2020. július 15. szerdaHenrik
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szörényi Levente: percekig röhögtem az István, a király trabantos jelenetén

kérdezett:Rácz Tímea 2013. augusztus 25. 16:53, utolsó frissítés: 2013. augusztus 26. 10:37

Nem arról szólt, hogy az ember művészetet hozzon létre, hanem hogy ordítson - így kezdődött a beat-karrier az Illés-alapító számára, akinek ma már a művészet a fontos, és nem például az, hogy mi mennyire nemzeti.


Szörényi Leventével az István, a király Alföldi-féle keddi televíziós bemutatója, csütörtök esti, Demjén Ferenccel közös Kolozsvári Magyar Napos koncertje után, illetve az István, a király vasárnap esti kolozsvári előadása előtti órákban beszélgettünk.

Volt-e egy olyan kimondott pillanat az életében, amikor érezte, hogy amit csinál, az negyven év múlva is ott lesz? Leegyszerűsítve, azt, hogy sztárrá válik?

Szörényi Levente: Jaj, nem. Az ember érzett magában valami képességet, tanult zenét - ez egy átlagos polgári családban kézenfekvő volt, hogy tanultak zongorázni, hegedülni. Nem azért, hogy muzsikusok legyenek, bár a mi családunkban természetesen klasszikus műfajban sok muzsikus volt, de ez még önmagában nem predesztinálja az embert, hogy ezt a pályát folytassa. Tanultunk hegedülni, aztán intézetbe kerültünk, ott volt egy mandolinzenekar, az ember elsajátította a pengetős technikát, és onnan csak egy ugrás volt a gitár. De azon kívül, hogy az osztálytársainkat szórakoztattuk, az ember nem gondolt semmi komolyra.

Én például nagyon eltökélten sebészorvos szerettem volna lenni, ami persze nem mond ellent a muzsikálásnak, hiszen a nemég elhunyt Vukán György is egyszerre volt fogorvos és kitűnő jazz-zongorista. De nem gondoltam semmi ilyesmire, az ember belesodródott a beatforradalomba, megtalált egy kifejezési formát – és nem én voltam az egyetlen, ugye. De nem arról volt szó, hogy az ember művészetet hozzon létre, hanem hogy ordítson. Hogy kiordítsa magából az érzéseit, és nem kis mértékben ebben az életkorban ez egy rendkívül erős eszköz volt az ember kezében, hogy barátkozzon a lányokkal.



És később, az Illés sikerei alatt?

Az már más, amikor komolyabbra fordult a dolog, én abban hiszek, hogy nem marad rejtve, aminek ki kell jönnie. Amikor a váci gimnáziumból fölkerültem Pestre, a Könyves Kálmánba, ahol érettségiztem is, az alatt a két év alatt váltam ismertté a budapesti zenészkörökben, a rádióban, Illés Lajoséknál, a Bergendy Pistáéknál, az Ifjúsági Parkban, vagy a Dália presszóban, ahol játszottunk. Nyilvánvalóan én sem titkoltam túlzottan, hogy mire vagyok képes (nevet). És ennek köszönhető, hogy érettségi után egy fél évvel már megszólított az egyik ilyen zenekarvezető, aki fiatal zenészekkel vette magát körbe. Akkoriban nagyon népszerűek voltak a divatbemutatók, és mindig kellett egy kis kísérőzene hozzájuk. És akkor ilyen leánykéréshez hasonlóan feljött és elkért apámtól, hogy menjek zenélni, egy évig ott játszottam, és minden tekintetben profivá váltam.

Később, amikor Illés Lajos feloszlatta a korábbi zenekarát, és szólt nekem, hogy menjek, alakítsunk egy újat, azonnal válaszoltam, hogy persze, ha Szabolcsot is vihetem magammal basszusgitárosnak. Így alakult ki az Illés-felállás, amelyből ketten már sajnos nem élnek.


Olvastam egy korábbi interjút, amelyben arról beszél, hogy az Illés fennmaradása olyan apróságon is múlt, hogy Önt nem vitték be katonának.

- Ez kétségkívül így volt, szétesett volna a felállás, aztán nem tudom, mi lett volna belőle. Szabolcsot elvitték, de csak három hónapig volt, ilyen „tornacipős” katonaságban, de én megúsztam. Aztán a Flotillába akartak elvinni, hogy folytassam azt a trendet, amit a Faragó „Judy” István kezdett, aki valóban ott tűnt fel és matrózruhában gitározott.

Amúgy sokáig összekevertek minket, szegénynek bánatára, mert nagyon jó gitáros volt. De első pillantásra nagyon hasonlók voltunk, fekete keretes szemüveg meg tinédzserarc. Viszont nekünk nagyon beszaladt a dolog, és aztán engem mindenki Judynak szólított, évekig hiába mondtam, hogy én nem Judy vagyok.



Régen filmzenéket is írt, ez miért maradt abba?

- Mert másra helyeződött a hangsúly. Akkoriban ezek a filmrendezők előszeretettel alkalmaztak beatzenekarokat, ahol volt szerzői véna, ott rábízták a filmzene megírását is. De ez a mai napig is így van, ha van legalább egy jó nóta, az húzza a filmet, még akkor is, ha önmagában is elmegy. Ennek köszönhetjük, hogy Dubrovnikba kimentünk forgatni az Illéssel, akkor adtuk be nekik a Miért hagytuk, hogy így legyen-t, és ott forgattunk ezzel a számmal, közünk nem volt a filmhez, de ott játszottunk, egy bárban, meg egy várbástyán, és nem mellékesen ott ismertem meg a későbbi feleségemet is.

De volt olyan felkérés is - például Mészáros Mártának többet is írtam - ahol kimondottan csak háttérzenét kértek, kevés dal volt, nem is kimondottan sláger. Akkor nagyon örültem ezeknek, mert szerzői palettán is jobban ki tudtam teljesedni, meg kis pénzt is tudott hozni. Ekkor már családjaink voltak, mi hosszú ideig albérleteztünk, és kellett a pénz, hogy az ember az egzisztenciáját megalapozza. Később, már a Fonográffal komolyabb pénzekért turnéztunk, de akkor jól jött.



A közönségtalálkozón nagyjából elmondta már a gondolatait az István, a király Alföldi-féle rendezéséről. Én inkább konkrét jelenetekre kérdeznék rá, például a Trabantos volt az, amelyik nagy indulatokat váltott ki.

- Óriási! Az egy óriási jelenet, percekig röhögtem, amikor bejöttek.

Én konzervatív ember vagyok, de a művészet tekintetében nem. Én ha nem lettem volna annak idején kezdeményező, akkor az sincs, ami idáig lett. Én csak úgy választom el a dolgokat, hogy tehetséges vagy sem, művészet vagy sem. Ezen belül persze számtalan kategória van.

Én, sajnos, úgy néz ki, hogy szembemegyek a közönség beidegződéseivel, az általános elvárásaival. De az az ötlet, hogy a Nagy Feró meg a Varga Miki egy retró, 30 évvel ezelőtti pillanatba belép, nem is tudják, hogy hol vannak – hadd ne magyarázzam –, zseniális, ez a kis apró ötlet. Ha valaki nem tudná, hogy miről van szó, még a rendszám is emlékeztet rá. Amikor az Istvánt bemutattuk, még Trabantok pöfögtek a városban, de hát más nem is nagyon volt, és annak is örült az ember.

Én el tudok vonatkoztatni attól, hogy ez egy történelmi téma. A Városligetben az ősbemutató nem volt egy korszerű előadás? Dehogynem, hát bőrnadrágban jöttek be a Nagy Feróék, ők voltak a rockerek! Olyan mértékben aktualizálva volt, hogy nem igaz. Voltak jelmezek, amelyek megpróbáltak a korra emlékeztetni, de hát nem kortárs darab az, amelynek a zenéje rock alapon nyugszik, és közben gregorián szól, és népzenei motívumok – soroljam?



Nem akarok nagyon belekötni a közönségbe, mert szent, és nélkülük nem lennénk, de most történt egy olyan dolog, amit nem tud az ember minden részletében befogadni, de pont ez a jelenet hatalmas örömet váltott ki. Nagyon szellemes, gondoljunk csak bele, hogy előjön két úgynevezett ősmagyar vagy régi magyar (nevet), egyre hangosabb lesz a zene, egyre bátrabban énekelnek, és azt hiszik, hogy megértésre találnak, kihúzzák a kis papírzászlócskájukat, mint március 15-én, és akkor utána jön a leszúrás, eldugják és elmenekülnek... Nagyon jó jelenet.

Az a baj, hogy előre éreztem és sejtettem, mondtam a Zikkuratnál is, hogy abban nem vagyok biztos, hogy az Alföldi körül lévő vihar és zaj jót tesz-e. Nem tett jót, és az a baj, hogy ez a vihar rávetül az ő rendezésére.

Minket megkértek, hogy ne járjunk a próbákra, csak a bemutatót nézzük meg, és ezzel többé-kevésbé föl is mentettek az azonosulás alól, de én ennek ellenére azonosulni tudok a rendezés nagy részével. Zeneszerzőként viszont már vannak zavaró tényezők. Ha csak én észrevételezném, akkor is érthető lenne, de már a szegedi bemutatón hozzáértő fülűek mondták, hogy nagyon nehezen azonosultak azzal a ténnyel, hogy a zenekar egyes dalokat dupla tempóban játszott. Ezzel én is nehezen azonosultam, és soha nem fogom megszokni; a közönség meg pláne nem, ott van a fülükben az adott tempó. A Társulatost öt évvel ezelőtt újra fölvettük, tehát nem a ’83-as alapra énekelnek, de ott ugyanolyan tempók vannak. Nagyon örültem az élő zenekarnak, de hát erre nem magyarázat az sem, amit mondani szoktak, hogy a világ felgyorsult... Ez nem igaz, azokban a dallamokban minden patikamérlegen ki van számolva.

És a közönség ilyen, ott marad a fülében, mert nem csak előadáson hallja, felteszi otthon is – ilyen formában nem akarok szembemenni velük, de a rendezés nagyrészét teljes mértékben megalapozottnak tartom. Olyannyira, hogy amikor Gizellát SS-tisztek kísérik be, a szemem nem rebbent, hiszen amiről a Színház és történelem előadásomban is beszélek, az országot Orseolo Péter „eladja” a németeknek.

A másik, ami megint csak kritikusi hangokat vált ki az emberből: sokkal több időt kellett volna szánni arra, hogy az énekesi teljesítmények eléggé megalapozottak legyenek. Az Istvánt játszották még színházban, volt repertoárdarab, Kerényi és Iglódi is megrendezte, és abban sem volt minden színész a helyzet magaslatán, de miután a közönség zsinórban akarta látni a darabot, zsinórban is kellett játszani, és elnézték ezt. No de egy ilyen kiemelt szituációban nem lehet azt mondani, hogy elmegy, mert repertoáron kell tartani.

Nem akarok visszaélni ezzel az előbb említett helyzettel, hogy áldásunkat adtuk a rendezés stílusára, és csak a bemutatót láttuk. Ha hosszú hónapokkal ezelőtt megkérnek, hogy beüljek a próbákra, akkor már akkor elmondom a véleményem, és talán kicsit másképp alakul. De amennyire utólag látom, Alföldi és a színészgárdája eleve egy zárt rendszerben dolgoztak, és úgyse tudtam volna hozzászólni, ezért így jobb volt.

Ennek az egész koncepciónak nagyrészét elfogadva egy komoly szépséghibának tartom, hogy színészcentrikus. Miután mégiscsak egy opera, rockopera – talán nem tűnik nagyképűnek, hogy nagy klasszikusokhoz hasonlítom magam, bár amilyen klasszikussá vált ez a zene, talán tehetem is, de hogy ne értsen félre senki – bármilyen Verdit vagy más operát színpadra visznek, akkor modernizálják a látványvilágot, jól-nem jól, eldönti a kritikus meg az utókor, de egy biztos: hogy a színpadon énekelnek. Olyan verzió nincs, hogy prózistákkal akarják előadni. Ha egy darab énekescentrikus, nem lehet prózacentrikus. A rockopera műfaja sok mindent elbír, de énekelni kell.

Ezeket a dolgokat kénytelen vagyok utólag elmondani, mert nem kérdeztek meg. Nem vagyok ettől boldog, nem ment föl engem, de ha azt mondják, hogy a király meztelen, nem mondhatom, hogy ruha van rajta...


Mennyire követi, amit Önről írnak, mondjuk a kommenteket?

- Az Illés honlapon összegyűjtött szövegekbe bele szoktam olvasni. A kommentekbe már annyira nem szaladok bele, mert annyira elszabadult, az interneten beíró emberek szellemi és erkölcsi képessége olyan mélyen van, hogy borzasztó. Szinte élvezik azt, hogy a legválogatottabb mocskokat öntik rá a hálóra. Az Alföldi kapcsán elküldtek párat, szabadkőművestől a homokosig minden voltam – mit csináljak, ezzel nem lehet mit kezdeni.


Még az Istvánról annyit, hogy arra lehetett ugyan számítani, hogy Alföldi személye miatt megosztó lesz, de az nem igaz, hogy soha nem volt megosztó. Már csak amiatt sem, hogy egyesek hajnali háromkor hajalnak a Szállj fel, szabad madárra, mások meg élére vasaltan, jól fésülten hallgatnák végig az egészet.

- Így van, és most ugye a Robi rendezése valahogy a jótékony feledés homályát borította az eredeti verzióra. A darab eleve konfliktusra van építve. Robi belenyúlt, miután meg kell jeleníteni, és sok mindent kihozott abból, ami amúgy is benne volt.

Nekem hosszú évekig az volt a gondom, hogy a Felkelt a napunkat félreértik, pedig előttem az lebegett, hogy kis vörös nyakkendőben menetelünk és integetünk a Rákosi pajtásnak. Parabolát akartam írni, ezzel szemben meg mindenki elájul, megnyugszik, és nem gondol arra, hogy ő mit tehetne.

Kétségkívül az Alföldi Istvánja minden eddiginél jobban szembeállított embereket, saját barátaim fel vannak háborodva, hogy „hogy lehet engedni”. De azt kikérem magamnak, hogy az Istvánban ne lenne konfliktus, csak hát olyan nehéz az embereknek tükörbe nézni. Ha csak illusztrálni akartunk volna egy ezer évvel ezelőtti történetet, akkor nem lett volna értelme megírni, 30 évvel ezelőtt sem lett volna, ha csak annyiról szólna, hogy ki kit szeret, Istvánt vagy Koppányt.

Aztán mondják sokan, hogy bezzeg a Vikidál, én erre azt szoktam felelni, hogy tedd be a lemezt és nézd meg azt. Vikidál akkor nagyon jó volt, de utána már nem lehetett rá számítani. A csíksomlyói előadás teljes playbackről ment, mert technikailag megoldhatatlannak bizonyult, de Varga Miki felénekelte az akkori hangján, míg Vikidál a 30 évvel azelőtti hangján szólalt meg, igaz, nagyon meggyőzően, de mégis. És miután az emberek szeretik az Istvánt, látni is akarják, ehhez meg előadást kell csinálni.

Ott vannak az egyéb rockoperái, amelyek ugyan szintén sikeresek, de nem lehet az Istvánhoz hasonlítani. Az István körüli kultusz mellett miben látja ennek okát?

- Általában a csoda csak nagyon ritkán jön létre, az alkotóelemei változatosak, elég nehéz így analizálni, de persze rá lehet találni egy-két okra. Sok mindent nem lehet fölfejteni, de az tény, hogy az első ilyen volt Magyarországon, jó dalokkal, történelmi helyzettel, stb.

A Veled Uram, a második rész legalább ilyen izgalmas, legalább ilyen jó zenékkel, de nem olyan helyzetben került bemutatásra. Meg szoktam kérdezni a közönségtől, hogy belegondoltak-e, ha 10 évvel később jövünk elő először az Istvánnal, befutja-e ugyanezt a pályát? Nem biztos. Persze, hogy sikeres lett volna, mindegyik sikeres – volt olyan, hogy az Istvánt, az Attilát és a Veled Uramat sorozatban játszottuk. De egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ekkora, hogy mindenki, a legapróbb gyerekig is, mint valami fétist hordozzák magukban. Ez így van, a mítosz része, és ez a történelmi pillanatnak köszönhető.


És önhöz melyik másik rockopera áll közel?


- Mindegyik, természetesen. Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy nagyon unom már az Istvánt, és sokkal izgalmasabb lenne számomra egy új bemutató mondjuk a Veled Uramból, vagy akár az Attilából is, mert abban új dolgok vannak. Egyébként az Attilával kapcsolatban vettem észre, hogy az emberekben is van hasonló igény, látták a Margitszigeten, és kérdezik, hogy miért nem játsszuk többet. A Margitszigeten hihetetlen álom jött létre, és a film is, amit összevágtunk, már majdnem feledtette, hogy szabadtéri színpadon játszódik. Állandóan a levegőben van a felújítása, de nem olyan egyszerű.



Nincsenek illúzióim, hogy le lehetne az Istvánt teperni, de azt szeretném, hogy a többi is színpadon legyen. És akkor még nem beszéltünk a félprózai darabokról, a Kőműves Kelemenről, a Kun Lászlóról, a Fehér Annáról – ezek jobbnál jobb darabok, csak prózaiak, zenés betétekkel.


Más művekről beszélve, ott volt még a Wass Albert-oratórium, az Adjátok vissza a hegyeimet. Erről annak kapcsán szeretném kérdezni, hogy a tavalyi Heti Válaszos interjúban, amelyet mindenki idézett, elhangzott egy olyan mondat is, hogy elege van a Wass Albert-filmekből.


- Igen, azt az esztergomi István előtt mutattuk be. Az interjúban meg világosan elmondtam, de ha valaki félre akarja magyarázni, akkor azt teszi: hosszan beszélek arról, hogy csak azért, mert valamilyen téma nemzeti, azt hadd ne fogadjam el, ha egyszer gagyi! Arra céloztam konkrétan, a neve is elhangzik, hogy nem tetszett a Honfoglalás. Eredetileg én is benne lettem volna, de megláttam és elszégyelltem magam. Most ettől leszek én jó magyar vagy nem jó magyar, hogy tetszik vagy sem a film? A film nem jó, a Wass-film sem jó, gagyi! Még egyszer mondom, arra a szindrómára értettem, ha valaki csak azon az alapon próbálja a karrierjét egyengetni, hogy súlyos nemzeti témákat ront el. Úgy hívják, hogy Koltay Gábor. Ha kiállnak mellőle a tehetséges emberek, akkor ez lesz a végeredmény.

Erről beszéltem, és nem Wass Albertről. Ha valaki nemzeti témát dolgoz fel, jó is lehetne, de ha nem jó, és én emiatt nem vagyok jó magyar, akkor nagy baj van. És az is van.

Különben miért van ez a nyomás – nem is tudom, az emberek, vagy a művészek részéről – hogy mindenképpen felvállalják a politikai hovatartozásukat?

- Ez abból fakadt, amit szintén elmondok abban az interjúban, és mumus lettem, mások szerint meg végre valaki kimondta a frankót. Az a probléma, hogy a nemzeti oldalon ezek posztkommunista emberek, átugrottak a széteső MSZMP kocsikból a nemzeti szerelvényre. A mai napig sem adják fel, uralkodni akarnak az úgynevezett nemzeti oldalon. Ez az én meglátásom szerint megalapozza ezt az állapotot, amire rákérdezett. Ők akkor érzik jól magukat, ha nagyon keményen deklarálják, hogy ők a zsinóros nemzetiek.

Ez már az istváni időben fontossá vált, akkor még a Maróti elvtárs járta ki, hogy bemutathassuk, de már húzódott ki a későbbi nemzeti oldalra, hogy a további érvényesülése meglegyen. Ettől válik ilyen megoldhatatlan politikai katyvasszá az egész.


Beszélhetünk-e arról, hogy a nemzeti oldal kisajátítaná magának Szörényi Leventét, csak azért, mert tud az Ön politikai nézeteiről?

- Én azért nem vagyok ideges a különböző vélemények kapcsán, mert mindenki tudja, hogy az én hozzáállásom nem politikafüggő, hanem mély gyökerei vannak. Nézzék meg a zenémet, a könyveimet, egyáltalán az egész életművemet. De ha megszólalok, akkor persze ellenséggé válok. Csak mondok egy példát. A Magyar Nemzet véleményrovatában lejött egy cikk, Szavakkal ölni címmel, amelynek az írója nemes egyszerűséggel összehoz Daniel Cohn-Bendittel. Nem tudom, hogy szándékosan-e, de így sikerült. Azért korhol, hogy az előbb említett cikkben kellő magabiztossággal, nagyképűen legyilkolom a másikat, jelesül Koltayt, aztán mindjárt jön, hogy Cohn-Bendit hogy öli meg Orbánt szavakkal. Nem biztos, hogy szándékosan, de ha így van, akkor én lennék Cohn-Bendit, a Koltay meg Orbán Viktor? Álljon már meg a világ.


Bayer Zsolt éppen tegnap írt Önnek nyílt levelet, olvasta már?

- Nem, csak hallottam, hogy vissza akar adni valami olyan díjat, amit nem is én adtam neki, csak én voltam az átadó, a „díszpinty”...


Mások meg azt írják, hogy vonja vissza az előadást.

- Ezt az előadást nem én rendeltem, nem én fizettem, csak a bemutatót láttam. Nem szívesen játszom ki ezt a kártyát, de technikai feledékenységből még a nevünk is lemaradt a budapesti plakátokról, csak annyi áll ott, hogy István, a király, rendezte Alföldi Róbert. Ha cinikus akarok lenni, akkor felhozom, hogy nem is vagyok ott. Erre mit mondanak? Egyszerre fölébredtek? A dicső nemzeti oldal csak nézi a kínlódásaimat, de ha valami baj van, én vagyok a rossz.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS