2017. december 11. hétfőÁrpád
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mindenki azt gondol a Szabadesésről, amit akar

G. L. 2014. október 07. 10:10, utolsó frissítés: 12:27

Pálfi szerint az alkotónak nem feltétlen kell beledöngölnie a tudást a nézőbe, inkább együtt kell megemészteni a látottakat.


„A legfőbb cél az, hogy ha kimennek az emberek a moziból, akkor olyan dolgokról kezdjenek el beszélni, amiket általában magunkban tartunk” – mondta Pálfi György rendező legújabb filmje, a Szabadesés a kolozsvári Filmtettfesztet záró vetítése utáni közönségtalálkozón. És valószínűleg Pálfi valamit nagyon eltalált, mert amikor kijöttünk a filmjéről, tényleg duruzsoltak a nézők, akik ezen a filmen még a fesztiválátlagnál is többen voltak: történetesen volt, aki állva nézte végig.


Pálfi GyörgyPálfi György
A film keletkezésének sztorija elég egyszerű,

de egyáltalán nem mondható szokványosnak. Pálfi a dél-koreai csondzsui filmfesztiváltól kapott 100 ezer dollárt, hogy öt hónap alatt készítsen egy nagyjátékfilmet. Mivel a Toldi-projektje épp állt, és már nagyon szeretett volna forgatni, elvállalta. Egy film elkészítéséhez nagyon rövidnek számító idő pedig jelentősen behatárolta a lehetőségeit.

„Minden színésztől csak két napot kértünk, minden lakást csak két napig használtunk. Többet hiába is kértünk volna, mert akkor valószínűleg nem vállalják el. De még a legelfoglaltabb ember is szabaddá tudja magát tenni két napra. Így vettem elő egy régi ötletemet, amit az egyetemen lehetne alkalmazni, ha az embernek van 7-8 rendező aspiráns tanítványa, és mindegyik csinál egy rövidfilmet, ami köré kell egy, az egészet összetartó kerettörténet. Az ötlet tehát már megvolt: az öreg néni, aki a fölmegy az emeletre, majd leugrik, de nem hal meg. Ezért újra fölmegy, és újra leugrik. Tulajdonképpen ezt hasznosítottuk. És ez már meghatározta az egész film irányát, és a műfaját is” – indokolta Pálfi, hogy miért is készült hét, mind stílusában, mind műfajában különböző történet, amit az általa felvázolt keret tesz összefüggő egésszé. Meg persze az, hogy



a Szabadesés minden epizódjában szorongások, vágyképek, álmok és rémálmok elevenednek meg.

Csak egy kicsit másképp, kicsit abszurdabban, mint azt megszoktuk. Erről pedig elég hamar megbizonyosodhatunk, amikor a nénit alakító Molnár Piroska felvánszorog a lépcsőn, hogy levesse magát a mélybe, de földet érve nem hal meg, hanem feltápászkodik az aszfaltról. Közben pedig betekintést nyerünk a lakók életébe.



Például ez egyikben a fiatal anyának problémái adónak a gyerekneveléssel, rájön, hogy talán könnyebb lenne nélküle, ezért a visszaszületés mellett dönt: visszahelyezteti a gyerekét oda, ahonnan kijött. A másikban egy fiatal pár éli tökéletesen steril és baktériummentes életét, amiben még a szeretkezést is celofánba tekerve oldják meg.

És még további öt hasonlóan abszurd történetet látunk, amelyek - mivel teljesen természetesen, nagyon konkrétan vannak bemutatva -, másképp működnek. Koncentráltan irányítják a figyelmünket a gyengeségeinkre, a szorongásainkra, a félelmeinkre. Sokkal átlátszóbbak lesznek, viszont az abszurditásból fakadóan egyszerűen viccesnek is hatnak, ezzel is elősegítve, hogy majd a mozi előtt szabadon megbeszélhessük őket.

„Úgy tűnhet, mintha ezek az epizódok egymástól eltartanának, pedig igazából nagyon tudatosan próbáltuk egyfelé terelni, hogy ne úgy nézze az ember, mint hét rövidfilmet, hanem mint egy nagyjátékfilmet. Egy gondolati irány felé halad mind. De az alkotónak nem feltétlen kell beledöngölni a tudást a nézőbe, szeretem partnernek tekinteni a nézőt, had emésszük együtt a látottakat” – magyarázta Pálfi.


A mindent bevállaló koreai filmek legfeljebb mintaként szolgálhattak

Pálfi szerint, mert a csondzsui filmfesztivál szervezői egyáltalán nem kötötték meg a kézét.

„A megrendelés egy olyan filmre szólt, ami bármi lehet, amit névvel vállalok. Ha másfél órát forgattam volna az iPhone-nal az utcán, és azt adom el filmként, akkor is megkaptam volna a 100 ezer dollárt. Mi mégsem ezt az utat választottuk. Korea abban segített, hogy nem kellett a magyar problémákon rágódni, miközben tele van vele a film. Felszabadító érzés volt, hogy az egész világnak csináltuk a filmet, az egész világ közönségével kell kommunikálni, és nem csak a szűk magyar nyelvű közönséggel. Olyan témákat kellett a történethez választani, amit mindenhol érthetnek a világon” – mondta még el.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS