2017. június 28. szerdaLevente
30°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gyermekkép és irodalom a Gheorghiu-Dej korszakban

Vallasek Júlia 2013. november 30. 15:00, utolsó frissítés: 2013. december 02. 10:04

„Legyen bár gyermek, még kicsi, a kommunizmust építi”: ilyen és ehhez hasonló rigmusok hemzsegtek a gyermeklapokban.


A Gheorghiu-Dej korszak gyermekkultúrájában meghatározó szerepet játszó, 9-14 éveseknek szánt Pionír című hetilap 1951. június 10-én az Ifjúmunkás Szövetség Központi Bizottságának (KISZ KB) mozgalmi lapjaként indul Bukarestben.

1953 szeptemberétől 1956 februárjáig a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) központjában, Marosvásárhelyen, a pionírszervezetek tartományi lapjaként a Tartományi Néptanács kiadásában jelenik meg. Ezután ismét Bukarestben adják ki, ezúttal már az Országos Pionírtanács lapjaként 1967. november 21-ig, amikor átadja helyét az induló Jóbarátnak. Mozgalmi lap lévén


célja nem a gyermekolvasó szórakoztatva nevelése,

hanem az ifjúság célzatos, az uralkodó kommunista ideológiának megfelelő formálása. Fazakas János (ekkor az IMSZ KV titkára) első lapszámban publikált köszöntőjében a korabeli militarista retorika szellemében így fogalmazza meg az induló lap célkitűzéseit: „Szervezetünk a lappal magyar nyelvű pionírjaink és iskolásaink kezébe újabb fegyvert ad, olyan fegyvert, amellyel sikeresen harcolhatnak feladataik végrehajtásáért”, hiszen „Pártunk és szervezetünk iránti határtalan odaadás szellemében kell pionírjainkat nevelni”.



"Üdv a nagy Sztálinnak!"
cimlapfotó, az 1950.aug.19.-i
számból
A személyiségformálás (értsd. pártkáderré nevelés) hármas eszköze a vak engedelmességre nevelő fegyelmezés, a különbséget, és ezzel a különállást is elmosó egységesítés, illetve a pártideológiai képzés.

A Pionír által (különböző időpontokban különböző fokú) agresszivitással közvetített értékrend és gondolkodásmód gyakorlatilag az ország minden egyes 9-14 éves gyermekéhez eljutott, hiszen mind a pioníroknak, mind pedig a szervezet soraiba (származásuk miatt) fel nem vett ún. „tanulóknak” egyaránt


kötelező volt rá előfizetni.

A lapban közölt egyes írások kifejezetten a pionír tevékenységek megszervezésére tartalmaztak utasításokat, technikai leírásokat, másokat viszont „osztag vagy csoportgyűléseken” kellett megbeszélni, „feldolgozni”.

Mozgalmi lap lévén a Pionír eleinte csupán minimális önállósággal rendelkezett, anyaga Marosvásárhelyre való átköltöztetéséig szinte szó szerint megegyezett román testvérlapja, az ugyancsak az IMSZ KB által kiadott Pionierul, illetve a Scînteia Pionierului anyagával.

Ez alól gyakorlatilag csak a magyar diákok által beküldött olvasói levelek, illetve néhány (Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Páskándi Géza által jegyzett) vers jelent kivételt. A Pionír lapjain megjelenő


írások java része kettős idézetnek tekinthető,

hiszen a román nyelvű lapokból átvett szövegek jelentős hányada a Pionierszkaja Pravdából származik. A szovjet pionírok lapja témaválogatás és szerkesztés szempontjából mindvégig példaképéül szolgál. „Itt mindig megtaláljuk az iránymutató, tanító, bátorító cikkeket”, – fogalmazzák meg a fennállásának 25-ik évfordulójára Lenin érdemrenddel kitüntetett szovjet laptestvér köszöntésében. (1950/3.)

Szavazás az 1950 decemberi választáson


A megjelenés helyének, illetve a lapot kiadó szervezetnek a változása nagyjából egybeesik az ötvenes-hatvanas évek főbb, a korabeli diskurzust is érintő változásaival. A szépirodalom szerepét, a lap általános összképét, témaválasztását, retorikáját és vizuális arculatát tekintve


az 1950 - 1964 - es időszak több alkorszakra bomlik.

Az első időkben a lap a legszorosabban vett politikai nevelés feladatkörét tölti be, szektárius szigorral közvetíti a gyermekolvasó felé a Párt elvárásait. A szépirodalom gyakorlatilag dekorációs, szimbolikus szerepet játszik: a versek (prózát ekkor gyakorlatilag nem közölnek) többnyire a kommunista ünnepkör egy-egy jeles napjához kapcsolódnak.

A lap illusztrációs anyaga elsősorban győzelmet ünneplő felvonulásokon, vagy különböző közmunkák során (kalászszedés, szüret, stb.) mutat gyermekszereplőket. Mind a szövegekben mind pedig a képanyagban gyakori a Párt romániai vezetőire (elsősorban Gheorghe Gheorghiu-Dejre), az illegalista korszak hőseire, illetve Sztálin és Lenin személyére tett utalás.

Az ellentétezésre épülő vizuális ábrázolás pontosan jelzi a sztálinista személyi kultusz éveinek mitizáló szemléletét: hatalmasra nagyított Sztálin, Lenin, Gheorghiu-Dej portréja mellett, azokra felnézve apró, pionírnyakkendős gyerekek állnak. A mitizálás az ellenségkép megformálásában is szerepet játszik: gyűlöletversekben a külső – (imperialisták, Tito stb.) vagy belső- (kulákok, reakciósok, papság stb.) ellenség a mitikus gonosz attribútumaival (testi deformáltság, állati vonások stb.) ruházódik fel.

A korabeli retorika agresszivitását jelzi az értékrend elfogadására alkalmazott, bio/fizikai folyamatokra építkező metaforasor rögeszmésen visszatérő használata. A Párt, IMSZ-en illetve Pionírszervezeten keresztül érkező, a Pionírban közzétett utasításait, az olvasók feladata


„elsajátítani”, „magukévá tenni”, „feldolgozni”.

Mindez a kapcsolódó „határtalan odaadás”, „önfeledt” stb. jelzőkkel együtt megteremti a passzív, önálló gondolkodásra, cselekvésre képtelen befogadó eszményképét, azét a személyét, aki aztán a megfelelő célok érdekében, az éppen aktuális külső vagy belső ellenséggel szemben aktivizálható.

Sztálin születésnapját ünneplő címlap


1953-56 között, amíg a Pionír a MAT lapjaként jelenik meg, előtérbe kerül a regionális sajátosság. A tömegeket megmozgató eseményekről (Augusztus 23, Május 1) szóló beszámolók, a fotóanyag elsősorban az adott régióra (MAT), illetve központjára, Marosvásárhelyre összpontosít. A tudósítások is elsősorban a MAT területéről, illetve a magyarság lakta régiók eseményeiről szólnak, a fővárosi pionírélet hírei között is túlsúlyban vannak a bukaresti magyar iskola pionírtevékenységeiről szóló információk. Az illusztrációs anyagra jellemző a mezőségi/székely népviselet és pionírnyakkendő ikon értékű együttes ábrázolása.

Fokozatosan csökken az ellenséget ostorozó írások aránya, ezzel párhuzamosan a korábbi militarista retorika is oldódik valamelyest. Előtérbe kerül a munka mennyiségével mérhető hazaszeretet témája, az ország gazdagságának, szépségének leltárba vétele mellett megjelenik a szülőföld, a szűkebb régió szépségeinek dicsérete.

A helytörténeti írások, népmondák, népköltészeti alkotások stb. segítségével kísérlet történik a kommunista világkép- és értékrend sajátos, regionális értékekre, regionális hagyományra alapozó változatának megteremtésére. Bukarestbe visszakerülő Pionír már


az „olvadásnak”, „enyhülésnek” nevezett korszak mozgalmi gyermeklapja.

Továbbra is fontos szerepet játszik a pioníréletre, illetve a pártfegyelemre való nevelés. Csökken a regionális érdekeltségű témák aránya, viszont hangsúlyosan jelen vannak a gyermek/kiskamasz olvasók érdeklődési köréhez már igazodó jegyzetek, tudósítások, cikkek (tudományos és technikai újdonságokról, űrkutatásról, művészetekről vagy a közösségi élet egyes „pártsemleges” rendezvényeiről pl. karnevál, sportesemények stb.).

>> A Történelem rovat további anyagai >>

A regionális jelleg csökkenése és az oldódás a figurák vizuális megjelenítésében is tetten érhető, nagyjából eltűnik a népviselet, a kötelező iskolai, illetve pionír egyenruha mellett feltűnik a „polgári”, utcai viselet. Nemcsak fikcionális síkon (különböző elbeszélések, regényrészletek hősei esetében), de a tudósítások többnyire néven nevezett, azonosítható szereplőinél is változatosabbá válik a tevékenységek köre.

Míg az ötvenes évek elején kizárólag pionírtevékenység, tanulás vagy közmunka során, tehát gyakorlatilag közéleti szerepben ábrázolták az egyes szereplőket, itt már


szerepet kap a magánszféra is.

Pihenő, hobbitevékenységben elmerülő, szórakozó (sőt a hatvanas évek elején teret hódító, deviánsnak, elítélendőnek bélyegzett twist és rockzenére táncoló) fiatalok is megjelennek a szövegekben, fotó-, illetve képanyagban. Az irodalom itt már szolgáltatás szerepet is játszik: a fontosabb eseményekre készülve (elsősorban Augusztus 23-ra, illetve December 30-ra, de akár olyan kisebb jelentőségű eseményekre is, mint egy tábori ünnepség, évzáró ünnepély vagy akár egy-egy pionírgyűlés) a Pionír egész oldalas versösszeállítást, egyfelvonásos jelenetet, zenés-táncos összeállítást, szavalókórus számára összeállított műsortervet közöl.

Előírásosan tisztelgő pionír


A pionírkorú, (de nem feltétlenül a szervezet kötelékeibe tartozó) gyermekolvasók egymást követő évfolyamai a nekik szánt hetilap hasábjain nem önnön képmásukkal, hanem az RNK Pionírszervezetének Szabályzatát megtestesítő


ideáltipikus figurával találkozhattak.

Az ő viselete az iskolai egyenruha és az emblematikus pionírnyakkendő, tevékenysége pedig csupán részben az életkora és helyzete (iskolás) alapján feltételezhető tanulás, elenyésző mennyiségben az otthoni, házkörüli segédkezés. Az eszményi pionír legfőbb elfoglaltsága és kedvtelése a Makarenko-féle pedagógiai eszmény jegyében a különböző közmunkákban való részvétel.

Semmilyen ezektől eltérő érdeklődése nincs, az egyéni kezdeményezés kimerül a közmunka éppen gyakorolt változatánál hatékonyabb megoldások kitalálásában és véghezvitelében. Az alvás kivételével gyakorlatilag minden pillanatban közösségben (tehát szem előtt) van, nem rendelkezik szabadon használható magánidővel. (Még az olyan, alapvetően magányos tevékenységet, mint az olvasást is olvasókörök, és irányított olvasmány-megbeszélések fogják/fognák keretbe.)

Kényszeres aktivitási lázban ég: a vakáció első napján a „szünidei munkatervet” beszélik meg a pionírok. A Párt jótéteményének elkönyvelt táborok, hétvégi programok jobbik esetben az ellenőrzés alá vonás és egységesítés eszközei, rosszabb esetben pedig egyszerűen


az intézményesített gyermekmunka különböző formái.

A propagandairodalom által szimulált valóság működésének vakfoltjaira éppen egy író hívja fel a figyelmet. Lev Kasszil, a Vologya utcája című, korabeli ifjúsági sikerregény szerzője, egy bukaresti író-olvasó találkozón így foglalja össze a valóság- és jellemábrázolás írói módszerét: „Az írónak ismernie kell a népet, a jó és rossz embereket. Ki kell választania egy nagyon jót, ez lesz a tipikus, akiről ír. Ez tehát nem mindig élő, valóságos gyerek.” (1955/111 kiemelés tőlem V.J.)

Az eszményi pionír, amellyé a konkrét olvasó a lapban közölt útmutatásokat megfogadva változhat, nemcsak szellemileg, testileg is fejlett. A sport, a versengés, általában a fizikai erő kultusza a Pionír cikkeiben legalább olyan fontos szerepet kap, mint a tanulásra, munkára való biztatás. A testi és szellemi értékek viszonya így fogalmazódik meg az egyik versben: „A színötös még nem babér. / Izmod is legyen oly feszes, mint szablyaél! / Nyakkendőd arra kötelez: / légy bátor, hű, vidám, eszes, / s erőben legyél oly nemes, / mint vert acél!” (Tamás Mária: Folyóparton. 1956/151) A Gheorghiu-Dej korszak gyermekirodalmában


két ellentétes tendencia feszül egymásnak:

az infantilizálás és az emancipatorikus szándék. Az előbbi voltaképpen a gyermeket csökkent értelmi képességű olvasónak tekintő gyermekirodalmi hagyomány továbbvitele, amelyben szerepet játszik az a tizenkilencedik század kezdetétől megerősödő szemlélet, amely a gyermeket immár nem „vadembernek” hanem „király gyermeknek”, védelemre szoruló pótolhatatlan értéknek tekintette.

Ennek a félreértése, eltúlzása áll az infantilis világképet tükröző, „gügyögő” alkotások mögött. Az új ember formálását célul kitűző propagandisztikus gyermekirodalom megőrzi ezt a vonást, ahogy a nyelvhasználatot is. A versek címzettjei, a formálódásra váró gyermekek: „Ők is fények / Féltett fényei a népnek, / Napocskái a hazának, szemefényei a Pártnak” (Anavi Ádám: A párt szíve bennünk lüktet 1955/119). Az alárendelt helyzetben, passzív szituációban, álnaiv környezetben megjelenő szereplők általában lányok, vagy a többi szereplőhöz képest fiatalabbak.

A propagandisztikus mondanivaló gyakran naiv gyermeki nézőpont mögé rejtőzve fogalmazódik meg. Ez a fajta álnaivitás rányomja bélyegét a nyelvhasználatra is, hiszen a komikum határát súroló jeleneteket, megoldási módokat kínál fel. A berlini VIT-re érkező román küldöttséget például így fogadja a kis keletnémet pionírlány: „A kisleányka karjait kitárta, / rohant a román küldöttség felé, / fent csattogott a zászlók vörös szárnya, / s a kis berlini pionírleányka, / úgy dalolt, mintha minden színes álmát, / édes mosolyát dalba öntené.” (Majtényi Erik: Egy berlini állomásról 1951/63). Az üdvözlés után „vidáman csacsogva” Kelet-Berlin újjáépítéséről, a munkások boldog életéről, az imperializmus elleni harcról és a népek testvériségéről mesél.


A másik póluson a gyermek felnőttként jelenik meg,

a felnőttekkel egy sorban dolgozik vagy harcol. (A háború, vagy az illegalista korszak idején játszódó elbeszélésekben visszatérő figura a röpcédulákat osztogató, vagy a partizánok közt harcoló gyermek.)

A pionírszervezet, a maga katonai hierarchiájával önmagában is kedvez ennek kvázi-emancipatorikus játéknak, a gyűlések, megbeszélések forgatókönyve, (sokszor a témája is) a felnőttvilág erőteljesen átpolitizált tevékenységeit idézi. (Pl. megvitatni az éppen aktuális választásokat, a pártkongresszus határozatát stb.)

Szüleiktől elrabolt, rabszolgasorsban tartott gyarmati gyerekek


Az elvileg kiskorú, tehát választásra még nem jogosult olvasóknak szóló Pionír mindvégig fontos szerepet szán a politikai választásoknak, arra buzdítva a gyermekolvasót, hogy családi, ismeretségi körében kampánytevékenységet végezzen. A közügyek iránti érzékenység felülírja a gyermeki ragaszkodást, az egyik versben a megszólaló például még több hazafias tevékenységre biztatja jelölt édesanyját, hozzátéve, hogy: „Ha jelölt vagy édesanyám, / annyi jót tegyél, / hogy minden kis pionírnak, / jó anyja legyél.” Páskándi Géza: Pionír levele jelölt édesanyjához 1953/13.

A Pionír irodalma tehát a táborokban üdülő, „napfényes gyermekkorát gondtalanul kiélvező”, ugyanakkor felnőttként gondolkodó és dolgozó gyermek-eszményt rajzolja meg.


A paradoxon áthidalását

egyrészt a közmunkák megéneklésével, másrészt a gyermeki és felnőtt tevékenységek egyenértékűnek tételezésével éri el. A földmunka, a tanulás és a harc így válik egymás szinonimájává: „Földműves embernek / drága az aratás/ tanuló gyermeknek / vizsgája: számadás.// Egyéves munkája / most szökik kalászba./ Sorakozz vidáman / vizsgára – csatába!” (Majtényi Erik: Vizsga 1951/53)

A megmérettetés pillanatát, a nyári vizsgát egyébként az egész ország szempontjából kiemelt fontosságú eseményként jelenítik meg, különösen az első néhány évfolyamban. Fontos közéleti személyiségek (akadémikus, közoktatásügyi miniszter stb.), illetve a néphatalmat szimbolizáló élmunkások köszöntik, biztatják a vizsgára készülőket.
Az infantilizálás és a konkrét célok érdekében történő emancipálás egymást paradox módon kiegészítő folyamatában jön létre


a szülő-gyerek viszonyt felülíró új családmodell,

amelyben a Párt tölti be a gondoskodó szülő szerepkörét. (A biológiai szülők ugyanakkor idealizált párttagként jelennek meg a jelenben játszódó történetekben, a múltban játszódókban pedig mint illegalista hősök. Ritkán, a kollektivizálási folyamattal párhuzamosan, megjelenik a múlthoz ragaszkodó, tévelygő szülő, felcserélődnek a szerepek, az öntudatos pionír vezeti rá szüleit a helyes útra.

Nincs értelmiségi szülő, csak munkás, paraszt, katona. A szülőszerepet játszó Párt androgün jelenség, egyszerre rendelkezik óvó-gondoskodó, „anyainak” tételezett tulajdonságokkal, és tanító, nevelő (ez esetben apaiként megjelenített) vonásokkal. Szülőszerepe már a legzsengébb életkorban megjelenik: „Játékaidat / ő vigyázza, / ő ügyel fel / a vidámságra, / ő mondja el legszebb mesédet…” (Majtényi Erik: Tudod-e mit köszönsz a Pártnak? 1961/47).

Jelenléte végigkíséri az öntudatra ébredés folyamatát: „Akár szülő az édes gyermekére, / Én tudom jól, a Párt vigyáz reám, / A szovjet pionírok példájára – / teérted élek szeretett hazám.” (Szikla Jenő: Fogadalom 1953/11). A felnövekvő gyermek pedig már természetes gesztussal azonosul a biológiai szülő helyére lépő eszmei szülővel. „Életet neked ő adott, ő az életed!” (Nicolae Tauta: A Párt 1961/10)

A növényi lét metaforája jelzi az infantilizáció eredményességét, a „tökéletes pionír” megszületését: „Hazám fáján én így vagyok levél. / Le nem szakít se forró nap, se szél / mert védem–óvom bimbózó rügyek / szép testében a legdrágább ügyet. (…) Hisz testem-lelkem neked adom át, / viruló, drága Népköztársaság!” (Hajdu Zoltán: Vallomás a hazához 1956/dec. 27.)


Az infantilizáláshoz hasonló szerepet játszik a megfélemlítés,

amelynek eszköze többnyire az itt és máshol, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia negatív pólusának részletes, horrorisztikus elemekben bővelkedő leírása. Különösen 1954-ig gyakoriak (a koreai háború vagy a Tito ellenes kampány során) a lap utolsó oldalán közölt, gyakran fotóval/illusztrációval ellátott hírek árván maradt, megkínzott, megcsonkított, nyomorgó gyerekekről.

Augusztus 23.-i felvonulás


A partizánharcok, vagy az illegális kommunista tevékenység idején játszódó történetekben, versekben is gyakori a „vadállati kegyetlenséggel megkínzott” gyermekszereplő. A horror elemekben bővelkedő, morbid hőskultusznak köszönhetően a gyermekolvasó évről évre újra szembesülhetett a kommunista pantheon néhány nemzetközi, nemzeti vagy regionális ifjú hősének (Zoja Koszmodemszkája, Vasile Roaita, Tyukodi András) tetteivel, különös tekintettel halálának körülményeire.

A megfélemlítés másik módszere az állandó megfigyelés és a legkisebb hibát is szankcionáló büntetés. A lap időről időre változó (A Pionír Távírója jelenti, Foto Feri látta, Négyszemközt) címet viselő rovata nem más, mint a feljelentés és a nyilvános megszégyenítés fóruma, ahol a hibát és elkövetőjét osztálytársak, tanárok, de akár szülők „feljelentő levele” alapján, mindenki számára azonosíthatóan (név, helység, iskola, osztály megadásával) leplezik le.

A lap nyíltan vállalt propagandisztikus céljainak megfelelően a versek nagy része valamilyen országos (Augusztus 23, December 30), vagy a teljes szocialista tábor körében kiemelkedő jelentőséggel bíró (November 7) esemény évfordulójának megünneplésére írott induló. (Igen gyakori, hogy a verseket megzenésítve, kottával együtt közlik, a dalok számára megadott tempójelölés, a „tempo di marcia” a teljes versanyagban ott lüktet.)

Ezeknek egy része a csoportszellem megerősítését célozza, a képzeletbeli „Mi” nevében többes szám első személyben megszólaló hang, egy erős, harcos közösség autoritását fogalmazza versbe. A generációk természetes és fokozatos cserélődése például katonai őrségváltás formájában jelenik meg: „Váltjuk apák / hős csapatát, / Hű a szívünk és erős/ Osztagaink, / Harcosaink, / Mind csupa sztálini hős.” Szergej Álimov: Fölöttünk fénylik a hajnal. 1951/72.

A kommunista párt saját hatalmának megőrzése végett az általa megkonstruált, személyében változó, de tulajdonságaiban állandó ellenségkép rögeszmés alkalmazásával


fenntartja és gerjeszti az állandó veszélyeztetettség érzését.

Mindez a gyermekvilág szintjén mindjárt a pionírszervezet „Légy készen!” jelszavában jelen van. 1956-ban a lap hasábjain arról folyik a vita, hogy voltaképpen mit is jelent a jelszó! A gyermekolvasók többsége a jelszót a külső/belső veszélyre való felkészülésként értelmezi, számukra ez az értelmezés kézenfekvőbbnek tetszett, mint az az általánosító változat, amelyet a vitazáró megírására felkért Szemlér Ferenc kínált, aki egyszerűen a munkára/életre való felkészültséget hangsúlyozta. „A mi hazánk a bányászok, a mozdonyvezetők, az olajfúrók, a négyzetes kukoricát vető parasztok, a mérnökök, a költők hazája, amely talpától a tetejéig miénk. (…) Légy készen, tehát pionír elvtárs, hogy munkás honpolgára légy a hazádnak.” (1956/143)

Címlap a Komszomol 33. évfordulójának tiszteletére


A csoportokra, osztagokra és egységekre bomló pionírszervezet felépítése, a pionírélet sajátos rituáléi (zászló fel- és levonások), a kürtösök és dobosok jelenléte, a katonai kitüntetéseket, rangfokozatokat imitáló különféle jelzések a ruházkodásban, általában a viselkedést szabályozó „pioníretikett” által előírt köszöntési és tisztelgési módok mind


a pionírszervezet militáris gyökereire utal.

A fentebb felsorolt külső jegyek, illetve a testkultusz, a fegyelem, az uralkodó politikai eszméhez és a vezetőkhöz való lojalitás egyébként ugyanazok a vonások, amelyek korábban a legfőbb fasiszta ifjúsági szervezetet, a Hitlerjugendet is jellemezték

A Pionírban közölt írások tanúsága szerint a gyermeki játék éppen a pionírrá nevelés során elsajátított katonai fegyelemnek köszönhetően bármikor átalakulhat a közösség érdekében véghezvitt cselekedetté. Méhes György Három fiú és egy lány című (folytatásokban közölt) regényében a játszani induló gyermekszereplők lelepleznek egy galád terveket forraló volt háztulajdonost, és védelmükbe veszik a vajdahunyadi gyár termelését segítő kísérleten dolgozó akadémikus professzort.

A regény zárlata a militarista retorikával átitatott csoportszelem apoteózisa: „– Professzor elvtárs, osztagunk nevében tisztelettel jelentem, hogy az ellenség támadását elhárítottuk (…) Ezentúl állandó figyelőszolgálatot tartunk a várfalnál, ha bármire szükség van, tessék csak nekünk szólni.(…) Egyszerre harminc kéz emelkedett tisztelgésre és felcsattant a köszöntés: Vidáman köszönt a pionír!” (1959/191)

A pattogó ritmusú, áradó optimizmust sugalló indulók mindig mozgósító szerepet töltenek be, valamilyen tevékenység virtuális kísérőjeként, hatékonyságának fokozására (Ócskavasat gyűjt víg csapatunk / Add hát, pajti, ha van hamarost, / Görbe szöged, karikád, suta ásód! Veress Zoltán Vasgyűjtők éneke) vagy egyszerűen az egyéniséget megszüntető agresszív közösségi szellem kifejeződéseként jelennek meg.

„Ma még a könyv holnap az építés / szólít, hegy és völgy megremeg bele. / Fel tanulásra, fel szilaj rohamra! / Lenin legifjabb serege.” (Majtényi Erik: Lenin legifjabb serege)

A munka, a korabeli diskurzusban többnyire a harc szinonimája, s mint ilyen a gyermeki élethelyzetből való kiemelkedés, a felnőtté avatás eszköze: „Felszedik mind, mi kárba veszne / s a sok szem mind-mind kenyér. / Kalásszal harcolnak ők naponta/ a gyönyörű békéért” (Kányádi Sándor: Kalászgyűjtés 1955/ 85).

Vagy „Szabadság – béke katonája, / a pionír – az sosem gyáva. // A pionír miként a zászló, / harcban, munkában élenjáró”. (Hajdú Zoltán: Májusi dal 1955/85)

A Pionír oldalain mindennaposak a különböző szezonális közmunkákra (kalászszedés, szüret, utca, lakóház-, utcatakarítás, papír-, üveg-, és vasgyűjtés), illetve az iskola mellett végzendő munkákra (nyúltenyésztés, selyemhernyó gondozás, barkácsolás stb.) való felszólítások.


Munka és harc összemosása,

a kor irodalmát átszövő fiktív ellenséggel való állandó csatározás „háziasított” változata a munkaverseny, illetve a tanulási verseny, amely az említett tevékenységeket a sport és a játék attribútumaival ruházza fel: „Rajta, menjünk a határba! Gyűjtsünk kalászt garmadába! (…) Piros pipacs, égő virág! / Melyik lesz a győztes brigád?” Nyárádi Endre: Gyűjtsük garmadába! 1954/47.

Az, hogy a megírás jelenében játszódó elbeszélések jelentős hányadának központi témája a munka általi átváltoztatás (vagyis hogy a pionírközösség, segít a rossz tanulónak, aki ezáltal megváltozik, és szorgalmas tagja lesz közösségének), jelzi, hogy az állandó éberség, és ezzel párhuzamosan az állandó bizonytalanságérzés fenntartására gerjesztett munka- és tanulási- verseny nem más, mint az új ember formálásának újabb eszköze.


A korszak népszerű „gyűlöletverseinek” retorikája

visszaköszön a Pionír versanyagában is. A jelen megvalósításainak himnikus dicséretét néhány sor erejéig megszakítja a múltbeli, vagy a felvázolt idillt fenyegető jelenbeli ellenséggel való szembenállás. A korszak jellemző retorikai megoldása, a dichotomikus szerkesztésmód elsősorban olyan versekben jelenik meg, amelyekben egymás mellé helyeződik az értéktelen múlt és az értéktelített jelen.

Az összehasonlítás eredménye didaktikus éllel, többnyire felszólító módban megfogalmazott tanulságként fogalmazódik meg: „Kell forró szíved hogy szeresse, / hogy érte verjen szüntelen (…) És ajkad is kell, hogy dicsérje, a pártot, népünk csillagát.” (Majtényi Erik: Kigyúlt csillag. A Román Népköztársaság Alkotmányához. 1956/ 251)

A múlt negatívumai helyenként konkrétan, a gyermeki nyomor, testi nélkülözések, fizikai bántalmazások formáját öltik („Fasiszták ölték meg apám, / naponta egyszer, ha ettem/ két hétig éltem föld alatt, / sovány és sápadt lettem.” Páskándi Géza: Ének augusztus 23-ról).

A múltat és jelent összevető (helyenként az idillt a jelenből távolabb, egy közeli jövőbe vetítő) szerkesztésmódnak köszönhetően ezek a versek/elbeszélések megannyi üdvtörténetként funkcionálnak. Az üdvözülés narratívái a tévelygéstől, árvaságból a felismerésen át vezetnek az istenként megjelenő Párt/Ügy/Közösség megtalálásához, a vele való testi-lelki azonosuláshoz.

A világrendező elv érvényesülése általában a megújulást jelző kozmikus/természeti metaforasorban (hajnal, virágzás, napfény stb.) ölt formát. Ritkán nagyon is konkrét,


már-már profán hasonlatok

is megjelenhetnek, az egyik vers például lakás feldúlásával és rendbe tételével ábrázolja az énvesztés/új énre találás folyamatát: „Feldúlták lelked, / bús szobád, / egymásra hányták bútorát, / helyére mindent ő rakott, / s a kertre ő tárt ablakot.” (Kiss Jenő: Sorok a pártról. 1961/47) A Kozmikus hatalomként megjelenített Eszme természetesen


messiásként, kultúrhéroszként ábrázolt hősöket kíván.

A legkevésbé egyénített hősfigura a világháború káoszát megszüntető szovjet hadsereg, illetve annak képviselője, a vöröskatona. A vele való találkozást általában valamilyen kulturális toposzra való utalással fogalmazzák meg. #B#Hajdu Zoltán versében például pszeudo-Prométheuszként, fényhozóként jelenik meg : „Felejthetetlen az a nap, / mikor a szovjet hős nyomába, / feltűnt a legszebb virradat/ rab népünk örök szabadsága!” (Pionír köszöntő 1955/101).

A névtelen szovjet katona megéneklése mellett, 1948-tól kezdve egyre gyakoribbak a személyi kultusz versei, amelyekben elsősorban Sztálin, az eszmei atyának tekintett Lenin vagy a „helyi hős” (Gheorghe Gheorghiu-Dej) jelenik meg messiási szerepben. Páskándi Géza Vizsgadalában Sztálin már fényképe által is inspiráló múzsa az iskolai élet nagy kihívásainak leküzdésében: „Már virágosak az iskolakapuk / s a virágok közt Sztálin néz reád, / Úgy érzed, tudod / bátor vagy e képtől.” (1950/2)

E gondolatmenet természetes következménye tehát, hogy a már említett infantilizált világképbe illően hálája jeléül önmagát kínálja fel születésnapi ajándékul egy másik vers gyermek beszélője: „Ha virág volnék – épp ma nyílnék / Sztálin elvtárs – Neked!” (Kászoni Kata : Köszöntő 1951/81.)

Sztálin halálával, illetve a személyi kultusz éveiben történteket kritikával illető XX. Kongresszus (1954) után eltűnnek a Sztálin-versek, immár


Lenin válik eszményi példaképpé.

A Pionír Lenin születésének és halálának minden évfordulóján közöl néhány vele foglalkozó írást. Gyermeklap lévén különösen Lenin gyermekekkel való jóságos viselkedéséről vagy gyermekkorát feldolgozó, elbeszélő szovjet ifjúsági könyvekből ad közre egy-egy részletet, ahol a kis Vologya Uljanov úgy jelenik meg, mint az érvényben levő Pionírszabályzat absztrakciója.

A versek nem annyira a személyes példaadást emelik ki, hanem az elvont gondolat, Párt, a kommunista eszme megtestesítőjeként ábrázolják Lenint: „Millió szobrot emeljetek néki, / én akkor is az élőt látom mindig: / Oroszországból elindult egy férfi, / s azóta egyre lángol szívtől szívig. // Hogyha van hit, mely soha el nem hagyhat, / és reménység, mely egy a győzelemmel, / Lenin maga az örökké szebb holnap – / számomra Ő, a legemberibb ember.” (Hajdu Zoltán: Lenin. 1956/ 136.)

Mivel a verseknek, elbeszéléseknek otthont adó lap gyerekeknek szól, akiknek korlátozott a múltról való közvetlen ismerete, nagyobb hangsúly esik az idilli fényekben ábrázolt jelenre, mint a múltra.

A múlt-jelen dichotómia pozitív pólusának képi megjelenítéséhez általában a megvalósítások, vagy az ország természeti szépségeinek, gazdaságának rögeszmés leltározása szolgál eszközül. A leltározás időnként az ódai megjelenítés és a hódolat kifejezésének eszköze: „Hazám, te zúgó gyárak földje: / golyóscsapágy, relon, papír, / dicsőségedet dübörögje– / vidáman köszönt a pionír!” (Lászlóffy Aladár: Vidáman köszönt a pionír! 1965/26.)

A felsorolás szemantikai szerepet is kaphat: egy-egy fogalom (Haza, Népköztársaság ) definiálásának feladatát is betölti, s ezzel párhuzamosan az értelmezett kifejezés használati körét is megszabja:

“A „Népköztársaság” szó „jelent kincses hegységeket / és búzamezőt végtelent, / jelenti büszke gyáraink, / iskolákat, bányát, kohót, / ahol a dolgozó az úr, / ki a jövőért harcba fog. // Jelenti, hogy dolgozz, tanulj, / építsd, szépítsd szabad hazád – / mert jogot ad és kötelez / az a szó: Népköztársaság.” (Szilágyi Domokos: A Köztársaság ünnepén. 1960/52.)

Külön kategóriát képeznek azok a versek, amelyekben a jelenbeli idill nem csupán az anyagi jólét hangsúlyozásából jön létre, hanem a egymás mellett élő népek békés egymásra találásában jut kifejezésre.
„Szép hazánkban boldog minden ember, / román, török, bolgár, szász, magyar, / összefogva, nagy családba forrva, / békés jövőt, építést akar. // Munkában, nagy, hősi küzdelemben, / csillagunk – a győztes párt vezet, / róla zengünk, csodás erejéről, / messze szálló, boldog éneket.” Domahidi Gyula: Dal a hazáról. 1955/116.

A Pionírban közölt szövegek tekintélyes hányada (kisebb-nagyobb átdolgozásokkal) utóbb az egyes szerzők verses, illetve elbeszélés-köteteiben, vagy


önálló könyv formában is megjelent.

Ha a propagandisztikus célokat vesszük figyelembe, a folyóiratokban való megjelenés potenciálisan nagyobb hatást gyakorolhatott, hiszen a kötelezővé tett előfizetésnek, és a szervezett értelmező tevékenységeknek köszönhetően gyakorlatilag a Gheorghiu-Dej korszak minden gyermekolvasójához eljutott az üzenet, hogy „Legyen bár gyermek, még kicsi, a kommunizmust építi.”




MultikultRSS