2017. november 20. hétfőJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A szászokat eladják, ugye?

Kulcsár Árpád 2014. november 14. 18:06, utolsó frissítés: 2014. november 18. 17:21

A Temps d'Image fesztiválon bárki megtudhatta, hová és hogyan tűnt el 800 ezer erdélyi német.


A Temps d'Images Fesztivál egyik legjobban várt eseménye a Győzelem moziban vetített, a romániai szászok és svábok exodusáról/eladásáról/kivándorlásáról szóló Pașaport de Germania című dokumentumfilm volt. A filmet nemrég mutatták be az Astra Filmfesztiválon, és hamarosan az HBO is műsorra tűzi.

Először láttam drónfelvétellel készült snitteket egy dokumentumfilmben, és meglepődtem ugyan, de nem a kellemes értelemben, amikor Răzvan Georgescu filmje ilyen felvételekkel indított. Előbb a sínek, majd az evangélikus templom, aztán tölgyek vannak „ledrónozva”, és beindul a narráció: ezek Erdély legöregebb tölgyei, még az első szász telepesek ültették ide, amikor elnevezték a földet szülőföldnek”.

Egy ilyen bevezető és a drónhasználat kissé ijesztő volt számomra: vajon kizárólag ezt fogja tematizálni a film? A szülőföld utáni vágyakozást, az otthon elveszítését? Alexandru Solomon operatőr mindenesetre szabad kezet kapott, s „szárnyalhatott” a fantáziája.

Aztán szerencsére rögtön megjelennek makrotörténet szereplői Heinz Günther Hüsch, aki a hatvanas évek végétől a romániai rendszerváltásig a német fél tárgyalója, pénzfutára volt egy személyben, Hans Dietrich Genscher, egykori alkancellár, de romániai rendőrök, tárgyalásra jogosult személyek is. És ezután a hivatalos történetbe (történelembe) nagyon szépen épülnek be az egyéni sorsok, emberek szólalnak meg, akik családjukkal, vagy egyedül vágtak neki egykor az útnak.




Georgescut gyerekkora óta kísérti a történet.

A marosvásárhelyi születésű rendező kisgyerekként került Temesvárra, ahol azzal szembesült, hogy kéthetente egy-egy búcsúbulira hivatalos, és egyre kevesebb osztálytársa marad a sváb többségű iskolában. Aztán felnőttként az ARD csatornánál dolgozott, így találkozott Helmuth Kohl egykori kancellárral, aki, amint meghallotta, hogy egy romániai származásúval áll szemben, elmesélte neki a romániai szászok és svábok áttelepítésének történetét.

Georgescu azonban csak akkor mert komolyan a film elkészítésére gondolni, miután megjelent egy könyv, amelyet Florica Dobre, Florian Banu, Luminiţa Banu és Laura Stancu írtak A Visszaszerzés-akció. A Securitate és a romániai németek emigrálása (Acţiunea Recuperarea. Securitatea şi emigrarea germanilor din România) címmel, ami után a német kormány feloldotta az ügyletekkel kapcsolatos titkosított dokumentumokat, a német belügyminisztérium pedig engedélyt adott Hüschnek, hogy beszéljen az akkori ügyletekről.

Heinz Günther Hüsch ebben a bőröndben hordta a pénzt



Két évnyi kutatás következett, míg a rendező talált valakit Németországban, aki a Wehrmacht katonáinak dokumentumait gyűjtötte, továbbá egy hagyatékot is megszerzett: egy osztrák látogató 1939-ben színes felvételeket készített Erdély-szerte a németek által lakott területekről egy 16 mm-s kamerával, ezek első ízben kerültek nyilvánosság elé, de a Nemzeti Filmarchívum felvételei is segítenek a kor hangulatának átadásában. Mint ahogyan segít a Remus Georgescu által szerzett zene is, akit a rendező jó érzékkel választott ki. A zenei aláfestések diszkrétsége segít a filmnek, hogy ne az „eladott németek” elégiájává, hanem szimfóniájává váljék.

Răzvan Georgescu, a rendező


A film két nagy ellenpontozásra épül: az itthon és idegenség (mind térbeli, mind kulturális identitásban), valamint a gazdasági érdek és a humanitárius tett közötti ellentétekre építkezik, és ezeket a végére sikerül szinte teljesen lebontania (egy német kormányhivatalnok kifejti, hogy azért Németországnak is megérte az áttelepítés, hiszen német anyanyelvű munkaerő érkezett az országba), Stelian Octavian, aki 1981 – 1986 között kötötte a titkos szerződéseket, és vette át Hüschtől a pénzes bőröndöket, a film végén azt mondja, végül is részükről is humanitárius tett volt a németek eladása,


hiszen az a családegyesítés nevében történt.

Stelian Octavian, a román fél tárgyalója


A film nagy erénye, hogy egy tulajdonképpen tragikus eseményt képes szolid humorral elmesélni: ez nem jelenti, hogy részeiben ne dominálna a tragikum esztétikai minősége, hiszen olyan történeteket is el kell mesélni, amely a szétszakadt családokról, a Bărăganba és Szovjetunióba való deportálásról szól, ám a rendező jó érzékkel irányítja a narrációt olyan részek felé, amelyek feloldhatják ezt. A szereplők sincsenek áldozatként bemutatva, sőt, néha-néha nevetségessé válnak, de sosem annyira, hogy ne pont emiatt váljanak szerethetővé. Nincs egy konklúzió arról, hogy ezekben az életekben mi lenne a legnagyobb törés: persze van aki nem tudott beilleszkedni, és továbbállt, van aki fogyasztónak érezni magát elsősorban, de az általános hangulatot egy azóta visszatelepült biogazda fogalmazza meg: „Ahogy egy római közmondás mondja: Veni, vidi, s azután meglátjuk, mi lesz.”

A több mint 800 000 német anyanyelvű állampolgár eltűnése teljesen az adatokra alapozva van bemutatva, de egyáltalán nem rideg adatközlés ez, Georgescunak sikerül egyensúlyt találnia a történelmi és a személyes megjelenítése között. Nem csupán dokumentumfilm tehát, hanem méltó emlék is számukra, de ugyanilyen szinten igyekszik megőrizni, hogy tárgyfüggetlenül is egy technikailag, szerkezetileg jól kimunkált, szerzői alkotás maradjon.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS