2020. február 25. keddGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

“Hol láttál te zöldhajú kislányt?” A vizuális nevelés csöndes forradalma

Bakk-Dávid Tímea Bakk-Dávid Tímea 2014. november 24. 12:44, utolsó frissítés: 12:44

Bögrék, szárított virágok és a polgári ízlés oktatása társadalomkritikai erő helyett: "rajzórák" és "rajztanárok" ma. Nita Mocanu a Magmában.


Nita Mocanu neve a kolozsváriaknak mindenképp ismerős lehet, hiszen az aradi médiaművész néhány éve rendszeresen állított ki Kolozsváron, többek közt a Tranzit házban. Most szintén egy eredetileg kolozsvári egyéni kiállításának (a Conset műhelyben) hangsúlyosan a sepsiszentgyörgyi közegre adaptált változata látható a Magma Kortárs Képzőművészeti Kiállítótérben, Napló egy oktatásról szóló beszélgetésről és egyebek címmel.



A művész néhány éve egy aradi iskolában vizuális nevelést tanít. Ez a pedagógiai és egzisztenciális tapasztalat – és magával az oktatási intézményrendszerrel, annak bürokratikus, szinte áthatolhatatlanul merev, adaptációra képtelen struktúrájával való szembesülés – késztethette arra, hogy művészi reflexióval forduljon egy olyan közeg felé, amelynek világát és a benne otthonosan mozgó vagy éppen tanácstalanul kóválygó szereplők életét curriculumok, lecketervek, kötelező tananyag-követelmények, dolgozatok, osztályozások kötik gúzsba.

Az oktatás ilyenfajta tematizációja ugyanakkor nem eredményez gőgösen arrogáns, “a művészi piedesztálról” leereszkedő pozíciót, vagy mondjuk öncélú provokációba fulladó művészeti aktivizmust. Pedig lehetne (joggal) ostorozni a jelenlegi állapotokat, ahogyan sokan teszik; lehetne ironizálni, élesen elítélni. Nita Mocanu nem ezt az utat választja.


Az alternatívája: “Jurnal evaziv” (“kitérő napló”), azaz egy olyan napló szöveges és vizuális bejegyzései, amelyek nem külső kényszerből vagy kötelezettségből, vagy egy magára erőltetett szerepből születtek, hanem pont hogy az ezekre történő reflexiókból. Kerülőúton, mellékesen és látszólag jelentéktelenül, ugyanakkor a mentális egészség és a kreatív-kritikai ítélőerő megőrzésének egérútján.





A diagnózis talán az lehetne, hogy az oktatás ilyen szintű intézményesülése, a formális szabályozás hatékonyságot is eredményezhetne, ha nem egy kaotikus, kiismerhetetlen, már-már kafkaian abszurd mechanizmusokkal működő hatalmi struktúráról lenne szó. Hogyan éli túl a vizuális nevelés tantárgyat oktató pedagógus-művész a találkozást ezzel a struktúrával, és mi a mozgástere benne? Még milyen adaptációs stratégiák és viszonyulási módok léteznek? Egyáltalán mi lehet adott körülmények között a vizuális nevelés célja és értelme? Hogyan érzik magukat ebben a diákok, akik nagyon ritkán vannak helyzetbe hozva, hogy részt vehessenek az oktatási rendszer alakításában?

Tanítható-e a művészet, a kreativitás? Ha pedig a vizuális kultúra oktatása a cél, milyen módszerekkel lehet érdekeltté tenni és bekapcsolni a diákokat, hogy a kortárs alkotásokat értelmezni képes, kritikai szemléletű, aktív befogadókká váljanak?

Nita Mocanu arra késztet bennünket a maga csöndes módján, kitartó következetességével, csöppet sem tolakodó emberi-művészi habitusával, hogy elgondolkodjunk vele együtt ezeken a kérdéseken. Nincs számára jó vagy rossz válasz, hanem egyéni stratégiák, személyes vélemények, amelyek a Mocanu által kezdeményezett párbeszédek során hangzanak el.

A beszélgetések tanárokkal, diákokkal, az oktatás szereplőivel szintén az alkotói folyamat szerves részét képezik, amelynek csupán az egyik fázisa lesz az, amit a kiállítótérben “vizuális költemény” formájában megnézhetünk, elolvashatunk.

A falakon kétnyelvű idézetek láthatók, mellettük a művész aradi köztéri beavatkozása, egy tanár dilemmáit hirdető plakátjai közegükkel együtt, fotókon jelennek meg. A kiállítás november 13-i megnyitóját megelőzően a Magmában is volt egy közös beszélgetés a vizuális nevelésről pedagógusokkal és képzőművészekkel. Az itt elhangzottakból is kikerült néhány idézet a falra.






A beszélgetésen elhangzottak szubjektív összefoglalója következik. A vizuális nevelés marginalizált a tantervekben, mondhatni az oktatás mostohagyermeke. Akik tanítják, hetvenes évekbeli módszertan-könyvekből kell készüljenek a véglegesítő vizsgára, és egyáltalán nincsenek felkészítve például arra, ha hátrányos helyzetű, “problémás” gyerekeket kell oktatniuk. A művészeti nevelés a személyes szellemi fejlődés, az önismeret és önkifejezés eszköze lehetne, ehelyett gyakran az egyedüli helyesként felmutatott sémáknak való megfelelésbe torkollhat.

A diák gyakran “rajzóra” címén kreativitásra bátorítás és szabadság helyett szabályokkal és tiltásokkal szembesül. Töltsd be a fehér lap teljes felületét, ha fehéret akarsz, fesd be fehérre! Ne használj kék színt, ha őszi tájképet festesz, mert az hideg szín, és neked meleg színekre van szükséged! És nézzünk oda, hol láttál te zöldhajú kislányt?!

A “rajztanároktól” leginkább azt várják el, hogy dekoratív, a klasszikus reprezentáció fogalmai szerint értelmezhető, figuratív “alkotásokat” létrehozni képes, színkezelést, technikákat elsajátító, ily módon mérhető és értékelhető teljesítményt nyújtó diákokat “neveljenek ki”. És persze azonnal és készséggel adják oda az órájukat, ha mondjuk a matektanár kéri. Olyan “általános kompetenciák” elsajátítását kell lehetővé tenniük, amelyek szerint az alkotókészség kimerül a festegetésben, a befogadói készség fejlesztése pedig a 20. századi művészettörténet lexikonszerű ismertetésében.

A kiállításon három videómű is látható, az egyik pont ezt tematizálja. Fiatal középiskolás lány, láthatóan nagyon szorongva, felolvassa a curriculumban szereplő követelményeket, azokat a készségeket, melyeket neki, mint az oktatás alanyának, el kell sajátítania. Ahogy a lap aljára ér, kezdi elölről. A bürokrácia bikkfanyelvén szóló végtelenített bullshittelés viszont nem “csak egy papír”: hús-vér embereket röghözkötő, befolyásoló, konformáló hatalmi mechanizmus. A második videó pedig a vizuális nevelés e normatíváinak radikális dekonstrukciója: a kinyomtatott szöveget a diákok ollóval felszabdalják, elemeire bontják, atomizálják és újra összerakják.

A harmadik videómunka (Március) első látásra kicsit kilóg a sorból, de kapcsolható ahhoz a felismeréshez, hogy nem lehet úgy “tanítani”, hogy figyelmen kívül hagyod a gyerek szűkebb-tágabb környezetét, életvilágát, az őt érő benyomásokat, a számára fontos problémákat, az őt lelkesítő dolgokat. (Talán itt megjegyzendő, hogy a visszafogottság nem jelent elzárkózást, a megértésre való törekvés pedig nem követeli meg a mesterkélt “jófej tanár”-szerepet, a tolakodó és harsány haverkodást.) De aki nem hagyja, hogy “érzéstelenítse” a tanügyi rendszer, képes rezonálni a kamaszkor érzelemvilágára. A Március egy szélsőségekkel jellemezhető – persze, és szerencsére, nemcsak a tinédzserekre érvényes – élet-évszak felfokozott és végletes emócióinak vizuális verse, a ragaszkodás, szakítás, elszakadás megtapasztalásáé.



Az empátia, a gyerekember elfogadása egyenlő partnerként csak a kezdeti lépés, amit persze könnyebb mondani, mint megtenni. Ha készülne egy kiáltvány a vizuális nevelésről, ezzel kezdődhetne:

Minden forradalom alulról szerveződik, a vizuális nevelésé is.

Mivel a tanárok közül sokan küzdenek hasonló dilemmákkal, rivalizálás helyett a kölcsönös segítségnyújtás, a módszerek megosztása, egymás inspirálása, a hálózatosodás a célravezető.

Tegyük a vizuális és médiaismereti nevelést azzá, ami lehetne: az egyik legmarkánsabb társadalomkritikai és –alakító erővé.

Elitista, az adott társadalmi-szociális kontextust figyelmen kívül hagyó helyett egy szociálisan érzékenyebb, önmaga felelősségére ébredő vizuális nevelést!

Magányos harcos művészegyéniségek helyett a kritikai gondolkodás alázatos és kitartó apostolaira van szükség.

A jegyadás és értékelés jelenlegi formájában a kudarcosnak bizonyult, kontraproduktív autoriter paradigma továbbélésének jele.

Saját eredményességünk, szakmai sikereink demonstrálása helyett: a közösségiség dimenziójának kiterjesztése. Az önkritika és az állandó rákérdezés nem a gyengeség jele.

Sikeres tanár az, aki tud segíteni kibontakoztatni diákjaiban az ön- és művészetértelmezési erőfeszítésre törekvést.



A kiállítás december 7-ig látogatható, hétfő kivételével, naponta 11-19 óra között. A Magma munkatársai a kiállításához kapcsolódóan műhelyfoglalkozást tartanak december 4-5-én.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS