2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Garantáljuk, sírni fogtok!

szerk. 2014. augusztus 08. 09:53, utolsó frissítés: 10:23

Leginkább a szerelem hatja meg a Transindex szerkesztőségének tagjait, de zokogtunk mi már jólelkű pap sorsán vagy musicalen is a moziban. Ezek a kedvenc sírós filmjeink.



A Walk to Remember (2002)





A lelkész öltözködési stílusa és viselkedése miatt csúfolt (1), halálos beteg (2) lányába - annak figyelmeztetése ellenére - beleszeret az iskola félárva (3) menőcsávója, akit az egyik társa veszélyeztetése miatt épp iskolai közmunkára ítéltek. A srác tudomást szerezve a lány helyzetéről még a rég nem látott orvos apjához is elmegy segítségért (4). A nagyképű srácot a lány iránt érzett szerelme (5) annyira megváltoztatja, hogy végül rendes, egyetemre járó, eminens diák lesz belőle (6).

Már az A Walk to Remember rövid összefoglalójában is hat olyan pont van, ahol simán eleredhetnek a könnyeink, pedig még lehetne sorolni a szívszorító jeleneteket. Ez a film arra van kitalálva, hogy mindenkit megbőgessen. Eddig kétszer láttam, és mindkétszer megkönnyeztem - rendszerint akkor, amikor a srác elmegy az apjához segítségért, és ő is elbőgi magát. Egyszer-egyszer előfordul, hogy sikerül egy filmnek annyira meghatnia, hogy sírjak rajta, de az, hogy másodszor is eleredjenek a könnyeim ugyanazon képsorok láttán, csak az A Walk to Remembernek sikerült. Szerintem, ha most, évek múltán újra megnézném, újra sírnék rajta. (Laci)





Calvary (2014)




Be kell valljam, hogy nem vagyok az az elérzékenyülős fajta, nem szoktam a könnyeimet törölgetni a filmeken. Általában nehezen élem bele magam a történetbe, és ha nem is lóg be valahol egy mikrofon, én akkor is szinte látom ott sürögni a teljes stábot. Úgyhogy általában (sajnos) tényleg csak úgy nézek filmet, mint amiben a színészi teljesítményt vagy a rendezői munkát kell értékelni.

Így aztán váratlanul nagyon kínosan éreztem magam az idei TIFF-en, ahol ezt a filmet láttam, amikor felgyúltak a fények a moziban, és nekem gyorsan a szememre kellett húznom a napszemüveget. Bár némileg vigasztalt, hogy a mellettem ülő lány is épp a táskájában keresgélt zsebkendő után... Hogy minek köszönhető ez a hatás? Semmi különös, csak egyetlen igaz lélek "kálváriája" a sok gonosz, cinikus vagy csak szerencsétlen ember között. És a végén a valódi megbocsátás. Tudom, rémesen érzelgős, nyálas, hatásvadász, és mégis... meg kell a szívnek szakadni. (Annam)





V for Vendetta (2005) + Californication Se03Ep12

Nem sikerült felidézzem, hogy valaha sírtam volna egy filmen, de lehet, csak nem emlékszem. De ha azt veszem, hogy mikor érzékenyültem el a leginkább, akkor holtversenybe kerül egy film és egy sorozat.

A V for Vendetta rendkívül nagy hatással volt rám anno. Elérzékenyültem a motívumai miatt, a védtelen Evey és a terrorista V egymásra találásán. A beteljesületlen, maszkcsókos szerelem miatt, és amiatt is, hogy Evey megbocsát az őt őrként kínzó V-nek. Azon, hogy a katonák közé „befolyó” V-k elmossák az elnyomó karhatalmat, és persze a végső jelenetnél is. Szabadság. Függöny.



A holtverseny másik szereplője a Californication sorozat, amely, amellett, hogy nem erről ismert, egy nagyon erős érzelmi szálat is felvonultat: a Hank és a Karen közötti boldogtalan szerelmét. A sorozat mindenfajta vagánysága mellett a harmadik évad fináléja nagyon előkelő helyet foglal el az elérzékenyülési listámon. Arról a részről van szó, amikor Hank – megint – elbaltázza a dolgot, kiderül az afférja egy kiskorúval, ami ugyan nem az ő hibája, de hát mindegy is. Az már akkor látszik, hogy boldogság ebből nem lesz. Tudja, hogy feljelentették, ezért elmegy Karenhez elmondani a történteket. És akkor felcsendül Elton John klasszikusa, és felborul minden. Kiakadás, rendőrök, bilincs. És ő a rakétaember. (Főcze)




Brokeback Mountain (2005)




Egyetlenegy film van, amin mindig tudok bőgni, és az a Brokeback Mountain. Nem vagyok különösebben szerelmesfilm-rajongó, de mint tudjuk, ez egészen más - és mégsem. Talán az fogott meg benne a leginkább, hogy egyszerre tudott különlegesebb szempontú, és teljesen szokványos hollywoodi szerelmesfilm lenni. Messze nem a legjobb melegfilm, ezt akármikor elismerem, de könnyeket eddig csak Heath Ledger és Jake Gyllenhaal kétségbeesett újra egymásra találása tudott kifacsarni belőlem. (Timics)





L'ecume des jours (2013)




Noha volt már olyan film, amitől elérzékenyültem, Boris Vian regényének Gondry-féle adaptációja volt az egyetlen, ami valaha is megríkatott. Nem biztos, hogy ma, ha újranézném, újból elsírnám magam, de abban a szituációban, amikor ezt a szürrealista szerelmi történetet megnéztem, minden mozzanatával együtt tudtam érezni. A filmből sugárzó vidámság és életöröm csak felszínes, a gyönyörű költői képek a tragédia bekövetkeztének hírnökeivé válnak: a lány tüdején egy tiszavirág kezd nőni, ami a szerelmi történetnek a végét jelenti. Mögötte nem marad más, csak gyász, űr és kilátástalanság. Lehetetlen nem sírni. (Melinda)




A nagy füzet (2013)




Túlzás lenne kijelenteni, hogy sírtam már filmen, valahogy nem élem bele magam annyira az eseményekbe, hogy elfeledjem, ez csak játék, vászon. Elérzékenyülésről azért mesélhetek. Ilyen legutóbb A nagy füzet nézésekor esett meg velem, amihez ugye adott volt a tuti recept: háborús film, amiben két gyerek a főszereplő. Persze ennyi még nem elég egy ilyen realista szív megríkatásához. A történet végére törik el a mécses, amikor a két, kezdetben még érzelmekkel teli testvér végképp kiöli magából a ragaszkodást, szeretetet. Ez valahogy számomra súlyosabban hatott, mint más filmekben egy-egy szereplő romantikus halála. (Csongi)





Dancer in the Dark (2000)




Szeretem a musicaleket, mert a musicalekben soha semmi szörnyűséges nem történik. Ez egy idézet Lars von Trier sokkoló dogma-musiceléből.

Magyarországon, egy kis művészmoziban láttam először. Már a stáblista is lefutott, mindenki felállt, kiment, én pedig még mindig ott ültem a székemben, és hangosan (remélem, valójában csak félhangosan) zokogtam. Elég gyakori, hogy egy film meghatóbb jeleneténél előbukkan egy könnycsepp a szemem sarkában, de ez egészen más volt. Elemi erővel tört rám, visszatarthatatlanul, mint ahogy egymásnak csap a filmben Selma musicales álomvilága és a szürke, homályos valóság.

Nyilván a történet sem tipikus shiny-happy dalos-táncos mulatság, Björk egy látását lassanként teljesen elveszítő anyukát alakít benne, aki a lánya műtétére próbál pénzt összekuporgatni. De hát ez kevés lenne a zokogáshoz. Nem, ahhoz Björk rendkívül érzékeny színészi játéka és hihetetlenül szárnyaló, kétségbeesett vagy épp bizonytalan hangja kellett. Több csúcspont is van, persze: a börtön totális csendjében a zene megkonstruálásához szükséges hangok megtalálásának lehetetlensége vagy a stáblista alatt szóló New World. (Előd)




A piszkos tizenkettő

Több film is volt annak idején, gyerekként és tizenévesen kifejezetten a háborús filmek: az egyik, amit még kisgyerekként, első héten, hogy rákapcsolódtunk a falu egyetlen parabolásának (Parabolás Jóska) vezetékére. (S ennek megfelelően azt néztük, amit ő is). Mindenki aludt már a házban, amikor bekapcsoltam a még fekete-fehér Diamant típusú tévét, alig hangosan, hogy a bátyám meg ne ébredjen. És A piszkos tizenkettőt adták, az Aldrich-rendezésű ’67-est, tehát nem valamelyik folytatást. Már el volt kezdődve, de még az elején tartott a történet, a fegyencek éppen hezitáltak, elvállalják-e az öngyilkos küldetést.



Én addig nemigen néztem filmeket, könyvekben meg már Winnetou halála, vagy Robin Hood tőrbe csalása is hetekig el tudott szomorítani, de itt bonyolult volt a helyzet, már a küldetés elején meghal az egyik katona, utána még csomóan közülük, egyik megöli a társukat, mert az leniggerezte, szóval nekem a végére a jóra és rosszra polarizált erkölcsi integritásom darabokra volt szakadva, s azt könnyeztem el reggelig a takaró alatt.

Másik háborús a Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan) volt. De ez az utolsó, ami a történetével meg tudott hatni. Elsőre mondjuk ciki volt, a fiúbentlakás illegálisan megszerzett tévéjén kikölcsönzött kazettán, no, és a többiek halálosan unták már, mert hosszú, de az én szemeimet az első félóra homokban gőzölgő belei rászegezték a képernyőre. És amikor a végén a megöregedett Ryan, akiért annyian elhulltak, elsírta magát, hát én is. Utólag belegondolva nem azért, mert a hős kapitány halála után egy fél órával is pisztollyal lő a tankra, s hogy annyi remek ember odavész, hanem mert Ryan nem kéri, hogy mentsék meg, aztán meg bőghet egész életében, s próbálhat jó ember lenni. Nahogyne!



Azóta csak a dánok, de csak mert addig fokozzák, míg ki nem tör a végén, vagy dühömben, vagy mert szadisták voltak veled, s végig nyomasztottak mentálisan, érzelmileg. Lars von Trier több ízben, a Táncos a sötétben (Dancer in the Dark) és a Melancholia is kiütötték a biztosítékot, de Winterberg is a Születésnappal (Festen) meg a Vadászattal (Jagten) vagy az Anders Thomas Jensen által rendezett Ádám almái (Adams æbler). Bár ezek közül van, ami tragikusan ér véget, mégsem itt a baj, hanem ott, hogy a rendezők szadizmusa nagyobb (vagy egyenlő) az én mazochizmusomnál, pedig azt meg kell birizgálni, hogy megütődjön az ingerküszöb.

De legalább annyira kikupálódtam, hogy az erre kiélezett filmek, mint mondjuk a Halálsoron, A zongorista hidegen hagynak. (Árpi)

Te melyiken vennéd elő/vetted elő a zsebkendődet?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS