Györgyjakab Enikő: minden mondat hitelességéért megküzdök
kérdezett: Gál László 2014. február 05. 15:47, utolsó frissítés: 17:25Szinte folyamatosan színpadon van, és egyre többet hallani róla, bár úgy véli, "kívülről sok minden habosnak tűnhet". A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznőjével kávéztunk.
A színház színpadán kívül, egyéni előadásaiban (Mindenke és a varázsdoboz, illetve Bohóc kerestetik), novembertől pedig a város jelenleg egyetlen lakásszínházi előadásában is láthatja a közönség Györgyjakab Enikőt. Tavaly Uniter-díjat kapott a Hedda Gablerben nyújtott alakításáért. Egy kávé mellett beszélgettünk vele a színház büféjében.
Szeretsz nevetni?
- Persze. Ki nem szeret? Egy-két helyzettől eltekintve, mindig kellene tudni nevetni. Sokkal többször, mint ahányszor nevetünk.
Több korábbi interjúd kapcsán is az volt az érzésem, hogy időnként keserűség van a válaszaidban. Ilyet mondtál például, hogy: "színészként ebben az országban soha nem fogok normálisan megélni..."
- Jaj, ezt most már egyáltalán nem így gondolom. (Nevet) Rég készült az az interjú?
Olyan két-három évvel ezelőtt.
- Milyen butaságokat mondtam...
Volt olyan időszak, amikor nem szerettél "színházat csinálni"?
- Mindig szerettem, csak sokáig nehéz volt. Úgy éreztem nincs elég tudásom hozzá, és mindig meg kell küzdeni a helyzetekért. Nem igaz, hogy most nem kell, csak most sokkal lazábban veszem. Vagyis jobban szeretem a találkozást az új helyzetekkel, könnyedebben tudok hozzájuk viszonyulni. Sok örömet találok a lehetőségekben, sokkal többet, mint mondjuk öt évvel ezelőtt. Egyre inkább szeretek játszani.
Mostanában nagyon sokat lehet rólad hallani. Ez azt jelenti, hogy jól megy a szekered? Folyamatosan épül a szakmai karriered?
- Úgy érzem, most rendben vannak a dolgok körülöttem, de nem csak a karrierem szempontjából. Virágzás van az életem minden területén. Azt nem tudom, hogy tavasz van-e, de virágzás mindenképp.
A színházi munkád mellett szerepelsz egy lakásszínházi előadásban, Mindenke és a varázsdoboz címmel egyéni gyerekelőadásod is van, tanítasz és tavaly Uniter-díjat kaptál. A karriered szempontjából segít, hogy sok mindent kipróbálhatsz? Segít ez a díj?
- A díj talán megerősít, örülök neki. A többi munka, amiben a színházon kívül részt veszek, azért van az életemben, mert szándékom van velük. Főként a kíváncsiság vezet hozzájuk és ezért kezdek bele. Ezekben az esetekben önként vállalok egy nagy munkát, abban a reményben, hogy izgalmas utakra visz. Ez így volt a Mindenkével, a Bohóc kerestetikkel és most a Démonokkal is.
Milyen például lakásszínházat csinálni? Nem sok romániai magyar színész van, akit megkérdezhetek erről. Mennyiben más, mint a színházteremben vagy éppen a stúdióban játszani?
- Sok mindenben más. Főleg azért, mert nincs körülötte egy intézmény, egy rendszer, ami lehetővé teszi, hogy csak a színészi munkával foglalkozzak. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban sok ember segíti a színészek és a rendező munkáját: díszletezők, világosítók, hangosítók, öltöztetők, ügyelők és még sokan mások. Minden körénk van téve, tehát meg kell tanulni a szöveget és színészként tehetségesen kell dolgozni.
Ha olyan munkát vállalok, ahol nincs meg körülötte ez a rendszer, akkor sokkal többet vállalok: elő kell készítenem például a jelmezeimet, vigyáznom kell rájuk, emellett esetenként kelléket vagy díszletet is készítek.
Színészként mennyire követel meg másfajta munkát? Más az a folyamat, ahogyan felkészülsz egy szerepre? Például az, hogy ott adott esetben közelebb van a néző, hogyan befolyásol?
- A tér különbözik, mert a lakásszínház esetében egy reális tér van. Valakinek a valódi könyvei, bútorai, értékei között játszunk. De az hogy közel vagyunk a nézőkhöz, nekem nem idegen, mert például a Ványa bácsiban is nagyon közel megyünk hozzájuk. Ebben az értelemben nem új. Abban új, hogy én is és a nézők is egy új, ismeretlen környezetben vagyunk, valakinek a lakásán, és ennek különös atmoszférája van.
Viszont azt nem gondolom, hogy más képzettség vagy másfajta színészet kell. Ugyanazokat az adottságaimat, eszközeimet használom, mint egy kreált színházi térben.
Nagyon sokat dolgozol, rengeteg előadásod van, az elmúlt időszakban szinte minden este játszottál. Hogyan működsz?
- Megpróbálok harmóniát teremteni a magánéletem és a munkám között, mindkettőre időt szánni. Mind egyértelműbb lesz az életemben ez a lüktetés, az, ahogyan az egyik táplálja a másikat. Mivel mostanában nagyon sokat dolgozom, néha egy kicsit fárasztónak élem meg. Előfordul, hogy eljövök reggel otthonról és csak előadás után érek haza, nem sokkal éjfél előtt. Otthon igazából már csak aludni van idő. Mivel a munka a fél életem, a lételemem, szeretem ezt az állapotot is. De nem lehet állandóvá tenni, mert fáradttá és vakká tesz. Szeretek néha elszakadni a színháztól. Szeretek lélegezni.
Szerintem vigyázni kell azzal, hogy most aztán nagyon megy a szekér. Mert néha kell igyon a ló, vagy ki kell cserélni a szekér kerekét, ahhoz hogy tovább mehessen. Próbálom észrevenni és nem figyelmen kívül hagyni a törvényszerűségeket a nagy vágtában.
De ilyenkor nem kap el a lendület? Nem érzed azt, hogy jó?
- Persze, jó. De amikor bemegyek a színpadra, megküzdök azért, hogy két mondatot is hitelesen tudjak elmondani, vagy megépítsünk egy jelentet. Aztán meg estéről-estére dolgozom azon, hogy amit megépítettünk, az hitelesen megtörténjen, vagy olyan minőségben tudjam megint megcsinálni, ahogyan azt elterveztük. Csak lendületből és elragadtatottságból nem lehet dolgozni, és szerintem élni sem. Az is kell, persze, de még sok más is, például figyelem és kreativitás. Az ember életében kevés az a pillanat, amikor azzal van elfoglalva, hogy kontemplál azon, hogy mennyire fantasztikus minden.
Feladatok vannak és sok felelősség, amelyekben lehet persze örömmel részt venni. De nem úgy élem az életem, hogy vagy sikerül az előadás, vagy nem. Minden este mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy az előadás jól menjen – és persze ennek ellenére, néha nem megy jól.
Én ilyen helyzetben valószínűleg nagyon stresszelnék, hogy mi lesz, ha nem sikerül...
- Na, látod! Hol fér meg emellett az, hogy fantasztikus vagyok, és megyek a lendülettel? Aki nem ismeri a színház belső életét, az talán csak azt látja, hogy megjelent sok interjú, díjak, taps és kívülről sok minden habosnak tűnhet. Sok odafigyeléssel élek, és örülök ennek.
Egy korábbi interjúban azt is megkérdezték tőled, hogyha holnap megnyernél 1 millió dollárt, mire költenéd. S azt válaszoltad rá: nem lehetne ma megnyerni? Fontos a pénz a boldogsághoz?
- Azt hiszem, elviccelődtem a kérdést. Most azt gondolom, annyi pénz kell, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Volt olyan periódusa az életemnek, amikor az a kérdés foglalt le, hogyan tudom kifizetni a számláimat. Az nagyon rossz, amikor a pénz lefoglalja a gondolataimat. Ha nem kell ezzel foglalkozni, onnantól már nem érdekel. Nem vagyok az a típus, aki meg akar vásárolni mindent, mert semmi szükségem rá.
Az alkotásban is érződik, ha lefoglalja a gondolataidat? Rosszul hat rád?
- Igen, mert az embert szűkössé teszi. Arra gondol mindig, hogy szegény, neki kicsi van. Szűkös és aggódó lesz. És elmúlik a virágzása.
Sok kettős szereposztású előadásban játszottál, például a Ványa bácsiban, a Csipkében, a Hedda Gablerben. Hogyan kell viszonyulni egy ilyen kettős szereposztáshoz? Ugyanazt csináljátok? Ez a reflexió segít a tanulásban, versenyzel ilyenkor a másikkal?
- Persze, hogy van verseny, de nem mindegy, hogy milyen verseny. Az ember megpróbál pozitívan bánni az ebből fakadó energiával, mert bármilyen negatív energia jelenik meg az alkotási folyamatban, szerintem rossz és akadályozza a munkát.
Amikor az emberek azt mondják, hogy verseny, úgy értelmezik, hogy le kell győzni a másikat, be kell bizonyítani, hogy jobb vagyok mint a társam, de a duplázásnál nem így működik. A másik versenytársként aktivizálhat engem is. Csinál valamit – de ez abban az esetben is igaz, ha valaki csupán partner, nem kell feltétlenül dupla szereposztásra gondolni – nagyon jót, ami jó inspirációs forrás, hogy te is lépni tudj.
Formál ez téged?
- Igazából ezek a duplázások emberként nagyon nagy alázatra és figyelemre tanítanak, arra, hogy tisztelni kell a társadat. Több figyelmet követel.
Mennyire fontos számodra, hogy neves rendezőkkel dolgozhatsz együtt. A személyes honlapodon láttam a bemutatkozódban, hogy több elismert rendezőt is megemlítesz. Miért pont őket emelted ki?
- Nyilván azért, mert meghatározták a munkáimat. Hatással voltak rám színészként. Azok a nevek nem véletlenül „nevek”. Át tudnak adni valamit, és a velük való munkában az ember gazdagodik. Én nagyon büszke vagyok, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhattam és tőlük tanultam. És remélhetőleg én is adtam nekik valamit.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!