2017. aug. 19. szombatHuba
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szakállszárító és sok más erdélyi munka a Velencei Építészeti Biennalén

G. L. 2014. július 16. 15:42, utolsó frissítés: 2014. július 18. 12:06

Többek között a temesvári építészhallgatók alkotása fogad az előtérben, de a székelyföldi fürdőépítő kalákákkal is lehet ismerkedni Velencében.


Június 7-én nyílt meg a XIV. Velencei Építészeti Biennále, amelynek idén a Rem Koolhaas holland építész által meghatározott témája a Fundamentals. A résztvevőknek az elmúlt száz évre való tekintettel kell az építés alapproblémáit meghatározniuk.

A november 23-ig nyitva tartó tárlaton Magyarország is részt vesz, korábban már írtunk a marosvásárhelyi származású Berszán Zsolt képzőművész kiállításáról, amelyet a velencei építészeti biennálén résztvevő magyar pavilon társrendezvényeként nyitottak meg. Viszont ezen kívül is jelentős az erdélyi részvétel a biennálén: például Temesváron tanuló magyar diákok tervei alapján készült el a pavilon legnagyobb látványosságának számító fogadótér-KAPU installáció. A magyar pavilonban a Kárpát-medencei modellnek nevezett oktatási módszert szerették volna bemutatni a kurátorok, amit napjainkig leginkább a székely kalákákban maradt meg.

Csíptetők az installáción


„Nekünk az jutott eszünkbe, hogy az építés alapproblémája nem stiláris vagy technológiai kérdés, hanem elsősorban magatartásbeli kérdés – vagyis az, hogy milyen alázattal és szeretettel szolgál az építész az adott közösségnek, az adott megbízónak. Azt gondoltuk, hogy először erről kell beszélni, ha az építés alapproblémájáról értekezünk. Az építés egy szent szolgálat, ami az elmúlt száz évben elcsavarodott, mellément, és valószínűleg ebből fakadnak azok a problémák, amiket mindannyian érzünk az építészettel kapcsolatosan. Ez volt az oka annak, hogy ezt a témát választottuk” – magyarázta a Transindexnek a kiállítás kurátora, a farkaslaki származású Jakab Csaba, aki azt is elmondta, hogy Márton László Attila kurátortársával azt szerették volna, ha az idei tárlattal konceptuálisan az előző két magyar kiáltáshoz is kapcsolódnak. 2010-ben Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcel Borderline Architecture címmel állított ki, aminek a rajzolás, illetve a vonal volt a témája; 2012-ben Markó Balázs és Bachmann Bálint pedig Speasmaker címmel a makettet, a modellt mutatta be. A mostani kiállítással pedig - a tervezés és modellezés után - az építés harmadik lépését mutatják be.

A kiállított építések egy térképen


Az építész szerint az építés folyamatát, az ember- és közösségformáló erejét, az épített környezetre való hatását akarták megmutatni, és a bemutatkozás címét is eszerint fogalmazták meg: Építés/Building. „Úgy gondoltuk, hogy a székely kaláka az, ami a legjobban elhozta napjainkig ezt a féle közös munkálkodást, amit a táncházhoz vagy a néptánchoz hasonlóan a hetvenes években fedeztek fel maguknak az építészek” – mondta.


A Kárpát-medencei modellnek nevezett oktatási módszer

tulajdonképpen 1977-ben indult, egyrészt a Makovecz Imre vezetésével elkészülő tokaji alkotóház megépítésével, aminek a folytatásaként még nagyon sok alkotóház épült, és épül jelenleg is, másrészt a Magyar Iparművészeti Főiskolának volt egy hasonló akciója, a szentendrei Otto Frei-féle varázskupola megépítése, amit szintén kalákában készítettek el. A kurátorok szerint az alkotótábor-szerű építés a székely kalákának – ami Székelyföldön mai napig nyomon követhető – a hangulatát, a logikáját és a nevelő hatását újította meg.

A kurátorok: Jakab Csaba és Márton László Attila


„Valószínűleg minden emberi közösségnek volt egy ilyen közösen építő, egymást segítő állapota. Az ipari forradalommal és az iparosodással ez a kölcsönös segítésen alapuló munkaforma kiszorult az európai kultúrából. Magyarországon mostanra jutottak el oda, hogy nemkívánatos a kaláka, mert feketemunkának vagy szürkemunkának minősül. Ugyanakkor a Kárpát-medencében részben a zártsága és az elmaradottság miatt is megmaradt a kaláka munkaforma.

Székelyföld nemcsak a népzene és a néptánc megőrzésének tekintetében volt jó hely, hanem ennek a munkaformának a megőrzésében is jeleskedett, vagyis annyira lemaradt a fejlődésben – ha szabad ezt mondani –, hogy megőrződtek ezek a munkaformák. A románságnál, szerbeknél, szlovákoknál is voltak hasonlóak. A románoknál például a clacă, de ott ennek volt egy kényszermunka jellege. Székelyföldön viszont a kaláka egy vidám áldomáson, baráti kölcsönösségen alapuló forma, ezért gondoljuk azt, hogy ennek a logikája folytatódik jelenleg is, mondjuk a székelyföldi fürdő- és közösségépítő kalákák esetében, amit Herczeg Ágnesék nagyon intenzíven és szépen csinálnak” – magyarázta Jakab. Szerinte ez a munkaforma azért is jelentős, mert szervesen ráépül, igazodik a közösség igényeihez, és nem olyan, mint amikor „nyugati diákok elmennek Kenyába építeni valamit, amire tulajdonképpen a helybelieknek nincs is szüksége.”

A COOP pe strada nagyszebeni installációja (Fotó: ziare.ro)


Az erdélyi munkák úgy kerülhettek be a magyar pavilonban bemutatott munkák közé, hogy a kurátorok célja az egész kárpát-medencének a bemutatása volt, mert véleményük szerint a Kárpátok egy olyan erős fizikai határ vagy egységet kijelölő domborzati forma, amelyen belül hasonlóan történnek a dolgok, hasonlóak a földrajzi viszonyok és akár a néplélek is.

„Ez egy jól meghatározható egység, és úgy gondoltuk, nem szabad senkit kihagyni, próbáltunk mindenhonnan bevonni építkezéseket, van zentai és szabadkai építkezés is a kiállított anyagban. Nagyon érdekes, hogy az irodalomban még törekedtek arra, hogy egységes irodalmat mutasson a magyarság, az erdélyi írók is jelen voltak a magyarországi irodalmi életben. Az építészet ezzel szemben, talán a sajátosságai miatt is, nagyon széttrancsírozottan van jelen. Manapság, ha van Budapesten egy építészeti kiállítás, akkor nem biztos, hogy eljutnak oda a határon túli építészek munkái. Legalábbis eddig ez volt a jellemző” – mondta el Jakab, aki szerint Márton László Attilával közösen volt rálátásuk, hogy mi folyik ebben a témában a Kárpát-medencében, hiszen maguk is több építésen vettek részt.

„Amikor megkaptuk ezt a felkérést, elkezdtünk összegyűjteni az elmúlt harmincöt év építéseiről mindent, amit tudtunk. Természetesen rövid idő állt a rendelkezésünkre, ezért nagyon sok olyan építés maradt ki, amiről mi nem szereztünk tudomást. Utána pedig elkezdtünk szelektálni. Olyan építéseket próbáltunk megmutatni, amelyek a 2000 utáni időszakban készültek. Azon túl pedig három fontos jellemzője kellett legyen az adott építésnek:


a közösség, a kaláka és az építészeti oktatás.

Tehát, ne olyan kaláka legyen, ahol nincsenek szakemberek, illetve nem olyan workshop, ahol nincsenek laikusok közösségek, és nem együtt építenek. Így maradtak ki olyan építések és csapatok, amelyek inkább a képzőművészeti műfajokhoz közelítettek vagy valamilyen anyagnak a felhasználásáról szóltak. Olyan építéseket akartunk bemutatni, ahol egy konkrét, hasznos tárgy/épület/építmény jött létre, és a megalkotásában egyaránt részt vettek az adott laikus közösség képviselői, az egyetemisták és a tanáraik is”

Épp ezért nem kerültek be a Minimum Partyn készült építészeti munkák. Azok inkább képzőművészeti tárgyaknak tekinthetők, Jakab érvelése szerint nem azzal a szándékkal készülnek az ottani építmények, mint amikor egy faluban a helyiek egy haranglábat építenek, tehát nem a praktikum az elsődleges szempont. Viszont a kiállításhoz készült katalógus második kötetébe már szeretnék ezeket is bemutatni, ezzel tulajdonképpen körülrajzolni a Kárpát-medencei modell építéseit, ismertetve az érintőpontokat és az átfedéseket is.

De bekerültek például a csíkszeredai művészeti szakközépiskola építész osztályának az építései, akiket most Korodi Szabolcs és Máthé Klára vezet. A kiállításon bemutatott építések közül érdemes még megemlíteni a kolozsvári egyetemisták tavalyi örökségvédő táborát, amelyben Kós Károly Varjúváránál újrafalazták a kőkerítést, vagy a kolozsvári COOP pe Strada csoport nagyszebeni pavilonját, illetve a már korábban is említett székelyföldi fürdőépítő kalákákat. „Elég sok munkát választottunk be Erdélyből, de ne feledjük, hogy a valamikori Erdély nagyobb is, mint a mai Magyarország. Ráadásul ott volt a hagyománynak a gyökere” – magyarázta Jakab.

A kaláka plakátja


Fürdő- és közösségépítő kaláka Kisbaconban 2013-ben (Fotó: klariklaszlo)


Elmondása szerint a fogadótér-KAPU pályázat kiírásával az volt a szándékuk, hogy a fiataloknak adjanak bemutatkozási lehetőséget, ezzel is azt erősítve, hogy nem a kurátorokról szól a kiállítás, hanem azokról, akinek az anyagát kiállítják.

„Úgy gondoltuk, hogy a velencei bemutatkozás egy jó motivációs lehetőség lesz. Ezért az első perctől úgy gondoltuk, hogy pályázatot fogunk kiírni, amiben kézi rajzot és modellt is be kell adni – kapcsolódva az építés korábbi fázisaihoz –, amikből szintén egy kiállítást készítenek a magyar pavilonban. A nyertes pályázat pedig a maga valóságában is megépül. Arra kértük a pályázókat, hogy úgy tervezzék meg az installációjukat, hogy saját maguknak kell megépíteniük azokat. Másrészt pedig egy padfelújítás is része volt a pályázatnak, a magyar pavilon előtt évtizedek óra romos állapotban lévő padoknak, illetve a csatorna túl oldalán lévő, a többi pavilon előtti padoknak a felújítását kellett megtervezzék és kivitelezzék”


A kiírásra összesen 43 pályázat érkezett,

a kurátor elmondása szerint maguk is meglepődtek, hogy ennyire megmozgatta a fiatalokat a téma. Végül a szakállszárító jeligére hallgató pályázat nyert, ami temesvári építész- és belsőépítész hallgatók munkája: a dévai Szemcsuk Franciska, az aradi Tóth Bertalan István, a temesvári Järger Zsolt, a csíkszeredai Czáka Zoltán és Molnár Zsolt, illetve a nagyszebeni Benedek Tímea tervezte.

Épül az installáció (Fotó: Facebook.com/Building, Velencei 14. Nemzetközi Építészeti Biennále, Magyar Pavilon, 2014)


Készül az egyik pad (Fotó: Facebook.com/Building, Velencei 14. Nemzetközi Építészeti Biennále, Magyar Pavilon, 2014)


Pad a magyar pavilon előtt






A tervezés során először a szakállszárító egy népi prototípusát elemezték, ismertette a munkájukat Järger a Transindexszel. Egy olyan kreatív helyet akartak tervezni a magyar pavilon átriumában, amilyen a szakállszárító az eredeti funkciójában is, ahol az emberek összegyűlnek és megbeszélik a falu sorsát. Azt szerették volna, hogy az installációjuk egy találkozóhely legyen, ahol az emberek ötleteket váltanak.



Az installációt még Magyarországon előkészítették, hogy a helyszínen csak összerakni kelljen, természetesen a látogatók bevonásával, hűen a kalákák szellemiségéhez.

„Tulajdonképpen az volt a lényege, hogy a látogatókat is bevonjuk az építés folyamatába. Csak első nap körülbelül 30 ember segített az építésben. Az installáció keretét raktuk mi össze a földön, illetve az elemek egyharmadát csavaroztuk még össze, a többi munkában a látogatók segítettek. Mivel elég nagy az installáció sok emberre volt szükség a megemeléséhez, emellett pedig csavarozni is lehetett. Szimbolikus segítséget vártunk” – magyarázta Järger. Emellett a keretek közé huzalokat feszítettek ki, amire mindenféle üzeneteket lehet csipeszelni, ezzel is arra ösztönözve a közösséget, hogy vegyenek részt az installáció megalkotásában.



galeria_15949.jpg
A pályázat anyaga
galeria_15950.jpg
galeria_15951.jpg
galeria_15952.jpg
galeria_15953.jpg


„Úgy gondoltuk, hogyha idővel megtelnek a huzalok csíptetőkkel, akkor népművészeti motívumokhoz lesz hasonlatos, például a zsindelytetőhöz. Persze minden annak függvénye, hogy milyen textúrát szeretnének kialakítani a látogatók, mert az installációnak a kinézete tőlük függ. Ők építik” – magyarázta Järger, aki szerint érdeklődők voltak az olaszok a náluk ismeretlen kalákával kapcsolatban is.

A szakállszárító tervezői a magyar pavilon előtt. Balról jobbra: Tóth Bertalan István, Benedek Tímea, Czáka Zoltán, Molnár Zsolt, Szemcsuk Franciska és Järger Zsolt


Jakab szerint az emberek szerették, hogy hasznosat és szépet csinálhattak. „A padfelújítás is jól sikerült, mindenki értékelte, hogy a magyar pavilon részéről ezt a közösségi gesztust.” – tette még hozzá.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS