Tribute to Kézdi. Költőként tért vissza szülővárosába Markó
B. D. T. 2013. november 29. 17:49, utolsó frissítés: 2013. december 02. 09:37Mit tanácsolna kisfiú önmagának, ha az egyik udvartérben összefutna vele? A költővel írásról, visszatérésről, hazáról, versekről Fekete Vince beszélgetett.
Költőként tért vissza szülővárosába Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke: a marosvásárhelyi könyvvásáron bemutatott új verseskötetéről, ars poeticáról, írásról, kézdivásárhelyi emlékeiről beszélgetett Fekete Vince költő-író-szerkesztővel a Vigadóban csütörtök este. Bár a rendezvény Facebook-eseményoldalán csak kevesen jelezték, hogy részt vesznek, az emeleti kisterem szinte teljesen megtelt – jellemzően inkább a középkorú vagy idős generáció képviselőivel, köztük többen Markó Béla tanárai, osztály- és iskolatársai voltak.
A Székelyföldben nemrég jelent meg Fekete Vince terjedelmes interjúja Markóval, a beszélgetésbe azonban láthatóan mégsem fáradt bele a két kézdivásárhelyi költő. A kérdések-válaszok sorát időnként Markó felolvasásai szakították meg: mintha ősz fejű tanárai előtt a már szintén őszülő volt diák felelne, a költő minden alkalommal állva olvasott. Csak ezúttal a feleletért nem jegy, hanem taps járt.
A beszélgetés elején már leszögezték a feltételeket: politikáról nem lesz szó. Ezt mindenki tiszteletben tartotta, pedig a közönség soraiban ott ültek nemcsak az RMDSZ helyi és megyei vezetői, hanem pl. az EMNP politikusai és szimpatizánsai is. Talán végül ezért sem akart senki nyilvánosan kérdezni a beszélgetés végén – viszont utána a félórás könyvdedikáció során többen megragadták az alkalmat, és váltottak néhány személyes szót Markóval.
A Csatolmány című kötet rendhagyó,
nemcsak azért, mert majdnem évtizedes költői némaság után született, hanem mert számos családtörténeti, közéleti, visszatekintő, emlékező jellegű verset tartalmaz. Irodalmi berkekben felmerült a kérdés, lesz-e még költő Markó Béla, vissza lehet-e térni egy olyan pályára, amit mellékvágányra tett az ember a politikusi szerepért – ám nem kellett csalódnunk, úgy tudott visszatérni, hogy nem kell restelkednünk – idézett Fekete Vince a Székelyföld folyóirat költészeti díjával kitüntetett költő-politikushoz írt laudációjából.
„Legfontosabb városomnak tartom Kézdivásárhelyt, hiszen itt születtem, itt nőttem fel” – Markó szavai bizonyára nemcsak a lokálpatrióta keblek dagasztását célozták; komolyan gondolhatta azt is, hogy mindent ettől a várostól kapott: elsősorban a magyar kultúra és irodalom erős és intenzív szeretetét. A legdélkeletibb magyar városban, amely távolabb esik Budapesttől, a magyar szellemi-kulturális központtól, mint pl. München, a tehetség szeretete és felkarolása volt jellemző tanárokra és mindenkire, itt odafigyeltek az ifjú tehetségekre – értékelt Markó.
Az vagyok, akivé tett a város és a családom:
erdélyi és magyar, de szeretném magam továbbra is székelynek tudni – válaszolt a wolandi-feketevincei „Ki vagy te” kérdésre.
Emberi lényegünkhöz tartozik, hogy mulandó, biológiai lényünket megpróbáljuk meghosszabbítani az alkotás révén; az írás esély önmagunk megsokszorozására, fontos eszköze annak, hogy valamit önmagunkból eljuttassunk másokhoz – hangzott el egyfajta ars poeticaként.
A Láthatás című, a hiány-hazát tematizáló vers felolvasása előtt a költő megkísérelte egyfajta erdélyi magyar „haza”-fogalom meghatározását is: eszerint számunkra nincs is igazán tartalma ennek a szónak, nem is használjuk, a kommunizmus időszakát megélt romániai magyarok számára gyerekkoruk kényszerünnepségeinek hivatalos diskurzusa jön be konnotációként. Van szülőföldem, otthonom, országom, nemzetem, de hazám akkor lenne, ha a földet, ahol élek, igazán enyémnek tarthatnám, és ha az ország is magáénak tartana engem – voltak pillanatok, amikor azt éreztem, ez már majdnem megtörténik, de aztán rájöttem, még várat magára ennek bekövetkezése – fogalmazott Markó.
Minden íróban van néha egyfajta olyan szorongás, hogy tudja-e folytatni az írást, lesz-e anyaga, ötlete, gondolata, amivel dolgozzék; Markóra ez most nem jellemző, hiszen
„annyi minden van, amit el kell mondani”.
Szerinte 1989 előtt, és az utóbbi 23 évben is rengeteg minden történt, amit még hiányosan dolgozott fel a romániai magyar írótársadalom, bár az ifjabb generációk foglalkoztak részben a témával – van amit írni tehát, bár annak műfaja lehet nem vers lesz, hanem próza, memoár. A szorongás egyedül abból adódik, hogy esetleg „nem tudom elmondani, vagy nem jól mondom majd el”. Politikusi pályáról nehéz visszatérni az irodalmi térbe, tudatában van annak, hogy a politikus Markó képe fog bevillanni az embereknek akkor is, amikor a költő Markó lép színre. E kettősség ellenére Markó számára az elsődleges a költészet, amit mindennél fontosabbnak tart – ugyanakkor belenyugvással beszélt arról is, hogy az irodalmi életben kicsit mindig „idegenszaga” van annak, aki kívülről érkezik.
A kritikusok és pályatársak jól fogadták a visszatérést. De mire büszke Markó Béla? Családját, gyerekeit mondaná először, de mivel teljesítményelvre nevelték, néhány jól sikerült vers és esszé jut eszébe, – illetve olyan pillanatai az erdélyi politikai és közéletnek, „amikor, úgy gondolom, eredményesek voltunk”.
Markó – akár fiatal kézdivásárhelyieket megszégyenítő – helynév- és helytörténet-ismerettel és térmemóriával visszaidézte gyerekkora fontos helyszíneit a városban, azt, hogy milyen útvonalon ment iskolába, hol, melyik épületben milyen oktatási intézmények működtek, csak azért, hogy végül válaszoljon Fekete Vincének,
mit tanácsolna kisfiú önmagának,
ha az egyik udvartérben összefutna vele. „Nem menteném fel a dilemmái alól. Nem segítenék neki, nem adnék tanácsot.”
A „nőklapjásított” kérdések nagy részét is finoman kikerülte, pl. hogy mi a kedvenc káromkodása: annyit árult el, hogy bár 1974 óta Marosvásárhelyen él, az ottani divatos „a brant egye meg” mondást azóta sem volt hajlandó megtanulni. Pálinka helyett inkább bort iszik, ha már muszáj; bár ő sem szeret dolgozni, mint mindannyiunk, számára az értelmes munka az, amiért megérte és megéri élni.