Ő is én: vallomások a vágy titokzatos tárgyairól
Bakk-Dávid Tímea 2014. szeptember 11. 17:38, utolsó frissítés: 17:53Ő is én címmel, bevallottan polgárpukkasztó szándékkal készült Henning János fotóművész és Kiss Bence újságíró, rádiós, publicista első közös kiállítása.
(Valószínűleg nem szeretik ezeket a foglalkozás-skatulyákat, de bocs, Jancsi és Bence, ez már ilyen: munkáink és mániáink előbb-utóbb hozzánk nőnek, és nemcsak a rólunk alkotott benyomást alakítják mások szemében, de az önképünket is.)
Pedig többek között ezekből a skatulyákból is kitörési kísérlet történt az alkotási folyamat során: nem egyszerűen konceptuális aktfotókiállítást nézünk vagy aforisztikus szövegtöredékeket és történeteket olvasunk, itt, kérem, fotók és szövegek lépnek egymással kölcsönösen interakcióba, és hatnak oda-vissza egymásra a kiállítótérben. Mert bár előbb készült el a képanyag, a „rászerzett” szövegek mintegy át- és felülírják adott esetben az eredeti szerzői intenciókat, és fordítva, s ez az intenzív erőtér még inkább provokálja és viszonyulásra készteti a befogadót.
Az interpretáció játéka a kiállítás terében történik már.
A meztelen testek öncélúnak is bélyegezhető megmutatásán vagy a személyes, sokszor erotikus töltetű szövegeken túl erőteljes társadalomkritika érhető tetten. Ám a tabudöntögető gesztusok egyszerre ironikusak és önironikusak.
Henning csendes, kaján mosollyal, kedvesen kíméletlenül leplezi le fogyasztói énünket, amely mindig hajlamos az erősebb külső hatásnak engedelmeskedve alakulni, formálódni, választani: a „nyugati a jobb” trend után most a székely termékek reneszánszát élhetjük, de vajon mennyire valóságos újjászületése ez a tradicionális székely húsiparnak? Válogatva a szupermarketben vagy boltok polcainál, a székely hústermékek logóját látva mintegy globalizációellenes gesztusként, tudatos vásárlóként azt választjuk inkább, és megnyugszunk, hogy helyesen döntöttünk.
De van helyes döntés? Elszédíthet az ősi autentikusság vélt illata, de közben kiderül, csak az ízfokozók molekulái érték el szaglóreceptorainkat (Székely termék).
Meztelen mellekkel bármit el lehet adni (persze hogy ezt a kiállítást is), a reklámipar photoshop-modelljeivel ellentétben azonban ezeken a képeken a test a maga természetességében, pórusaival, anyajegyeivel, ráncaival, minden „tökéletlenségével” együtt manifesztálódik. Ezek a „hibák” az uniformizált, uralkodó szépségideált bontják le szépen, csöndben, alulról. Így terjednek az új szexepil szépségfoltjai, bekebelezve lassan mesterkélt, túlidealizált riválisaikat.
Egy hamburgerként vagy késsel-villával elénk tálalt mell fotója sokkoló, meghökkentő, pedig voltaképpen csak azt a rejtett hatalmi mechanizmust nagyítja fel és teszi észlelhetővé, amely révén áruvá, tárggyá válnak fogyasztható köntösbe öltöztetett, ám közben eredendően más természetű létezők. A vágy titokzatos tárgya, az objet petit a ugyanis, légyen csomagolva bárhogyan, légyen kézhezállóvá idomítva, soha nem elérhető, soha nem megismerhető, soha nem birtokolható.
Ezt tudatosítva más eszközünk nincs, csak új, szokatlan – ha úgy tetszik, perverz –, imaginárius szcénák megteremtésével kísérletezünk (lásd pl. a Hétfői sport, Háztartás), más kontextusokkal, és addig provokálunk, amíg kiugrasztunk egy nyuszit a bokorból, egy „fuck you”-t a makacsul összeszorított öklökből. A néző meg már várja, hátha végre azok a hosszú körmök belemélyednek a bőrbe. Ő is én, igen, sikerül egy pillanatra a transzformáció.
Tökéletes eszköz minderre a fotó, a hiperreális vizualitás közvetettségével és közvetítettségével való játszadozás. Erre a közvetítettségre rezonálnak a szövegek is, amelyekben az elbeszélői én vagy a szereplő egy fotós, aki akár Te is lehetnél.
Mindig van abban valami tragikus, ahogyan újra kiderül: az uralkodó maszkulinitás szemszögéből a Másik (a nő, vagy akár férfi, vagy akár olyan elvont fogalmakkal kifejezni akart, de közben elfedett attribútumaik, mint szépség, vágyakozás, szerelem) mindig megközelíthetetlen marad (legalábbis a szövegek erre az értelmezésre erősítenek rá). Az alkotói én is megközelíthetetlen, persze, de azt reméli, saját magához jut közelebb a Másik megfejtésére tett kísérlettel. Ő is én [vagyok], képének kisajátítása ugyan meddő próbálkozás marad csupán,
de közben magamról tárok fel intim részleteket.
A selfie sem soha csak annak alanyáról szól, egymásba tükröződések rendszerébe illeszkedik: ahogyan kívülről próbálom elérni és megörökíteni saját magam, megelőlegezem vagy eljátszom a Másik tekintetét, figyelmét, akinek reakciója a tetszés és elutasítás közötti spektrum végtelen átmenetében megáll egy ponton, oszcillál, vagy éppen kvantumugrásokat tesz. Tesztelem, provokálom a Másikat, vizuális csalikat helyezek ki – ilyen értelemben mindegyik kép (és szöveg) „selfie”, sőt a selfie-készítést megörökítő fotó is az. Elárulja például, hogy a fotós alkotótársnak tekinti modelljét. Még eszközt – azaz gépet is ad a kezébe.