2018. október 23. keddGyöngyi
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A szentgyörgyi Szent: az ismétlés lehetőségének csábítása

B. D. T. 2014. április 28. 14:28, utolsó frissítés: 14:28

Sikerül-e az előadásra véletlenszerűen összegyűlt, a színészekkel és egy történettel összezárt embereknek “jól dönteni”? Elhisszük, hogy a lehetséges befejezések legjobbikát kerestetik velünk?


Ha mások szenvedése feletti lelkifurdalásunk arra késztet, hogy tegyünk valamit, bármit, annak lehet jó vége is, megdicsőülhetünk mások szemében, enyhülhet a bűntudatunk, talán el is hisszük, hogy egy régi mulasztás jóvátehető. Ám ha részvétünk mások iránt szélsőséges formákat ölt, önpusztításba csaphat át. Végül csak az emésztő kétely marad: hol, mikor, melyik pillanatban kellett volna másképp dönteni? Megakadályozhattuk volna-e azokat a tragédiákat, amelyekhez valahogyan közünk van, bár nem láttuk előre bekövetkezésük jeleit, mert elhomályosította tekintetünket valami fura megszállottság?

A szentgyörgyi Szent c. előadás alaphelyzetét – a várost és annak különleges kulturális adottságait illető, kedvesen ironikus fricskáktól vagy a helyi specifikumokra történő utalásoktól eltekintve – egy univerzalizálható történet adja: létezik egyfajta feszültség a társadalom megbecsült tagjai és a perifériára szorítottak között, amelyet egyesek megpróbálnak feloldani,


a párhuzamos világokat átjárhatóvá tenni,

a rendszerproblémákat a maguk korlátolt, egyéni eszközeivel javítgatni és foltozgatni, miközben minden ellenük dolgozik.





Adott egy házaspár, két gyerek, szomszédok, munkahelyek, rokonság, elfogadható státusz – és adott “az idegen”, egy fura, bohókás, öntörvényű lány, akinek meghatározó léttapasztalata a fenyegetettség, a bántalmazás és kirekesztettség. Mindez óriási életigenléssel párosulva olyan kreatív energiákat szabadít föl benne, amik egyrészt személyes túlélési stratégiaként működnek (történetmesélés, a valóság kiszínezésére való hajlam), másrészt ösztönösen alkotásra késztetik: fest, bábokat készít, amelyeket megpróbál eladni. Ő Bella (Claudia Ardelean), az “őrkői lány” (a darab munkacíme egyébként a “Fata din Őrkő” volt).

Rares (Sebastian Marina) megszállott amatőr fotós, aki portrékat készít. Ez még önmagában veszélytelen hobbi lenne, ha nem párosulna azzal a szenvedéllyel, hogy – előbb – megismerje történetüket, majd ellenállhatatlan késztetéstől hajtva segíteni kezdjen rajtuk. Ő a város szentje, akin előbb-utóbb annyira elhatalmasodik ez az emberszeretet, hogy minden mást elhanyagol, a munkahelyét és családját is. Felesége, Henrietta (Elena Popa) szintén nyitott, roppant empatikus karakter, ám bizonyos határokon belül: az ő humanitárius segítőkészsége nem fordul át őrületbe.

Fotók: Fotók: "A szentgyörgyi Szent" Facebook-oldala


Egy másik emberen segíteni úgy, hogy közben nem sokat értünk meg abból, ami őt motiválja, ahogyan ő él, amilyenek a családi viszonyai, ahogyan működik az ő világa, nem biztos, hogy sikertörténet lesz – másfelől


mi magunk is belebukhatunk az erőnkön felül vállalt “segítői szerepbe”.

Nem mellékes az sem, hogy belső egzisztenciális válságba kerülünk, ha hirtelen felvillan előttünk “igazi intenciónk” természete. A szent “alantas” gondolatai bosszulják meg önmaga és saját vágyai elhanyagolását. Az aszkézis – ismét – életellenesnek bizonyul.

Mégis, amikor a már-már kierkegaardi értelemben vett vallási stádiumba egy ugrással átkerült Rares szentsége ugyanarra a mérlegre kerül, mint a kétségbeesés határára hajszolt Henrietta morális következetessége és a végletes érzelmei megzabolázására képtelen Bella nyers, gyermeki ártatlansága, nézőként és szereplőként kvázi döntésképtelenné válunk. És mégis dönteni kell, így vagy úgy.



Nehéz spoilermentesen írni A szentgyörgyi szentről, ezért itt a részletekkel le is állok, de azt lehet tudni, hogy ez egy olyan színházi előadás, amelynek történetébe


több ponton is aktívan beleszólhatnak a nézők.

(Mi is szereplők vagyunk, közben lehetnek szép játékaink, mi vagyunk két és fél órára a piros, narancs és lila labdácskák büszke birtokosai.) Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a lehetséges befejezések bármelyike nyugtalanítóan esetlegessé, törékennyé és sokféleképpen újragondolhatóvá válik. Sikerül-e az aktuális előadásra véletlenszerűen összegyűlt, a színészekkel és egy történettel összezárt embereknek “jól dönteni”? Elhisszük, hogy a lehetséges történetvilágok legjobbikát kerestetik velünk?

Az alkotók egy mélységesen emberi gyarlóságra is rájátszanak – nagyon kedvesen és megértően, persze –, miszerint tudni akarjuk, “mi lett volna, ha”. Magyarán, aki már látta az egyik szcenáriót, feltehetően a többire is kíváncsi. Az az illúzió fészkeli be magát a fejébe, hogy ha megnézi az összes variációt, omnipotens státusra tehet szert. Elragadja - szintén egy kierkegaardi kifejezéssel élve - az ismétlés lehetőségének csábítása.

Elméletileg persze lehetséges az összes előadást látni – viszont soha nem egyszerre minden nézőpontból. Banális voltaképpen: ahány néző, annyi interpretáció, ergo annyiféle választás, így a sok kis “mindenttudó” jelenlévő, beleértve akár a rendezőt, a színészeket vagy a dramaturgot is, ugyan jelentős, de mégis korlátozott hatáskörrel bír, befolyása az eseményekre mindig csupán részleges. A történet önálló életre kelt, mert kitárta az ajtót a véletlenre.

A legszebb az egészben a végtelen végességének illusztrálása: elvileg ugyanis végtelen sok variáció lehetséges, valójában viszont véges számú előadás születik. Sőt az is megtörténhet, hogy bizonyos variációk mindig a lehetőség és megvalósulás közötti légüres térben maradnak,


soha nem játsszák el őket.

Alulmaradnak a közönség szimpátiájáért vívott harcban, a történet elemei közt dúló evolúciós verseny vesztesei lesznek. De azért ott lappanganak, ők lesznek a “mi lett volna, ha” örökös táplálói, a mindenkor ott motoszkálók, s így ők is részesülnek az előadások valóságosságából. Jelenvalóak, akár a hátsó gondolatok.

Az előadás folyamatosan újraírja önmagát: mindig új elemek kerülnek be a nézőktől ajándékképpen az előadás terébe, kellékek lesznek belőlük. Igazi nyitott műként szervesen továbbépül, gazdagodik, változik, akár egy élőlény – és nemcsak a szentgyörgyieken múlik, hogy hogyan gondozzák ezt a teremtményt.

Az mindenképp örvendetes szerintem, hogy – a kétnyelvűsége okán is – az Andrei Muresanu Színház eme előadására lassan több magyar néző érkezik, mint román. Ahhoz képest, hogy korábban az volt a benyomásom, hogy a sepsiszentgyörgyi román színház bejáratott nézőközönsége szinte kizárólag románokból állt, ez mindenképp áttörést jelent. A következő nyitási pont talán az lenne, hogy őrkői romák is lássák az előadást: igazából ekkor válna el, a kulturális különbségeket néhol sztereotipikusan karikírozó, élesen kihangsúlyozó nyelvi, mozgás- és látványelemek működnek-e mindhárom etnikai csoporthoz tartozó nézők számára.

Nyilván, régen rossz, ha azon kezdünk filózni, mennyire píszí vagy sem a romák megjelenítése a darabban; ami biztos: az előadás felülírja a nézőben a bystander-beidegződést. Ez a két és fél óra ráébreszt arra, hogy minden döntés, választás és cselekedet – sőt minden mások felé tett gesztus – és a nem-döntés is számít, és befolyásolja mindannyiunk közös történetének kimenetelét.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS