuk a keresztlányát és az éttermét, amit üzemeltet, azt a kiskocsmát, ahová járt. Madridban nagy tisztelet övezi, amint leszállt a gépünk, pont elneveztek róla egy utcát, nos, ehhez képest mi le vagyunk maradva, ezért még hangosabban fogjuk énekelni, mint valaha.
Maga a hazaszeretet kérdése, a haza fogalma mennyire fontos az Ocho Macho számára. Mennyire lehetnétek ugyanez a zenekar egy másik országban, nyelvterületen is?
- Ezen nem gondolkodtam. Az lenne nagyon jó, még ha utópia is, hogy az európai emberek Európában élhessenek, és legyen egy olyan fix bázisuk, ahová, mint családtagokhoz kötődnek, de nem biztos, hogy ez egy földrajzi hely. A zenének pontosan ez a küldetése, hogy olyan erőt képvisel, amivel embereket lehet gyógyítani, illetve megölni is. De a földrajzi határok lerombolására is alkalmas, arra, hogy az embereket összehozza. Innentől kezdve tök mindegy, hogy melyik színpadon állunk, mindig szeretnénk nagyon őszintének maradni a zenénkkel, és beledögleni minden koncertbe, úgy ahogy Öcsi bácsi minden meccsébe.
Pontosan ezt a határleromboló effektust érzem a zenétekben is, nem lehetne egyetlen zenei stílusba sem besorolni, mindig valami újat próbáltok ki. Melyik az a zenei irányzat, amire még nem került sor, de nagyon szeretnétek játszani?
- Én nagyon szeretnék valami swinges dolgot kipróbálni, nagyon élvezném. Azt gondolom, hogy megvan a szükséges hangszerparkunk a többféle stílus megszólaltatásához. Nem engedtük magunkat beskatulyázni, így sok lehetőség, sőt, lehetőségek tárháza tárulkozik ki előttünk, amiben nagyon szívesen kalandozhatunk. Hogy milyen irányba fogunk mozdulni az ősszel megjelenő új lemezen, az még legyen titok, ha sikerül elkészíteni, úgyis hallható lesz.
A félszigetezők már hallhattak egy kis ízelőt. Melyik új dalt mutattátok be?
- A negyedik dalt volt ez, a „Maskarai”, érdekesség, hogy januárban írtuk, amikor baromi hideg volt, undorító idő, nincsenek takarítva az utak, a só megette a lábam. Kabátban, téli kesztyűvel nehéz volt vidám dalt írni, de pont azért, még több energiát akarunk beletenni, még „punkosabban” játszani, a ska-t jobban meghúzni.
Amúgy sem lehet könnyű számotokra a dalok írása, hiszen nyolcan vagytok. Okoz ez nehézséget?
- Persze, nekünk minden nehézséget okoz, még beülni a buszba is, eljutni A-ból B-be, na az a legnehezebb. Színpadon lenni – na az áll jól zenekarnak, de odaérni, az már nem megy, akármennyire felnőttek vagyunk, dolgozó emberek. Tíz évvel ezelőtt ráragasztottuk magunkra, hogy csürhe, na hát a mai napig pontosan ez van, minket elektromos sokkolóval kellene terelgetni. A színpadi másfél óra az jó, utána jön a harc.
Nemcsak hogy sokan vagytok, de még sok nyelven is énekeltek.
- Ja igen, a többieket annyira nem zavarja, úgyse tudják, miről éneklek. Én meg azt gondolom, hogy ha a zenei stílusnak a magyar nyelv áll jól, akkor nem fogom megerőszakolni az angollal, vagy spanyollal, és ez oda-vissza igaz. Az Istentől kapott legnagyobb ajándék, a szabad akart érvényesül.